Már 2019 óta terveztem, hogy elindulok a Vad Kunság gravel túrán, de mindig valami közbejött, viszont idén végre eljutottam a Kiskunság homokdűnéit és meseszép táját átszelő túrára, amit már 7. alkalommal rendeztek meg.
Minden évben a Vad Kunság gravel túrát február végén rendezik meg (kivéve 2021-ben amikor a covid miatt elmaradt) és azért a tél végi dátum, mert ilyenkor még van esély arra, hogy nagyjából tekerhető lesz az útvonal. Télen tekerhető, nyáron nem, hogy is van ez? Akik a földrajz órákon figyeltek, azok tudják, hogy a Kiskunság talaja homok, és ha a homok száraz akkor ultraszívás benne tekerni, míg ha nedves vagy fagyott akkor esélyünk van a túlélésre, ezért a téli időpont. Ezenkívül ezen a környéken már évek óta rendeznek téli versenysorozatot Winterkúp néven, aminek része a Vad Kunság gravel túra is. Tehát kicsit verseny is ez a túra, legalábbis van értékelése és díjazása különböző kategóriákban. Amit még fontos tudni, hogy nincs pályajelölés, hanem egy gpx fájlt kapunk a verseny előtti napokban, és a gps-es komputerünk segítségével tudunk végigmenni a nyomvonalon. Nélküle egyébként semmi esélyünk nincs a pusztában, erre a kiírásban is felhívják a figyelmünket. A trükközést elkerülendő ellenőrző pontok találhatók a pályán, de nem felírják azokon a rajtszámunkat vagy pecsételnek valahova, hanem nekünk kell fényképet készíteni az adott látványosságról. Összességében talán a gravel tájékozódási túra verseny a legjobb elnevezés erre az eseményre.
Idén február 26-ára esett a szervezők (Sáfár Tamás, MKB Cycling Team) választása, mellyel követték az elmúlt évek hagyományait. Az időjárás érdekesen alakult azon a héten, a hétvége kivételével minden nap lehetett rövid nadrágban bringázni, de hétvégére megérkezett a hűvösebb csapadékos idő, amit én akkor balszerencsének éreztem, mennyivel jobb lett volna rövidben kerékpározni. A terep miatt kicsit aggódtam, ezért rákérdeztem a főszervezőnél, hogy vékony cyclo-cross gumival induljak-e vagy inkább minimál mintás, de szélesebb gravel gumival menjek. A válasz az volt, hogy minél szélesebb gumit válasszak. A túra reggelén láttam, hogy a többség montit hozott, ekkor még nem igazán értettem miért.
A rajt előtt a technikai értekezleten megkaptuk az instrukciókat, hogy egy hosszú lassú rajttal fogunk indulni és arról is információkat kaptunk, hogy pontosan hol keressük az ellenőrzőpontokat. A lassú rajt tényleg lassú volt, így volt idő közben megállni könnyíteni magunkon, a 4-5 fokban fázó szervezet gyorsan meg akar szabadulni a fölös víztől. Ez az apró szünet pont jól jött, hogy a visszaérés közben az ember üzemi hőmérsékletre melegedjen. A 4 km lassú rajt és egy tömeges pisi szünet után végül nekivágtunk a távnak. Mély homokos úttal kezdődött a túra, szerencsére volt benne 2 keréknyom, de így is süllyedt a 37-es gumim rendesen és előzni is nehéz volt, mert sokan azonos tempóban tekertek egymás mellett, a nyomon kívül meg azonnal megállt a kerék a homokban. Talán ez volt a legőrültebb szakasza a túrának, volt egy kis eltévedés, aztán emiatt keveredés (a hátul bringázók kerültek előre), és a mély homokban összevissza előzgetés (még jó hogy végigkrosszoztam a téli szezont).
A homok után hatan (hárman montival, hárman gravel/cx bringával) álltunk össze elöl és innentől elég nyugis volt nagyon sokáig a tempó, mondhatnám azt is, hogy túra üzemmódba kapcsoltunk. A tájban annyira nem sikerült gyönyörködni egy ideig, mert figyelni kellett az előttem menő kerekét. Többnyire két nyomos, autóval járható utakon haladt a nyomvonal, akár mondhatnánk rá, hogy gravel utakon (bár itthon a gravelt általában keverik az egy-két évtizeddel ezelőtti montizással miközben ez inkább az országúti vonalhoz áll közelebb), de időként belefutottunk olyan helyekbe ahol jól jöttek volna a széles, akár fatbike méretű gumik is. Szerencsére volt olyan a csoportban, aki ismerte az útvonalat és pontosan tudta, hogy hol vannak az ellenőrző pontok, így nem kellett a navigációra figyelni, egészen a második ellenőrző pontig, ahol technika problémája akadt a cyclo-cross versenyekről ismert kollégának, így idegenvezető nélkül maradtunk. Az első ellenőrző pont egy Árpád kori várrom volt, amiből tényleg nem maradt sok minden, gyakorlatilag csak egy kősor és egy kereszt jelezte, hogy itt egykor állt valami, míg a második ellenőrzőpont egy temető tetején volt, a Geréby kriptát kellett lefotóznunk. Természetesen nem tekertünk be a temetőbe, hanem gyalog tettük meg azt max 50 métert.
Várrom
A Vad Kunság számomra akkor nyert értelmet amikor az egyik tanya mellett két kutya állta az utunkat, bár csak a fekete pásztor kutya ugatott (jelzett), a kuvasz nyugis volt mellette, igazából csak a feketére kellett figyelni, hogy át ne essünk rajta, de aztán a gazdájuk visszahívta őket, így előttem (az utolsó előtti voltam a sorban) már nem volt akadály. Egy másik helyen is voltak szép nagy fehér kutyák, akik villanypásztor mögé voltak zárva, bár ez messziről nem igazán látszott 🙂 .
Elveszítve a navigátorunkat, és még egy bringást a csoportból, jobban oda kellett figyelni az útra és a komputerre a kormányon, így volt pár néhány méteres eltévedés, az nagyban nehezítette a navigációt, hogy konkrétan az utak többsége nem szerepelt a komputer térképen miközben 2-3 felé ágazott az út, így csak egy vonalat lehetett követni.
A kedvenc ellenőrző pontom a homokdűnék voltak, ahol megálltunk a semmi közepén és lefotóztuk a buckákat. A képek nem igazán adják vissza, hogy az ott homok, de az volt, út meg pár helyen egyáltalán nem volt, vagyis a bokorban vezetett 🙂 . A Kiskunsági Nemzeti Parkban csak a homokbuckák szélét érintettük, de még így is, hogy szerencsére eső után voltunk itt, marasztaló volt a talaj. Eléggé süllyedtem, próbáltam mindenhol a füvet keresni, de az is mély homokban volt, ráadásul emelkedett és lejtett az út váltakozva. Négyen kezdtük (három montis és én) meg ezt a szakaszt, de végére már csak hárman maradtunk, nekem is kapkodnom kellett magam, hogy a buckák után utolérjem Pásztor Lacit és Litauszki Tibit. Szerencsére Lacinál nem volt GPS, így ő nem akart otthagyni minket.
Ezután jött egy érdekes szakasz, ahol a mai napig nem tudom, hogy hol vezetett az útvonal, mert jobbra egy kerítésnek vitt neki a navigáció, mögötte szántófölddel, így kb 50 méterrel később kanyarodtunk be szintén a szántóföldön, de végül visszatértünk a tervezett nyomra. A Halászkunyhó ellenőrző pont egy igazi látványosság, ez nem csak egy rom, hanem tényleg egy halászkunyhó, bár a tó már régen kiszáradt, ahol anno halásztak, már nyoma sem volt, maximum a növényzet emlékeztetett rá.
Lassan kiértünk az aszfaltra, az utolsó pár kilométer már végig szilárd burkolatú úton haladt, erős szembeszél fújt és az eső is elkezdett szemerkélni. Innentől végül én vezettem a célig, végül is erre a terepre nekem volt a leggyorsabb bringám. Igazából nem tudtam, hogy most lesz-e verseny az első helyért, de amikor a komputerem megláttam, hogy mindjárt itt a cél akkor megindultam a lapos emelkedőn. Nem került ki senki, de az volt a szerencsém, hogy Pásztor Laci nem tudta, hogy hol a cél. 🙂
A végén a kerekegyházi sportpálya melletti épületben vendégül láttak minket egy tányér tésztára és teára, és ezután megtörtént a Vad Kunság és a Winterkúp eredményhirdetése.
Mennyire vad a Vad Kunság? 🙂 Így eső után egész jól bringázható, az edzettebbek számára ilyenkor nem jelent kihívást a terep, viszont egy jó GPS és tájékozódási tudás nélkül problémáink adódhatnak, de ha szárazság van akkor biztosan bevadul a terep és a homokbuckákon nem biztos, hogy a nyeregben tud maradni az ember. A táj még nagyobb tempóban is gyönyörű, főleg azoknak, akik dombosabb tájakról érkeznek és nem megszokott számukra az alföldi táj.
Egy igazi újságíró is megjárta az idei túrát, az ő beszámolóját itt olvashatjátok: https://hiros.hu/a-vad-kunsag-nem-szelidul/
