Amikor az ember szép lányokat emleget, általában csupa kellemes dologra asszociál. Ezzel minden bizonnnyal így vannak a férfi profi kerékpárosok is, ám az idei Tour de France 7. szakasza új tartalommal egészítette ki a szép lányokról alkotott képet…
Mielőtt még valaki félreértené, nem valami nők által okozott botrányról van itt szó, nem az angol fociválogatott háza tájáról beszélünk és nem is a Forma 1-es pilóták állandóan változó barátnői köréről.
Mivel a téma a Tour de France és a kerékpár, a történet egy első kategóriás hegyről szól, amely történetesen a „La Planche des Belles Filles” néven ismert. Ezek a gyönyörű lányok ezúttal sok kerekes számára inkább fogvicsorgató szenvedést hoztak, nem pedig kellemes perceket.
Idén harmadszor sikerült megoldani, hogy a „la Grande Boucle” két szakaszát a befutónál izgulhassam végig. Ebben az évben egy hegyi befutó és egy sík szakasz „jutott” nekem és ismét kiválóan sikerült a 2 nap.
A Tour meglátogatása komoly tervezést igényel. Az én esetemben adva volt két szakasz, melyek szerencsére nincsenek túlságosan távol egymástól, de mégis jól ki kellett találni, hogy hol legyen a szállásom, mivel mindkét helszínt egy „főhadiszállásról” akartam elérni. Nem árt tudni, hogy már június folyamán – sőt, valószínűleg jóval hamarabb – megtelnek a szállodák és motelek a szakaszok helszínein és azok 20 km-es körzetében.
Mivel számomra csak júniusban vált véglegessé, hogy valóban megyek, sok időmbe telt, míg sikerült egy kompromisszumos megoldást találnom. A kis szálloda, amelyben a szobát foglaltam Burnhaupt-le-Haut-ban 45 perces autóútra van Plancher-Bas-tól, 15 percre Belfort-tól, a 8. szakasz rajtjától, ahonnan aztán 40 perces autózással lehetett eljutni Porrentruyba, az idei Tour egyetlen svájci befutójának helyszínére.
De térjünk vissza a „gyönyörű lányok” hegyéhez és a hetedik szakaszhoz. Lehet, hogy a franciák nem elsősorban a szervezőképességükről híresek, de az ASO és a helyi erők munkája megér pár sort. Hegyi befutó lévén, a célhoz vagy annak közelébe való eljutás általában nehézségekbe ütközik. Szerencsés esetben a célt el lehet érni alternatív utakon autóval vagy sílift segítségével (pl. Az Alpe d’Huez vagy Morzine-Avoriaz ilyen síliftes helyek voltak), de legtöbbször ezek az „átkozott” hegyek csak egy úton közelíthetőek meg – az pedig le van zárva, mivel a versenyzők fogják használni. A lezárások sokszor előző este részben megtörténnek, szerencsésebb esetben a verseny napján, reggel 10 körül. Ugyanakkor több tíz- vagy százezer szurkolót kell eljuttatni a cél közelébe.
Az idei hetedik szakasz esetében a szervezők kijelöltek egy falut, Plancher-Bas-t, illetve a körülötte levő hatalmas legelőket, ahol kötelező jelleggel le kellett minden látogatónak parkolnia. Aki akart előre regisztrálhatta magát és a kocsiját egy parkolóhelyre az interneten. A parkolás ingyenes volt és feljogosított a parkolók közeléből induló, szintén ingyenes „shuttle” buszok használatára. Két éve már volt egy negatív tapasztalatom a „shuttle” buszok „szervezettségével” kapcsolatban Station des Rousses kapcsán, de idén semmi panaszra nem lehett okunk. Legalább 30 normál méretű, modern busz szállította folyamatosan az érkezőket a parkolóktól a céltól 6 km-re levő végállomásig. Onnan viszont nem volt más hátra, mint a saját bőrönkön megtapasztalni, hogy nagyjából mi is vár a mezőnyre, amikor elérkeznek az 1. kategóriás hegy meredek részéhez.
A helyenként 11-13 százalékos emelkedő igazi kihívás még sétálva is, főleg egy 8 éves gyermekkel érkező apukának, de sokan, az igazi fanatikusok, kerékpárral vágtak neki a hegynek, hogy elmondhassák, végigtekertek ott, ahol Wiggins, Evans vagy Nibali. Félreértés ne essék, nem volt ez a séta borzalmas egyáltalán, sőt. Gyönyörű környezetben, hatalmas fákkal szegélyezve kanyargott a kifogástalan minőségű aszfaltcsík felfelé, a két oldalán egyre több letelepedő, jó helyet foglaló nézővel .
Még órák voltak hátra a reklámkaraván majd a mezőny érkezéséig, de már sűrű sorokban bandukoltak a különböző országokból érkező szurkolók. Mire az 500 métert jelző kapuhoz érkeztünk, már annyian voltak fent, hogy a célt szinte alig lehetett megközelíteni. Azért egy fotó erejéig odavergődtem, aztán egy kis szuvenír vásárlás, „frissítés” és étkezés után indultunk vissza, megfelelő helyet keresni a letelepedéshez és a versenyzők fotózásához.
Egészen a 2 km-es kapuig sétáltunk vissza, ott nem volt annyira nagy a tömeg, így jónak tűnt a hely a fotózáshoz. Lepakoltunk és vártuk a karavánt, melynek az eleje általában egy, másfél órával a mezőny előtt szokott befutni. A reklámkaraván a TdF szerves – és minden jelen lévő által nagy érdeklődéssel várt – része. A különböző szponzorok, hirdetők évről évre hatalmas felvonulást szerveznek, amolyan TdF „Street Parade”-ot, de a kaminokon és más fura kinézetű járműveken nemcsak rázzák magukat a csinos lányok (belle filles), hanem folyamatosan szórják az adott cég reklámajándékait, kulcstartóktól kezdve a kekszen, gumimacin, szörpön keresztül a biciklis sapkáig, mindent. Természetesen a 8 éves fiam nagy örömére. Szorgalmasan be is gyűjtöttünk, amit csak tudtunk, és vártuk a mezőnyt.
Azok számára, akik egy adott helyszínen várják a versenyzőket, akkor keződnek az izgalmak, amikor a levegőben megjelennek, majd egyre közelednek a TF, a francia állami TV csatorna helikopterei és az úton egyre több rendőrmotoros, piros ASO szervezői kocsi és médiás jármű hajt el. Aztán percek kérdése és felbukkan két villogó motoros rendőr, a TV motorosai és az első versenyzők. Ezúttal egy kisebb csoport érkezett hozzánk elsőként Froome-mal, Wiggins-szel és Cadel Evans-szal az élen, szorosan a nyomukban pedig Nibali, Taaramae, Zubeldia és a többiek. Hamarosan felbukkant a láthatóan keményen kűzdő Cancellara is, akinek ezen a napon meg kellett válnia a sárga trikótól. Egy héten keresztül viselhette a „maillot jaune”-t, és azt hiszem, hogy Ő és a csapat meg a szponzorok is elégedettek lehetnek ezzel.
Mi is elégedettek voltunk, megvártuk a mezőny nagy részét, és amikor Cavendish groupetto-ja elhaladt mellettünk, elindultunk vissza, hogy minél hamarabb buszra ülhessünk és „emberi időben” visszatérhessünk a szállásunkra. A legelégedettebb talán a kisfiam volt, mivel a fáradtan felfelé tekerő Omega Pharma Quickstep-es Dries Devenyns „kiszúrta” őt magának és az éppen megüresedő palackját egyenesen a kezébe nyomta – mindezt „hegymászás” közben. Azt hiszem meg is fogom köszönni neki emailben, a csapat internetes oldalán keresztül…
Következik: Rajt Belfort-ban, befutó Porrentruy-ben.
Vass László
