Mit tehet az ember fia, ha a munkája nem nyújt számára megfelelő kihívást? Ha volt olyan szerencsés, hogy sikerült összekuporgatnia az évek alatt egy alsó-közép kategóriás autó árát? Ha az utazásban, a természetben leli igazán örömét? Ha szeretné felfedezni az egész világot? És mit tehet két ilyen ember, ha egymásra találtak? 🙂
Zita és Árpi a fekvőbringákkal
Hát kitalálhatjátok, hogy nem autót vásároltunk, hanem a következőre adtuk a fejünket: 2011. május 21-én, összeházasodtunk, és mivel mindketten nagyon szeretünk bringázni, úgy gondoltuk, nem hétköznapi polgári esküvőt szeretnénk: a ceremónia után egy rendhagyó, bringás nászmenettel vonultunk át a Margit-szigetre. Ezt követte egy hagyományos, nagy lagzis, egyházi szertartás június 4-én, majd rá egy hétre útra keltünk nagyszabású nászutunkra. Tervünk az, hogy két-három év alatt, keleti irányba megkerüljük a Földet, és utazásunkból 40000km-t (Földünk kerülete az egyenlítőnél) az Evobike-tól szerzett Nazca Gaucho fekvőkerékpárokon teszünk meg.
Búcsú a családtól és a barátokból a Hősök terén
Június 11-e reggelén Budapestről, a Hősök teréről indultunk. Az első szakasz, egészen Isztambulig, nyitott volt, ez azt jelentette, hogy bárkit szívesen láttunk magunk mellett a túrán. Egy bátor jelentkező volt, Geszti Dániel, aki vállalkozott rá, hogy elkísér minket a Boszporuszig. Ő szintén egy rekumbens kerékpárral vágott neki az útnak. Ezen felül rengetegen voltak olyan barátok, ismerősök, akik hosszabb-rövidebb szakaszokon elkísértek minket az első napokon, ezért Magyarországon még egy kisebb csoportban kerékpároztunk.
A csapat Baks határában
Legelső táborhelyünk Pusztavacson volt, Magyarország közepén vertünk sátortábort. Másnap Kecskemét felé folytattuk, és Csépától nem messze, a Tisza gátja mellett sátraztunk. Harmadnap megérkeztünk Szegedre, ahol hatalmas szeretettel fogadtak minket a ferences szerzetesek, Makra Péter és a Varga család. Itt még bő 10 fős csapatunk volt, jóízűen faltuk az ajándékba kapott szegedi halászlét, este pedig a Mátyás Király téri platánfákra kifeszített vetítővásznon élvezhettük a szegedi kerékpározásért sokat tett Dova vetítését a szegedi CM-ekről és fenntarthatósági témákról.
Zita és Dani a fekvőbringákon
Temesváron már csak hárman maradtunk Danival, egy napot töltöttünk a városban, Couchsurfinggel szálltunk meg két éjszakát, és napközben körbejártuk a várost, megkerestük a nagypapám szülőházát. Sajnos bejutni nem tudtunk, de az utcáról láthattuk, hogy megvan még a ház, sőt az idők alatt egy emeletet is kapott, és az egész környék – ahogy egész Temesvár is – rengeteget fejlődött az elmúlt években.
Temesvár - Árpi nagypapájának szülőháza előtt
Románián gyorsan túl voltunk, a következő ország Szerbia volt, ahol a Dunát követtük. Nem ez volt a legrövidebb út Isztambul felé, de biztos, hogy az egyik legszebb és legkönnyebb. A Vaskapu-szoros vadregényes tájain tekerve úgy éreztük magunkat, mintha a Gyűrűk Ura mesebeli tájain tekernénk a fekvőbringáinkkal. Ezen a szakaszon a Duna több helyen is összeszűkül 150-180 m szélesre, helyenként pedig 80 m mély, kétoldalt magas sziklafal szegélyezi. Mi a szerb oldali sziklafalba vájt úton tekertünk, hol alagútban, hol meredek fölfelében verejtékezve tekerve. Itt Szerbiában találkoztunk először az igazi balkáni vendégszeretettel. Donji Milanovac-nál csak táborhelyet kerestünk, de végül rengeteg mindent kaptunk egy nagyon kedves helyi családtól. Mi csak egy sátornyi helyet kértünk a garázsuk előtt, de amint előkerült az angolul is beszélő fiú a családból, előkerült a rakija (helyi pálinka) is, aztán, mivel volt már egy kis szagunk a sok kilométer után, elzavartak minket fürödni, használhattuk a fürdőszobájukat. A vége az lett, hogy ragaszkodtak hozzá, hogy mivel mi ketten Zitával nászúton vagyunk, muszáj szobában aludnunk. Dani lent őrizte a bringákat a garázsnál, és három réteg matracon aludhatott a sátorban. Ezzel még nem volt vége a határtalan vendégszeretetüknek, reggel a házi kecskesajt mellé kaptunk házi fagylaltot és egy nagy adag sajtos lepényt is. Aznap nem is volt nagyon gondunk az élelem beszerzésével.
Vaskapu - Kazán-szoros
A következő ország, Bulgária már egy nagyobb falat volt, itt összesen 10 napot töltöttünk. Elbúcsúztunk a Dunától és délnek fordultunk, Szófia felé. Ezen a szakaszon rengeteg őrült kerékpártúrázóval találkoztunk. A legkeményebb az a 68 éves német nő volt, aki egyedül volt úton, túl a 6000. km-en. De az a két brit srác sem volt gyenge, akik egy tandemen értek utol minket. Jótékonysági célból tekernek Kenyába, napi 200 km-es átlagot nyomnak, ami nagyon kemény egy ilyen hosszú kerékpártúrán. Jó érzés volt ilyen arcokkal összetalálkozni, mert megerősítették bennünk azt a hitet, hogy nagyon is jó az, amit csinálunk, és nem vagyunk vele teljesen egyedül, őrültek. …és ha a 68 éves Poldinak is sikerült már ennyit letekerni, egyedül, ennyi idősen, akkor nekünk párban, fiatalon, nem jelenthet semmilyen nehézség akadályt az álmunk megvalósításában.
Poldi Németországból 68 évesen 6.000 km-nél tartott, amikor találkoztunk vele
És a nehézség jött is dögivel. Hogy eljussunk Szófiába, át kellett kelnünk a Vracai-hegységen. Az Iskar folyó völgyét választottuk erre a célra, és bizony meggyűlt a bajunk a meredek völgy oldalában fel-le haladó úttal. Verejtékeinkért cserébe egyre szebb és szebb lett körülöttünk a táj. Bulgáriának az egyik legszebb vidékén tekeregtünk.
Bulgária - Az Iskar-völgye a Vracai-hegységben
Szófiában két napot töltöttünk, ebből az egyiket teljes pihenővel, útinaplót írtunk és kimostuk a ruháinkat. A második nap pedig megnéztük a várost. Zita régi barátja, Sztanimir volt ebben segítségünkre, igazi idegenvezetést kaptunk tőle. Azt is elmondta, hogy Szófia ugyan a fővárosa Bulgáriának, de messze nem ez a legszebb város az országban, hanem az innen két napi gurulásnyira lévő Plovdiv. Mivel ez nekünk pont útba esett, úgy döntöttünk, egy napot ott is eltöltünk. Egy nap késés a túratervhez képest mit számít egy 2-3 éves kerékpártúránál? 🙂 Plovdiv megérte ezt az egy napot, a gyönyörű sétálóutca mellett megtaláltuk az óvárosba felvezető utat, láttunk ókori amfiteátrumot és rengeteg hangulatos kis utcácskát, régi-régi házakkal. Közben pozitívan csalódtunk a fekvőbringáinkban, nem gondoltuk volna, hogy a málhával megpakolt rekukkal ilyen könnyedén fel tudunk menni a néhol igen meredek, durva macskaköves utcákon. Persze volt, ahol le kellett szállnunk tolni, de ember legyen a talpán az, aki fel bír menni egy bármilyen, 35 kg cuccal megpakolt kerékpárral a 15%-nál meredekebb utcákon.
Mat és Tim Kenyába tekernek a tandemen, napi 200 km-t
Plovdiv után ismét belevetettük magunkat a bolgár vidékbe, innentől már egyhangúbb volt a táj, főúton haladtunk, ami néha autópálya szélességű is volt. Direkt nem írtam autópályát, mert nem az volt, bár úgy nézett ki, de nem voltak meg hozzá a felüljárók, jellemzően még a földutak is azonnal becsatlakoztak az amúgy kiváló minőségű két sávos útba, ahol mellettünk a leállósávba nem egyszer találkoztunk lovasszekerekkel is.
Dani csal, huzatja magát a lovasszekérrel 🙂
Svilengradnál hagytuk el Bulgáriát. Törökországban sikerült találnunk egy nagyon jó fej és segítőkész Couchsurfert, így Alinál laktunk egy hétvégét. Edirne-ben nem terveztünk maradni csak egy éjszakára, de Ali annyira marasztalt minket, hogy végül két nap lett belőle. Ezt egyikünk sem bánta (még Ali sem! 🙂 ), mert rettentő jól elvoltunk együtt, ugyanis Ali szintén nagy kerékpártúrázó. Rengeteg remek tanáccsal elátott minket, például hogy érdemes Lahmacun-t kérnünk az éttermekben, mert mindig ez a legolcsóbb kaja, 2-3 török líráért (300-400 forint) vesztegetik, és nagyon finom (ejtsd: lahmadzun, értsd: vékony lepényen hús, fűszeres szósz, ehhez kapsz zöldségeket, amik köré csavarva fogyaszthatod a lepényt, mindezt citrommal nyakon öntheted). De a legnyerőbb tippje a benzinkutak voltak. Törökországban minden benzinkútnak van egy kis kertje, ahol kiváló minőségű gyepet találni, jobb helyeken még padot és asztalt is. Mivel a törökök vendégszeretete határtalan, eddig mindenütt megengedték nekünk, hogy a kutak mellett sátrazzunk, ami mindig remek táborhelynek bizonyult, hiszen a benzinkútnál van mosdó, és ha nagyon muszáj, megkérheted a kutast, hogy éjszakára felejtse egy konnektorban az akkumulátoraidat tölteni a fényképezőgéphez. Ali azt is elmondta, hogy valószínű rengeteg teameghívást fogunk kapni a törököktől. Ez így is történt, Isztambulig körülbelül 15-ször hívtak meg minket a törökök teázni. Sehol nem tapasztaltunk még eddig ekkora vendégszeretetet, mint itt a törököknél.
Zita száguld
Egyik nap azon nevettünk Zitával, hogy annak drukkoltunk, hogy balkán WC-t találjunk a nap végén a táborhelyen. Bár ez a fajta mellékheliség kényelmetlenebb számunkra, mégis, mivel nincs WC csésze, kiváló zuhanyfülkeként funkcionálhat, ha fogjuk a 10 literes Ortlieb vízhordótáskánkat, és felakasztjuk a fülkében valahová, hogy aztán a zuhanyrózsa fejet ráakasztva kényelmesen letusoljunk. Tanul praktikákat az ember egy ilyen úton…
Törökország már csak 3 km!
Sátrazni ugyan kaland és élmény, mégis egy 3-4-5 nap után azért már el tud viselni az ember egy tetőt a feje felett, ezért a városokban rendszerint egy-egy Couchsurfingen keresztül megismert barátnál szállunk meg. Isztambul ilyen szempontból nehéz volt, mert a 20 milliós (hivatalosan csak 14) nagyvárosban nem könnyű vendéglátót találni. Mindenki rohan, mindenki nyaral, vagy már másokat szállásol el. Így történt, hogy egy napot kénytelenek voltunk fejenként 7 euróért egy hostelben tölteni, ez volt az első alkalom, hogy szállásra pénzt költöttünk.
Isztambul - Öröm a Hagia Sophia előtt
Isztambulba bebringázni egyébként köztudottan rémálom, mindenütt azt olvastuk a netes fórumokon, hogy nagyon durva a forgalom, és hatalmas a város. Mi készültünk ez ellen, és egy alternatív útvonalon, az esti órákban támadtuk be Konstantinápolyt. Ez a terv egészen a belvárosig szép volt és jó, sokat nevettünk is azon, hogy milyen ügyesek vagyunk, hiszen nem is találkoztunk számottevő forgalommal, se egyéb más nehézséggel. Ám a legvégén a GPS megtréfált minket. A belvárosra már nem fektettem elég hangsúlyt, így történt, hogy a navigáció felzavart minket néhány 120 méteres dombra, ami nagyon nem volt finom így a nap végén. Összességében persze azért még így is nagy élmény volt az Isztambulba való bejutásunk:
[youtube]http://www.youtube.com/watch?v=xBrEwOLlIUA[/youtube]
Isztambulban egy hetet voltunk “kénytelenek” eltölteni, mert az iráni vízumainkat itt kértük meg (Ha otthon kértük volna meg őket, lejártak volna, mire Iránba érünk). Ez alatt az idő alatt majdnem sikerült ugyanannyi pénzt elvernünk, mint az idáig tartó 27 nap alatt. Isztambulig a szűk 4 hét alatt összesen 72 ezer forintot költöttünk, míg Isztambulban egy hét alatt 49 ezret. A tanulságot levontuk: városban lakni drága dolog, ha szeretnénk kijönni a büdzsénkből, kevesebb buszra, belépőre és kebabra kell költenünk. Ami a kilométereket illeti, 1.726 km-t tettünk meg a Boszporusz partjáig – Európa pereméig. Ez bruttó napi 50 km-es átlagot jelent, ami elsőre nagyon kevésnek tűnik, de muszáj, hogy ilyen lassan haladjunk, hiszen mi most nem fogunk egy-két hét után hazamenni. Az út az otthonunk, út közben kell kipihenni magunkat, megtervezni a következő szakaszokat és feldolgoznunk az élményeket, elintézni az elintéznivalókat, megírni az élménybeszámolókat. Például ezt is! 🙂 Amiből, ha minden jól megy, lesz még több is a Bikemag-en! 😉 Túránkról bővebben a honlapunkon, a 360fokbringa.hu-n olvashattok, illetve szépen összeszedve megtalálhatjátok az itt közzétett linkeket egy helyen, az első, Európai szakaszunkról szóló térképes, táblázatos összefoglaló bejegyzésünkben.
Szöveg és fotó: Harkányi Árpád, Zárug Anna Zita
