Erdélybe menni kerékpáros sportcélokból is érdemes. Nem árt hozzá azonban egy friss térkép, kellő elszántság, és néhány segítőkész helyi erő. Ha mindez adott, akár 1800 méter fölé is feljuthat a bringás, közben pedig az is kiderül, hogy Fehér Ház nemcsak Washingtonban van…
Királyhágó előtt
Kinéztem magamnak kései nyaralásom úti célját: Erdélyt, azon belül pedig Kalotaszeget, még pontosabban Bánffyhunyadot, mely Kolozsvártól ötven kilométerre nyugati irányban helyezkedik el a Sebes- Körös patak mentén, Kalotaszeg nyugati részén. Nem voltam még Erdélyben korábban, ezért komoly várakozással tekintettem az utazás elé. Az alábbiakban nyolcnapos erdélyi barangolásaim élményei következnek útinapló-jelleggel.
2009. szeptember 18. – Nagykörű-Bánffyhunyad
Péntek reggel fél nyolckor indultam és este fél nyolcra érkeztem meg. Átkompoltam a Tisza túloldalára, a Tiszántúlra, keresztülvágtam Fegyverneken, ki a 34- es főútra. Ott Kunhegyesnek vettem az irányt, s ahol a 34- es keresztezi a Nagykunsági- öntözőfőcsatornát, ott letértem a műútról és Keletnek fordulva egy földúton mentem tovább Karcag irányába, északról megkerülve Kenderest.
A Villogó-csatornáig szinte egyenes úton jutottam el, ott keveregtem egy kicsit, de aztán rátaláltam némi marhapásztori segítséggel a helyes útra a Kecskeri-víztározó mellett és a Kecskeri-pusztán át. Karcagon már nagy tempóban hajtottam keresztül, aztán a 4-es főúttal párhuzamos földúton haladtam tovább Püspökladánynak. Néztem az órát, és meg kellett állapítanom, hogy így, ebben a tempóban nem fogom elérni a vonatot. Éppen ezért az első adandó alkalommal kimentem a 4-esre, nem törődve sem az illegalitással, sem pedig a kamionokkal. Egy kigyulladt kamion miatt azonban megállt az én sávomban a forgalom, s gyakorlatilag csak az enyém volt az egész sáv. A széplányok drukkoltak az út széléről, én pedig száguldottam, egészen a püspökladányi vasútállomásig.
Fortuna mosolygott reám aznap, mivel csak két percen múlott, hogy elértem a vonatot. Gyors jegyvétel, aztán fel a vonatra és már robogtam is Biharkeresztesre. Ott aztán ivóvíz utánpótlásra volt szükség, mert igencsak megcsappantak a készleteim. Innen nyeregbe fel, és irány a határ. Az utolsó magyar pénzváltónál vettem annyi lejt, amennyi elég a vonatjegyre, mert itt elég rosszul váltották a forintot. A román határőrnő ellenőrizte a passzusomat, mindent rendbelévőnek talált, s gyorsan tovább is álltam. A határ után pár kilométerrel megálltam szívni egy kis friss romániai szmogot, majd ezt megunva Biharpüspökin és valami szeméttelepen keresztül bekarikáztam Nagyváradra.
Katasztrófa… Nem különösebben szeretem a nagyvárosokat, s most sem voltam oda érte. Autók, szmog, szemét, szakadt utak, egyszóval brrr… A vasútállomást egyből megtaláltam, a jegyvásárlás viszont okozott némi nehézséget, mivel én nem beszélek románul, a pénztáros meg nem beszélt románon kívül más nyelven. Volt mondjuk puskám, amit románul tudó barátom írt fel egy cetlire, de még ez sem bizonyult elégnek. Sikerült azért úrrá lenni a helyzeten, aztán következett a közel két és fél órás várakozás. Kávé, sör és nézelődés, meg még társaságom is akadt egy középkorú és enyhén illuminált úriember személyében – de minek? A jóember szintén nem beszélt mást a románon kívül, de váltig magyarázott valamit. Valahogy megértettem, hogy meg akar hívni egy sörre, és én is elmutogattam neki, hogy rendben. Nem volt egyszerű, de reméltem, hogy ezután a kis bemelegítés után nem lesz keményebb a helyzet. A vonat indulása előtt negyed órával még odacsapódott két német ember is, ők Kolozsvártól északra mentek gyalogtúrázni. Felszálltunk a remek CFR süvöltőre, és be a hegyek közé. Az utat az ablakban lógva töltöttem, és ittam magamba a látványt.
Szerencsésen megérkeztem Hunyadra, a fogadóbizottság pedig már várt egy helyi bringás srác személyében, aki elkísért vendéglátóimhoz. A blokkban (ott úgy hívják a lakótelepi épületeket) letettem a bicajt a szárítóhelyiségbe, vacsora, s közben ismerkedés/beszélgetés, aztán fürdés és alvás, hogy kipihenjem az utazás fáradalmait. A mai mérleg: Nagykörű-Bánffyhunyad, körülbelül 80 km bringázás x óra alatt, mert elfelejtettem pontosan lejegyezni az adatokat.
Szeptember 19.
Felkeltem, megreggeliztettek az ősök, aztán a házigazdával lementünk a sportsajtóért, megvártuk a háziasszonyt, s elmentünk egy bevásárlással egybekötött rövid városnéző sétára. Közben vettem lejt is, mivel ott Hunyadon jobb áron lehetett hozzájutni. Bementünk egy nagyobb boltba is, meg a zöldségeshez is ellátogattunk, segítettem hazacipelni a vásárolt árukat, felmentünk a ház tetejére kicsit körülnézni, aztán pihenés, majd ebédeltünk. Kicsit még sziesztáztam, de már nagyon mehetnékem volt, ezért úgy döntöttem, hogy egy kis felfedező túrára indulok.
Székelyjó felé félúton
Hunyadot déli irányban hagytam el a Kalotaszentkirály felé vezető úton. A közlekedés, hogy úgy mondjam: kicsit „pesties”, nyomják neki az autósok, mintha kötelező lenne, dudálnak, tíz centire húznak el az ember mellett, de azért gyorsan hozzá lehet szokni. Az előző napon Nagyvárad azért durvább élmény volt. Egyébként a vidék szép és csendes, a mellékutak meg rosszak, ami az aszfaltozott szakaszokat illeti. Kalotaszentkirályon Magyarókereke felé fordultam, de még előtte korrigálnom kellett a túlszaladásomat, mert kicsit elnéztem a leágazást.
„Kopasz Hegy”
A helyi turistainformációnál útbaigazítottak, így máris a helyes úton döcögtem Magyarókerekének. Ott szerencsére már gyorsabban megtaláltam a leágazást Székelyjó falu irányába, s innentől köves, murvás szekérúton kapaszkodtam felfelé egy pár kilométert. A hágó másik oldalán begurultam Székelyjóra, kicsit nézelődtem, aztán hazafelé vettem az irányt azon az úton, ahol jöttem. Az időjárás eléggé kegyes volt, sőt talán túlságosan is, mert az emelkedőn felfelé igencsak megizzadtam. De a kárpótlás jólesett: jutalomlejtőzés jó sokáig, szinte Hunyadig lejtett az út, csak néhány kisebb- rövidebb emelkedő akadályozta a szabad gurulásomat. Ezután a kis bemelegítő tekerés után jólesett a vacsora és a zuhany. A mai mérleg: 35,88 km 2 óra 14 perc alatt.
Szeptember 20.
Mivel ma vasárnap volt, ezért nem vittem túlzásba sem a koránkelést, sem a bicajozást. Kora délutánra beszéltem meg találkozót az egyik helyi bicajos sráccal a Fehér Ház elé, majd onnan az általam tegnap megismert úton, Kalotaszentkirály és Magyarókereke felé tekertünk. Megmutatta az egyik kedvenc ugrálós helyüket, amely a Kőhegy-tója (kis tengerszem) mellett, a Hármas-sziklák tövében található. Nézelődtünk egy kis ideig, majd visszagurultunk Hunyadra, onnan pedig áttekertünk a bicajos csapat „kedvencösvényéig”, mely Magyarbikal falu mellett található a bikali erdőben. Kicsit már benőtte az erdő, de még így is élvezetes volt a leginkább egynyomtávú meredek ösvényen bujkálni a fák között. Hazatekertünk, este pedig ismerkedésre került sor a csapat további két tagjával sör mellett.
Kalotaszeg-Nyugat
Megszereztem ma amúgy az első sérülést is, ráestem a térdemre, álló helyzetben ráadásul, mert csak az egyik lábammal oldottam ki a pedálból, és induláskor átbillentem a másik oldalra s már nem volt időm kioldani, így egyszerűen eldőltem, mint egy darab fa. A térdemen a bőr kicsit lehorzsolódott, de ennyivel meg is úsztam. A mai mérleg: 34,14 km 2 óra 48 perc alatt.
Szeptember 21.
Ma egy kicsit messzebbre indultam, gondoltam, hogy megnézem magamnak a Bélesi-víztározót. Tulajdonképpen jó döntést hoztam. Vásároltam némi táplálékot az útra, s nekiindultam. Gyönyörű napsütéses időben indultam Hunyadról, a szentkirályi elágazásnál Nagykalota és Kiskalota felé vettem az irányt. Kiskalotától fogva szinte végig felfelé haladtam egy végtelennek tűnő szerpentinen a Kalota- patak mentén, amiben a nyomok tanúsága szerint végighaladt egy lánctalpas jármű. Gyönyörű fenyvesek között haladt az út nem túl meredeken, kevés autóval nehezítve a dolgomat egészen a Fekete-domb nevű csúcsig, mely 1099 méter magas. Így rádolgoztam az eddigi rekord magasságomra, a Kékes 1014 méterére! A Fekete-dombon bámészkodtam még pár percet, élvezve a csodálatos kilátást, útbaigazítottam egy román fazont, aztán továbbindultam Jósikafalvára, onnan pedig legurultam a víztározó gátjáig.
A Kalota-patak - a lánctalpasok ezt használják út gyanánt
Ennek a víztározónak az alján is van egy falu, mely település templomtornyának a keresztje alacsonyabb vízállásnál látható a víztükör felett. Nézelődtem egy kis ideig, csináltam néhány képet, majd megunva a tétlenséget, átkarikáztam a tározó déli oldalára, ahol kerestem egy szimpatikus asztalt-padot, ahol tábort vertem. Elköltöttem szerény ebédem, s közben bíztam abban, hogy nem akad partnerem az evésben egy medve személyében, mert nem vittem magammal annyi táplálékot, s kénytelen lettem volna a „tenyeremből etetni” a jószágot. Szerencsére erre nem került sor, így aztán összeszedtem magam és visszamásztam a Fekete-dombig, majd legurultam Hunyadra.
Fekete-domb (1099 m)
Mai tapasztalat: útjavítás román módra. Egy munkás szurkot önt a lyukba és annak környékére, egy másik munkás pedig egytől ötig terjedő mennyiségű lapát zúzott követ dob a lyukba és annak környékére, a többiek pedig nézik. És kész. Semmi simi- simi, úthenger meg ilyenek. Ami benne marad a lyukban, az benne marad… A mai mérleg: 65,08 km 3 óra 29 perc alatt.
„Desktop” kép: Bélesi-víztározó
Szeptember 22.
Reggel ismét napsütésre ébredtem – a kamionok zaja mellett –, ezért megfelelőnek láttam a napot arra, hogy közelebbről is szemügyre vegyem a Rekiceli-vízesést. Még reggel kimentem körülnézni a hagyományos keddi piacra, konstatáltam hogy nincs annyi lábam, mint amennyi lábbelit lehet kapni, álmélkodtam a mindenféle egyéb árucikkeken, majd gyorsan hazagyalogoltam, mert már éreztem a késztetést a lábamban az indulásra. Gyorsan összepakoltam s nekiindultam a hegyeknek.
Rekicel x km - a golyónyomok még láthatók néhol
A térkép szerint a mai nap legnagyobbrészt aszfaltozott utakon vezet az utam majd. Szeptember végéhez képest az időjárás első osztályú, mondhatni meleg van, s bízom benne, hogy ez itt tartózkodásom idejére így is marad. Indulás – a már jól bevált úton hagytam el Hunyadot, eltekertem Nagykalotáig, utána pedig lefordultam Kalotabökénynek, majd továbbtekertem Meregyó községig, végig árnyékmentes utakon, s igencsak örültem neki, amikor már beértem a fákkal jobban árnyékolt útszakaszra. Meregyó után szinte végig lejtett az út Havasrekettyéig, jó tempóban raktam neki, aztán a „remek” jelzéseknek és kitáblázottságnak köszönhetően meg is lassultam rendesen. A turista információ zárva, mellette a bolt nyitva, szerencsére a boltos kisasszony segítségemre volt, ami később nagy hasznomra is vált. Ugyanis nálam egy régebbi kiadású térkép volt, ami már kissé aktualitását vesztette. A térképen lévő kék háromszög már egy ideje piros körré avanzsált át, ami nem olyan nagy probléma, mert csak egy út visz fel a vízeséshez, de azért tud meglepetéseket okozni, ha máshol, nem ennyire egyértelmű környéken barangol az egyszeri turista.
Az angyali fény - joggal büszkék az itteniek a házaikra
Szóval elindultam a javasolt úton, ki a faluból, s innen már időközönként táblák is segítették a tájékozódást, merre is kell menni a vízeséshez. Csendes, enyhén emelkedő murvás szekérúton tekertem fel a vízesésig. Megérkeztem, megnéztem és leléptem. Voltak mások is rajtam kívül, így nem sokáig maradtam, pár perc nézelődés és fotózás után ledöngettem a faluig, onnan pedig elgurultam a székelyjói elágazásig Szkrind után, hogy ott fogyasszam el az ebédemet. A táplálkozás mellé még egyéb szórakozás is akadt, ugyanis egy valószínűleg helybeli asszonyszemély fel s alá hajtotta tehenét megállás nélkül, általam ismeretlen okból kifolyólag. Mindenesetre a tehén bőgött, mint egy ködkürt, félelmetesen visszhangozva a szűk völgyben.
„Desktop2”: Rekiceli-vízesés
Ebédem végeztével átbicajoztam Székelyjóra, közben élvezve a csendet és a gyönyörű tájat, onnan pedig a „szokott” úton átkeltem Magyarókerekére, majd tovább Kalotaszentkirályra, ahol megálltam a helyi turista információnál, hogy vegyek egy térképet a Kalotaszegtől nyugatra elterülő Vigyázó- hegységről, tovább Hunyadra, aztán be a Fehér Házba egy presszóra és egy narancslére, méltó megkoronázásaként a napnak. A mai mérleg: 67,75 km 3 óra 45 perc alatt.
Szeptember 23.
Hogy én mire adtam a fejem!? Arra, hogy a mai nap feltekerek a Vigyázó nevű hegycsúcsra. Ugyanis kései nyaralásomnak ez volt a fő célja, az aktív pihenést sem mellőzve természetesen. Ma egy órával korábban keltem, mivel tegnap este a helyi bringások azt javasolták, induljak el időben, mert nem lesz olyan egyszerű a dolgom. Mint az menet közben kiderült, száz százalékig igazuk is volt.
Ez az a ház (ahol szívesen laknék)
Miután indulásra kész állapotba hoztam magam, nekieredtem az útnak. A már „jól bejáratott” úton indultam el Kalotaszentkirályon keresztül Székelyjónak, ragyogó napsütéses és szélcsendes időjárással kísérve. A falu végén a térkép által jelzett szekérúton tekertem tovább az Ördöngös- patak mentén, emberrel nem is nagyon találkoztam, leszámítva egy lovaskocsit hajtó férfit, akivel váltottunk pár szót: ki-ki a maga nyelvén. Ő megdicsérte az én „lovam”, én pedig az övét, majd elégedetten továbbhajtott. Nemsokára utolértem, ő pedig előzékenyen félrehúzódott és engedett, hadd haladjak.
A „vasúti töltés” sínek nélkül
Tekertem, mint a güzü, emelkedővel nem is nagyon találkoztam, s már néztem a térképet, jó helyen járok- e? Jó irányba haladtam, eléggé korai volt az aggodalmam, mert a Viság felé vezető leágazás után megtaláltam az útjelző táblát és az emelkedőt, melyet annyira hiányoltam. Innentől aztán folyt a verejték, mint mellettem a patakban a víz, teljes szélcsend, és ekkor kezdtem el örülni, hogy útközben megálltam feltölteni a nálam levő összes vizes edényt. A „szenvedést” ellensúlyozta az egyre csodálatosabb kilátás és a harapnivalóan friss levegő. Gondoltam magamban, hogy a végén még feltekerek egészen a csúcsig, aztán a menedékházhoz érve (1400 méter körüli magasságon) a keserű valóság ráébresztett, hogy ez csak hiú ábránd volt a részemről, és erről a szakaszról beszéltek tegnap este a srácok. A szerpentint frissen szórták fel öklömnyi és annál is nagyobb méretű zúzottkővel, amin esélyem sem volt feltekerni, s a toronyiránt vezető „egérutak” meg olyan meredekek voltak, hogy ott sem láttam sok esélyt a karikázásra. Hacsak nem tanulok meg villámgyorsan triálozni és az öt- tizenöt centis mozgó köveken felugrálni…
Vigyázó (1836 m) – megérte feljönnöm
Maradt tehát a tologatás, meg a bringa cipelése pattanásig feszülő vádlikkal, közben pedig annak latolgatása, hogy visszaforduljak-e a csúcs előtt, vagy netán küzdjek tovább. Utóbbi mellett döntöttem, meg- megállva szuszogni az egyre ritkább levegőben, s letörölni az izzadságot, mert árnyék sem sok volt már ezen a környéken, a növényzet leginkább törpefenyőkből, borókabokrokból és némi rövidszálú fűből állt fehér sziklákkal tarkítva. A csúcs felé közeledve még volt néhány tekerhető szakasz, a Vigyázó tőszomszédságában levő meteorológiai állomásra pedig már a bicaj nyergében érkeztem meg. Váltottam pár szót az éppen gázolajat meregető intézeti munkatárssal, és kényelmes tempóban feltekertem a CSÚCSRA.
Az ott az ugrató a Mennybe
Döbbenetes csend fogadott, amit csak az enyhe szellő és néhány rovar zaja „tört” meg. Elkészítettem a kötelező csúcsfotót és még pár képet a környékről, majd felvettem a meleg ruhát és elővettem a jól megérdemelt elemózsiámat, amit igencsak jó étvággyal fogyasztottam el. Jó fél óra csendespihenőt követően lóra kaptam, eltekertem a lejtő széléig, közben pedig elbúcsúztam az ügyeletes meteomókustól. Még néhány fotó, aztán a nyereg leenged és indult a DH! Nos az, ami felfelé igen kemény volt, lefelé sem volt gyengébb, egyszerűen nem tudtam elengedni a bicajt, annyira vitték a kövek a kereket, közben pedig kiderült, miért is volt ilyen szinten felszórva az út kővel: lefelé menet találkoztam egy betonmixeres teherautóval, jóval a menedékház fölött. Miután leértem a menedékházig, már sokkal jobb minőségű úton lehetett veretni neki, amit ki is használtam, jó tíz- tizenkét kilométeren keresztül süvítettem lefelé, egészen Székelyjó széléig. Megálltam kipihenni a lejtőzés fáradalmait, s innen kényelmes tempóban hazatekertem Hunyadra, ahol ismét a Fehér Házban kötöttem ki, hogy elfogyasszam a „kötelező” kávémat és narancslevemet. Hazatérve vendéglátóimmal elfogyasztottuk a késői ebédet, majd kis sziesztát követően találkoztam a bicajos brigád néhány tagjával és némi sör mellett kibeszéltük a nap történéseit. Összességében véve remek kis móka volt ez a Vigyázó mászás! A mai mérleg: 65,52 km 5 óra 40 perc alatt, 1836 méter magasra feltekerve.
Szeptember 24.
A mai napot amolyan pihenőnapnak terveztem, nem is keltem korán, egyszóval: lazsáltam! Ember tervez, Isten végez, tartja a mondás, nos ez esetemben is érvényessé lett. Még tegnap este kinéztem egy jó kis aszfaltos kört, lazításképpen. Utolsó előtti etapnak teljesen jónak mutatkozott, kevés szintet jelzett a térkép és mindemellett szép környékeken vezetett keresztül a tervezett úrvonal. Nem is indultam korán, kényelmesen összekészülődtem, még elmentem a boltba vásárolni némi ennivalót, és nekilendültem ottani idő szerint kilenc óra tájékában. Hunyadot ezúttal északi irányban hagytam el, Középlak felé csapatva első osztályú aszfalton és jó kis lejtőn Ketesden át, és Alsófüldig meg sem álltam. Az időjárás ismételten a kegyeibe fogadott, talán kicsit túlságosan is, mert egyre inkább izzasztó lett a légkör, pedig sík terepen haladtam, az Almás-patak völgyében, Váralmás érintésével egészen Középlakig.
Erre hegessz gombot!
Váralmáson megcsodáltam a helyi templomot, pár perc pihenőt tartva, majd ismét útra keltem, menet közben pedig szemügyre vettem a távolból az Almási várat, de kedvem már nem volt visszafordulni, hogy közelebbről is megnézzem, inkább tekertem tovább. Középlakra be se mentem, még a falu elején jobbra fordítottam a kormányt Almástamási és Nagypetri irányába. Nagypetri után filmbe illő látványban volt részem: a falu végétől néhány száz méterre már a kanyarban hallottam, hogy nagyon szól valahol valami nagyon szörnyű „zene” elég rossz minőségben. A látvány mely elém tárult sokkoló is lehetett volna, ha nem lennék hozzászokva az ilyen jellegű dolgokhoz. Három házból és néhány melléképületből álló telep volt közvetlenül az út menti domboldalba beágyazva, innen jött a zene. A házak környéke teljesen fűmentesre, csupaszra letaposva, egy nő valamit munkálkodott az udvaron, kosz és szemét mindenütt, s bűz terjengett a levegőben műanyag füstszaggal keveredve. Eszembe is jutott a Cigányok ideje című film, de az nem volt ennyire élethű.
Ehelyt meg kell, hogy említsem a kalotaszegi építészetet, mely nagy hatással volt rám: a házak utcafrontján az oromzatot áttört fadíszekkel szépítették, melyek a környékbeli asztalosok keze munkáját dicséri, mivel ezek a minták egytől egyig kézzel készültek. Az már csak hab a tortán, hogy a kerítések élére állított lyukas falazótéglából halszálkamintát követve lettek kirakva. Egy szó mint száz: gyönyörű és meggyőző.
Miután elhagytam Nagypetrit, jött a kálvária! Katasztrofális minőségű út, dögmeleg és igazi tikkasztó emelkedő, mely se nem meredek, se nem lankás és alig lehet rajta haladni. Meglátszott, hogy ez az út nem mostanában készült és nem is mostanában fogják felújítani. Egeres faluig összesen három járművel találkoztam; egy személyautóval, aminek a sofőrje nagy bátorságról tett tanúbizonyságot szerintem, egy kisteherautóval és egy traktorral, melynek leginkább létjogosultságát láttam ezen a „terepen”. Ember se sok volt ezen az útszakaszon, egy birkapásztort láttam messziről, illetve néhány cigányember égette a csipkerózsát az út mentén.
„Off road on road” 2009
Egeres faluból Jegenye felé vettem az irányt, az eddigiekhez képest már lényegesen jobb minőségű úton, a falun áttekerve pedig felmásztam a jegenyei menedékház mellett vezető kaptatón, ahol táblák tömkelege reklámozta a menedékházat. Csekély gurulást követően megálltam szusszani egy kicsit az 1- es számú útelágazás előtt, néztem a kamionokat, és azon gondolkodtam, vajon mennyire lesz grízes ez a szakasz a főúton. A térkép szerint kevesebb, mint egy kilométert kellett rajta mennem, s nem tűnt veszélyesebbnek a 4-esnél. Fog összeszorít, majd nagy lendülettel belevetettem magam a forgalomba. Tényleg nem kellett sokat hajtanom a főúton, két perc alatt elértem a nekem kellő elágazást, majd messziről megcsodáltam azt a vidéket, ahol a Sebes- Körös nevű patak forrása található. Ebből a patakból lesz, illetve még néhány másikból a Hármas- Körös nevű folyó, mely Csongrádnál torkollik a Tiszába.
Kicsit pihentem, majd újult erővel folytattam utamat Magyargyerőmonostor felé szép kis hegyecskék között, s annyira elbambultam, hogy simán bementem Deréte faluba, ahol jól megnéztem a templom falára festett képeket, ha már arra vetett a sors, aztán visszatekertem az elágazásig és immár a helyes irányba haladva kisvártatva elértem a leghosszabb nevű települést, ahol eddig jártam. Magyargyerőmonostoron is lefotóztam a még díszesebb templomot, s Magyarvalkón és Nagykalotán keresztül visszatértem Hunyadra, hogy a Fehér Házban elfogyasszam a napi kávé és narancslé adagomat.
A Kőhegy-tója (meg én)
Este még a bicajos kompániával kimentünk a bikali erdőbe legurulni a kedvencösvényen, késő este pedig még az egyik sráccal kimentünk Kalotaszentkirályra, inni egy- két sört. Termékeny volt ez a mai pihenőnap. A mai mérleg: 71,58 km 3 óra 52 perc alatt, az esti bicajozással együtt pedig 91,35 kilométer lett a nap vége.
Szeptember 25.
Ma búcsút vettem a hegyektől. Feltekertem a Kőhegy-tójához, ahol egy padnál megebédeltem, utána még meditálgattam kicsit, s közben égettem magamba a látványt. Megtöltöttem forrásvízzel a nálam lévő flaskákat, s visszacsorogtam Hunyadra, hogy felkészüljek a másnapi hazautazásra. A mai mérleg: 25,16 km 1 óra 31 perc alatt.
Sebes-Körös - itt még nehéz belefulladni
Az egész hét tapasztalata az volt számomra, hogy erre a környékre nem elég egy hét, legalább egy hónapot rá kell szánni arra, hogy az ember tisztességesen végig tudja járni. Ittlétem alatt elsősorban a természeti látnivalókat kerestem, emberkéz alkotta művek nem is nagyon foglalkoztattak, pedig azokból is akad bőven olyan, melyeket érdemes felkeresni.
CFR horror - a bátrabbak stéherezhetnek is
Sajnos már nem beszélnek magyarul túl sokan, de segítőkészek azok is, akik nem beszélik a magyart. Edzésre is kiváló környék, sok heggyel, de a turistautak jelzettsége még igencsak szegényes, úgyhogy kell a jó és részletes térkép.
Aki teheti, látogasson Erdélybe, akár gyalog, akár bicajjal, higgyétek el megéri!
Szöveg és fotó: Kollár Lajos
