A Fehérvár Cycling Team versenyzői rendszeresen blogolnak magazinunkban, ezúttal Péteri Niké meséli el, hogy milyen volt talpra állni egy rossz szezon után.
Mindenki életében voltak, vannak és lesznek rossz időszakok. Nekem ez az időszak, ami nagyon hosszú ideig tartott és nagyon szenvedősre sikerült, az 2018 volt. Személyes tapasztalatomat szeretném leírni, ahogy megéltem, ahogy edzettem és ahogy kilábaltam a gödörből.
2017-ben elsőéves felnőtt voltam. A szezonomat sikeresnek mondhattam és ahogy lenni szokott, mindig szezon végére lendülök formába. Az előző években az alapozási időszakok rosszul vagy nem éppen megfelelően sikerültek. A 2017/2018-as alapozásom volt az első igazi, teljesített, tökéletes téli edző időszak. Emlékszem, hogy egyetlen edzést SEM hagytam ki, minden edzésmunkát meg tudtam csinálni, még a fáradtság ellenére is. Joggal feltételezhettem, hogy sikeres, sokkal jobb 2018-as szezonra számíthatok magamtól.
Alapozás után a szezonkezdet mindig nehézkesen indul: fel kell vennem a versenyek ritmusát és a sok-sok résztávos edzés kilendít idővel az „alapozó sebességből”. Az előző évekkel ellentétben 2018-ban már szezon elején is tudtam sikereket elérni, ráadásul Szlovákiában. Önbizalomban nem volt hiány és alig vártam Gracia Orlova, első többnapos UCI versenyemet. A második szakaszig tudtam eljutni, ott limitet kaptam. A versenyadatokból kiderült, hogy az egy hónappal ezelőtti formámhoz képest végig kellett volna tudnom menni… Ekkor még nem gyanakodtunk semmire, csak feltettük az edzőmmel magunkban a kérdést, hogy mi lehetett a baj? (Sok-sok hónap után kiderült, hogy egy hormonális probléma volt több dolog okozója) Majd jöttek további versenyek Horvátországban, Szerbiában és Szlovákiában is. Utóbbi verseny volt az, ahol már komoly gondjaim voltak mind mentálisan, mind fizikailag. Kikészültem verseny alatt, be se tudtam fejezni és fejben se voltam a helyzet magaslatán megannyi kudarc után.
Ebben az állapotban és rosszabban telt a 2018-as szezonom a szlovák verseny után és egészem december 31-ig… Mondhatni semmi nem jött össze ebben az évben, egyszer sem állhattam a dobogó tetején, még itthoni versenyen sem! A szezont úgy zártam, hogy alig vártam az alapozást és a motiválatlanság miatt egész hamar abbahagytam a versenyzést is. Az alapozás elején tudtam, hogy ez lesz életem legnehezebb időszaka: újrakezdeni, erőt venni magamon, fejben összeállni és kiszállni, abból a bizonyos gödörből. Nem fogok hazudni… Rengeteg edzés úgy telt, ahol az csengett a fülemben, hogy ezt az egészet nem akarom csinálni, abba akarom hagyni. Sokszor az edzőmmel is összevesztem. És megannyi kudarc után, ha nem lett volna elég az élettől megkaptam a még nagyobb hátba szúrást: elvesztettem szeretett kutyusomat egy betegség miatt december elején.
Azon a télen ismerkedtem meg közelebbről a Star Wars filmekkel. Végig néztem az összes részt, főleg azokat emelném ki, amikben Yoda tanítja Luke-ot. Azokból a jelenetekből és idézetekből én is sokat tanultam – „Tedd vagy ne tedd, de ne próbáld!”. A SW filmek mellett számos másik film segített motivációt nyerni, de a legnagyobb áttörést az edzőmmel való beszélgetések hozták meg. Rengeteget veszekedtünk, és mindegyiknek ugyanaz volt az üzenete: Nem kell magadat sajnálni, fel kell állni és menni, menni tovább! Így tettem én is, legalábbis eleinte próbáltam így tenni, mert sokszor visszahúzott a „Sötét Erő”, de idővel már én győztem le őt. Megtanultam, hogyha valamit nagyon akar az ember, azt igenis elérheti, csak kitartás kell hozzá. Azt, hogy egy reménytelen, helyezés nélküli versenyen is tudjak a végletekig küzdeni. Utóbbi nagyon hiányzott 2018-ból, mert szinte minden versenyt feladtam vagy nem úgy álltam oda a rajthoz, ahogy kellett volna.
Egy bölcs ember, azt mondta nekem, hogy a sportolókat szívesen alkalmazzák munkahelyeken, mivel jobban viselik a kudarcot és tudnak küzdeni. Furán néztem rá, nem hittem el neki, de így utólag belegondolva igaza volt. 2019-ben soha nem éreztem magam, olyan erősnek mint előtte. És itt nem a fizikai erőre gondolok, az másodlagos, hanem mentálisan nem tudott semmi sem megtörni. Még a legrosszabb napjaimon, versenykudarcok után sem akartam feladni, hanem tanulni a hibákból és kijavítani őket. Rájöttem, hogy ahhoz, hogy fejlődhessünk ki kell lépnünk a komfortzónánkból, türelmesnek kell lennünk magunkkal szemben (nem másokhoz hasonlítani magunkat), mert ha ezt nem tesszük, akkor nem jutunk előbbre.
Voltak-e problémáim 2019-ben? Persze! Versenyeken, az életben, az egészségemmel kapcsolatban is! Mégis lassan újévet írunk és még több cx verseny áll előttem, még mindig versenyzek, nem tudtam megunni a kerékpározást életem leghosszabb szezonja után sem és vágyok arra, hogy görgő helyett országútizhassak akár 0 fok körüli hőmérsékletben is!
Motivált vagyok 2020-szal kapcsolatban és utólag visszatekintve élveztem minden percét 2019-nek. Rengeteget tanultam, fejlődtem és bizony ha fáj is, kell az ember életében egy hatalmas pofon, ami örökké nyomot hagy benne és amitől még erősebbé válhat.
