2005. október 15., Új-Delhi. A repülő orra Európa felé fordul, mi pedig két hét indiai kalandozás és himalájai versenyzés után végre fellélegzünk: ezt is túléltük. Különleges volt? Igen. Megérte kimenni? De még mennyire! Visszajönnénk? SOHA! 2006. október 3.; a repülő orra ismét Új-Delhi felé veszi az irányt…
MTB Himachal, India
Mi vitt rá arra minket, hogy visszatérjünk a 9 naposra hízott indiai MTB Himachal hegyikerékpár-versenyre? Miért nem volt jó nekünk itthon, a kellemes kora őszi időben bringázni, finomakat enni, ágyban aludni? Talán valami hiányzott, amit Indiában annak minden keménysége és kihívása ellenére maradéktalanul megtaláltunk. Az élet igazi vadsága és spontaneitása, amelyet a világ felénk eső részében már nem ismerhetünk meg, a sokezerméteres hegyek véget nem érő láncolata és a köztük lévő felfoghatatlan terek, amelyek mintha átmosnák a tudatunkat, letepernek, és újra felemelnek… Vágytunk arra, hogy ha csak pár napra is, de újra miénk legyen ez a nagybetűs Élet.
Ezúttal hárman vágtunk neki az útnak. Szentmiklósi Norbi, aki a tavalyi versenyt nyerte, idén is próbára szerette volna tenni magát és csatlakozott hozzánk új barátunk, Erdős Bálint is. Egyikőnk sem kifejezetten verseny-centrikus beállítottságú, de azt már az elején tudtuk, hogy ez a rendezvény nem is erről szól elsősorban.
MTB Himachal, India
Az Indira Gandhi repülőtéren már némi tapasztalattal felvértezve futottuk a köröket, megalkudtunk a taxisokkal, és már robogtunk is szállodánk felé. Új útitársunk Bálint úgy tett karcos megjegyzéseket a helyi közlekedésre, mintha moziban ülne, és nem is a saját bőrén érezné meg, amennyiben a számunkra elképesztő közlekedési helyzetek balesetbe torkollanának. A szállodát már jól ismertük tavalyról, de ezúttal csak három órát töltöttünk el itt, mivel hajnali ötkor indult is a busz Shimlába, a verseny starthelyére. A szobánk falán éjjeli pihenőjét töltő gekkó belépésünkre eltűnt a szellőzőrendszerben, mi pedig megpróbáltunk aludni egy kicsit.
MTB Himachal, India
Tavaly éjjel buszoztunk, idén viszont nappal, így többet is láttunk. Delhiből kifelé haladva órákon keresztül tárult a szemünk elé az a harmadik világ, amiről a hírekben ritkán esik szó. A szemétdombokon, rongyos sátrakban az út mentén élő emberek ezrei, a napi megélhetésért küzdő, nyomorúságos sorsú embertömegek, a tízmilliós Delhinek a mezők közepére vágott irdatlan, bűzölgő szeméthegyei… amelyeket olykor megszakít egy-egy luxuslakópark-övezet, esetleg egy csúszdapark, de csak azért, hogy a következő méterektől újra a mocskot és nyomort lássuk, végeérhetetlenül. A leghumánusabb emberben is óhatatlanul felmerül, hogy ezt helyrehozni már nem lehet, ezt a földdel kellene egyenlővé tenni, és újrakezdeni, de valahogy másképp. Ahogyan a svájci vasútmérnökök fogalmaztak, amikor a véleményüket kérték a nem éppen veszélytelenségéről híres indiai vasúthálózatról: „It’s beyond repair”.
MTB Himachal, India
Útközben megtankoltuk a járó motorú buszt, majd kezdődtek a hegyek, indult a kanyargás, és vele a már jól ismert rosszullét. Az út valóban szédületes élmény. Végre aztán elérkeztünk a csaknem kétnapos út célállomásához a 2200 méteren fekvő Shimlába. Leszállás után azzal próbáltuk leszerelni a szolgálatukat ajánló hordárok seregét, hogy minket itt bizony várnak, hiszen a szervezők ígértek valamilyen szállítást a buszpályaudvarról. Némi telefonálgatás után ez kimerült annyiban, hogy leküldtek egy rendezőt és egy résztvevőt segíteni. Szóval mégiscsak szükségünk volt hordárra, aki ragaszkodott ahhoz, hogy egyedül birkózzon meg a feladattal. Előbb a három bringadobozt, majd a kb. 60 kilónyi csomaghalmot próbálta a hátán hozni nekünk. Mi is vittük a magunkét, majd leszakadt a kezünk az egyórás gyaloglás során.
MTB Himachal, India
Nem baj, megérkeztünk, itt vagyunk, gyorsan összepakoljuk a bringákat, és másnap már indul is a verseny. Újra részt vettünk az angol időkből származó elegáns tanácsteremben tartott eligazításon, ahol a rendezők leszegezett szemmel felolvasták a kiosztott versenyszabályzatot, mint valami bírósági ítéletet, de érdemi információt nemigen adtak. A nap végén elfogyasztottuk első indiai vacsoránkat, ismét barátkoztunk a csípős ízekkel.
MTB Himachal, India
A verseny szervezői – akik közül egyikük sem montis – folyamatosan a Transalp és a TransRockies versenyek utáni 3. ilyen rendezvényként tüntetik fel magukat. És tényleg nem tudják, hogy nemcsak hogy nem a harmadikak, de nagyjából annyi közük van a Transalphoz, mint Anettkának az űrutazáshoz. A verseny ettől függetlenül csábító: 9 nap tekerés a Himalájában biztosítással, teljes ellátással, csomagszállítással, napi háromszori frissítéssel. Húsz jármű és közel 100 segítő gondoskodik a verseny lebonyolításáról, a sátrak, a mellékhelyiségek felállításáról és az étkezésekről. Mindez 300 dollárért tényleg jó lehetőségnek tűnik.
1. nap; táv: 70 km, szint: 1700 m
Az első nap rajtja előtt osztották ki a rajtszámokat, melyeket meglátva félő volt, hogy röhögőgörcs miatt már a legelején kudarcba fullad a részvételünk. Nos, 17”-os monitor nagyságú rajtszámokat kaptunk előre és hátra egyaránt, megspékelve mindezt egy mellénnyel, amelyen szintén szerepelt az ominózus szám. Volt, aki ezeket fel is helyezte a kerékpárjára. Mi jól megvágtuk őket, a hátsót elhelyeztük a szemetesben, és idővel ez lett a sorsa a mellénynek is. Közben szemügyre vettük az ez évi indulókat. Sok tavalyi baráttal találkoztunk, Winnie Szingapúrból pedig magával hozta az ottani bringás társadalom jelentős részét 11 bringás haver személyében. Nekik komoly bringáik voltak, Titusok, Specializedek, Santa Cruzok, így inkább tőlük vártuk a konkurenciát, nem a 20 kilós indiai csodagépekkel (más egyáltalán nem kapható kint) felszerelt helyiektől… Volt is meglepetés később!
MTB Himachal, India
Idén kevésbé sikerült nemzetközire a rendezvény, Európát csak mi képviseltük, eltekintve egy Szingapúrba vándorolt skóttól. Volt még egy új-zélandi lány, aki férjével egy karitatív kórházat vezet Indiában, illetve egy negyvenes ausztrál férfi, amolyan igazi veteránbringás. A többiek indiaiak voltak, sokan közülük életükben először tekertek terepen. A kerékpárjaik egy 15.000 forintos áruházi darab színvonala körül mozogtak, az egyik népszerű fulltelós csoda súlyát 30 kilóra becsültük. Odakint semmi sem kapható, jellemző, hogy még az Új-Delhiben élő Gery is ilyen géppel tekert, pedig otthonában minden napra másik – azaz hét darab – Land Rover és szolgáló várja.
MTB Himachal, India
Indulás előtt átestünk még az Indiában elmaradhatatlan hivataloskodáson, melynek keretében a helyi sportminiszter – kinek üdvözlésére hegy nagyságú molinót készítettek és külön katonazenekart rendeltek ki – kezet fogott minden résztvevővel. Miután ennek is vége lett, kezdetét vette végre a tekerés. Amint eldördült a startpisztoly és megindult a mezőny, az egyik kísérőkocsi éppen akkor fordult keresztbe előttünk az úton…
MTB Himachal, India
Akárcsak tavaly, idén is transzfer- és versenyszakaszokból épült fel az útvonal. Valami fura meggondolásból minden időmérő szakaszra négyesével küldtek minket, így általában fogalmunk sem volt arról, hogy éppen milyen pozíciót foglalhatunk el a mezőnyben. Az első versenyszakasz gyönyör volt testnek és léleknek: igazi kemény montis terep, csodálatos tájakon. Ez igen, erről van szó, mondtam magamban, nem tudván, hogy nagyjából ez az utolsó alkalom, amikor igazán élvezhető pályán tekerek. Az első napot Norbi még a pályakijelölés hiányosságai ellenére is olyan előnnyel nyerte, hogy kétségünk sem maradt a felől, hogy idén is ő nyer. Húsz perccel mögötte viszont nem a csúcsgépekkel felszerelt szingapúriak következtek szinte egyforma időkkel, hanem maga az indiai hadsereg! A versenyen ugyanis részt vett a hadsereg agyontrenírozott kalandtúra csapata. Ezek az emberek úgy tekerték a bringát, mint a szomszéd kissrác az első PolarX-ét, nulla technikával, húszkilós-műanyagpedálos-duplavállas-de-semmit-nem-mozgó-telós gépekkel rendelkeztek, görkoris térd- és könyökvédőt hordtak, viszont terminátori erő és kitartás rejtőzött bennük. Víz (!!!) és energia-utánpótlás nélkül is képesek voltak 3-4 órán keresztül mászni a tikkasztó hőségben, a célban szárazon öntötték magukba az energiaitalnak való port, a rajtnál pedig félelmetes harci kiáltásokat hallattak. Ezeket úgy képezték ki, hogy mindent túléljenek. Míg az egyéni indiai indulók közül sokan kifejezetten gazdagnak számítottak (elvégre többhavi ottani átlagfizetésbe kerül a nevezés), a katonák az egyszerűbb rétegekből kerültek ki, nyelvet sem beszéltek. Meglepő volt, hogy még a többi indiai résztvevő is nekünk drukkolt velük szemben.
MTB Himachal, India
Elsőként érkeztünk meg a táborhelyre, és ahogy lepihentünk egyből kinőttek a fűből a kamerák. A tavalyról már ismert forgatócsoportot néhány új is kiegészítette, akik türelmesen rögzítették, ahogyan elnyúlunk a füvön, és nem csinálunk az égvilágon semmit. Ahogy megmozdult egyikünk, a nyomában már ott volt a kamera. Hamar idegesítővé válik ám az ilyesmi!
MTB Himachal, India
Vacsora után tábortűz, mely körül a velünk utazó „zenekar” három akusztikus gitárral nyugati dalokat ad elő változó színvonalon. Egy darabig elmegy, de hogy 9 napig minden este ezt kelljen hallgatni? Az eredményhirdetés viszont idén egészen elfogadható, van projektor laptoppal, és minden dobogóst egyenként kihívnak és meginterjúvolnak a kamerák kereszttüzében.
2. nap; táv: 80 km, szint: 1230 m
Mivel úgy tűnt, vannak esélyeink, a második napon elhatároztam, én is belevetem magam a versenyzésbe Norbi és Bálint mellett: micsoda bravúr lenne elvinni az első három helyet! Norbival kettesben indultunk a szakaszunkra. Az első nehézség egy lassan poroszkáló teherautó képében került elénk, amely teljes szélességében elfoglalta a poros utat, de túl lassan ment. Előzni lehetetlen volt, már csak azért is, mert a mögötte lévő 10 méteren átláthatatlan por- és füstfelhőt ontott magából, amit 80%-os pulzusnál szívni nem mondható egészségesnek. És ha egy ilyen alá beesel… Végül egy kanyarban sikerült utat törnünk, de addigra már többször elátkoztam az indiai utakat. Norbi meg is indult, így magamra maradtam, de nemsokára meglepve látom, ahogy várakozik egy emelkedőn. A jelzéseket éppen akkor rakták ki a megbízott helyiek, de nem beszéltek angolul, így nem voltunk biztosak benne, merre kell menni. Ezt többször is eljátszottuk, végül Norbival szinte egyszerre értünk célba, ami azt jelenti, hogy ő legalább fél órát veszített, de így is első lett. A táborig még hátra volt egy transzfer szakasz. A lemenő nap fénye mellett érkeztünk meg a táborhelyül szolgáló sportpályára, de a bringákat nem vihettük be, mert azok „zavarják az ott lakó isteneket”. Némi noszogatásra sikerült hozzájutnunk a csomagjainkhoz és egy vödör hideg vízhez, amiben megfürödtem, persze akkor még nem tudtam, hogy sokáig nem lesz újra ilyen alkalom. A zuhanyzót két kis cipzáros kabin képviselte, a WC-csészéket pedig egy földbe ásott lyuk fölé állították. Természetesen guggolós alkalmatosságokra kell gondolni, így volt némi esély arra, hogy az egész napos tekerés után görcsöt kap a vádli, és akkor…
MTB Himachal, India
Közben jönnek a hírek: a Mount Everest csúcsát is megjárt indiai lány beesett egy szakadékba (Miért is kell gleccserszemüveg szürkületben?), eszméletét vesztette, de már jól van. Indiai barátunk, Siba pedig – aki kölcsönökből nevezett, és arra számított, pár napos edzés után megnyeri a versenyt, sőt meg kell nyernie, mert nincs pénze hazamenni Mumbaiba – hasonló sorsra jutott, csak a csodával határos módon nem lett komolyabb baja, amikor egy villanyoszlopnak ütközve a szakadékba esett. Ő egyébként egy fanatikus, aki fémhulladékokból építi komoly fulltelós bringák másolatait a Bibliaként kopottra olvasott külföldi bringás újságjaiban látott fényképek alapján. A csoda az egészben az, hogy ezek működnek is…
3. nap; táv: 95 km, szint: 1900 m
A harmadik napon várt ránk az első hosszabb folyamatos emelkedő: 30 km alatt 1500 méter szintet kellett leküzdenünk a már megszokott széles utakon. Az út kétharmadáig enyhén emelkedtünk a hegyoldalban egy elég unalmas középtányéros szakaszon, amit a katonákkal való meccselés tett emlékezetessé. Az egyénileg induló a táv felénél gyorsvonatként dübörgött el mellettem, a párban indulókkal egy ideig együtt haladtam, és el sem tudtam képzelni, hogyan tudnak ilyen relatív jól menni ezzel a tekerési technikával. Szinuszhullámban haladtak, az egész felsőtestük fel-le járt, szinte sarokkal tekerték a műanyag pedált. Víz nem volt náluk, de frissíteni sem álltak meg az itatóponton, így végül el tudtak menni. Kezdtem letenni a dobogós helyezésről, de a hegy vége felé újra feltűntek – kicsit meredekebbé vált az út, már kistányér és némi technikázás is kellett a haladáshoz. Itt kimerült bennük az elem, sikerült beérni és leelőzni őket. Már én is erőm végén jártam, amikor felszabadításként jött az emelkedő vége, és már csak 10 km lejtőzés volt a célig – az első métereket katarzisban tettem meg, és nagy örömmel vettem a kanyarokat, mert már biztos volt a Norbi utáni 2. hely. Indiáig kellett jönnöm ahhoz, hogy életemben először tényleg versenyezzek egy versenyen! Már alig vártam a következő napok izgalmas meccseit – sejtelmem sem volt azonban azokról a megpróbáltatásokról, amiket ezek a napok tartogattak számunkra.
MTB Himachal, India
Bálint izgatottan érkezik be: majdnem megölte egy kőlavina! Közvetlen előtte zúdult le a hegyoldalról néhány félembernyi kavics, miközben 50-nel száguldott lefelé a hegyről. Mázlija volt, éppen elkerülték egymást. A mai nap során már a sokadik indiai kérdezi, hogy szoktunk-e indulni a Tour de France-on, és ezt teljesen komolyan is gondolják…
4. nap; táv: 100 km, szint: 1400 m
A negyedik napon ráérősen indult a csapat, reggel még meglátogattunk egy gyönyörű hindu templomot is. Odabent – szigorúan mezítláb és fejkendőben – körbejártuk az elvarázsolt kastélyra emlékeztető épületet, majd a kegyhelyen letérdeltünk a pap elé, aki kezünkbe kis édes cukorkákat, homlokunkra piros pöttyöt helyezett kedvesen mosolyogva – ott így néz ki egy templomlátogatás.
MTB Himachal, India
Egy hosszú közös konvojszakasz után érkeztünk el a verseny downhillbajnokát kitermelő szakaszhoz, amelynek megnyeréséért külön díj járt. Húsz kilométeren több mint 1000 méter szintesés egy poros, köves úton, ami egyébként ott közútként funkcionál. Többnyire lejtett ugyan, de észvesztően kellett tekerni a nagytányér-kónuszt, hogy kellő tempóban haladjunk, nagy fantázia kellett ahhoz, hogy ezt valaki downhillnek nevezze. Mi magyarok egyszerre indultunk. Norbi felvállalta, hogy jön mögöttem, Bálint még az elején lemaradt. A táv kétharmadánál azonban egész hosszú és váratlan emelkedő jött, a pörgetésre beállt lábaim nem bírták a hirtelen megváltozott terhelést, így nagyon belassultam. Végül újra lejtőre váltott a terep, amikor váratlanul elsuhant mellettem valaki: egy alattomos előzés Bálint részéről! Úgy látszik, neki jobban feküdt az emelkedő. Nagyon belehúztunk, de fél perc múlva már célba is értünk mind a hárman, alig egy másodperc különbséggel. Hát ott eléggé haragudtam Bálintra, de a lényeg, hogy ezen a szakaszon magunk mögé utasítottuk a teljes mezőnyt.
MTB Himachal, India
Mire mindenki megérkezett és továbbindultunk, már alaposan benne jártunk a délutánban, pedig hosszú út állt még előttünk. Egy újabb elnyúló – és a hőség miatt fárasztó – konvojban megtett úton végül megérkeztünk a nap második mért szakaszának starthelyére. Ezerkettőszáz méter szint 20 kilométer alatt, délután 5 órakor, miközben fél hétkor sötétedik, és tele van a csapat rettenetesen lassú emberekkel! Ez nonszensz, kértem a szervezőket, hogy töröljék a szakaszt, mert mindenki sötétben fog beérkezni. Ráadásul délután 5-kor ekkorát mászni… Belőlük azonban sütött a tudatlan optimizmus: jó lesz ez így, majd összeszedjük, aki nem ér be. Na persze. Kénytelenek voltunk elindulni. Norbi és Bálint meccsbe keveredett a katonákkal, én hagytam menni őket, mert nem voltam jól. Már több mint egy órája tekertem egyedül, amikor a szürkületben egy kutya tűnt fel a távolban. Nem tartottam tőle, nagyon jámborak errefelé a kutyák, egy ugatást sem hallani. Meg is lepődtem, amikor melléérve nekem ugrott, és megmart! Itt vagyok a Himalája közepén, és megmar egy tetves dög! Első reakciómban megpróbáltam felrúgni, majd akkorát káromkodtam magyarul, hogy a falubeliek talán azóta is emlegetik, ráadásul két napra be is rekedtem. Mert egy ilyen fura támadás könnyen lehet végzetes. Ráadásul egyre sötétebb lett, nekem meg nem volt más választásom, folytatnom kellett az utat. Előttem csak Norbiék, szervezők sehol. Mielőtt teljesen besötétedett volna, találtam egy szervezői terepjárót, és közöltem velük, hogy innen egy tapodtat sem megyek tovább a vaksötétben lámpa nélkül egy olyan úton, amelynek a szélén többszázméteres szakadék van. Nagy nehezen megértették, és végül begyűjtöttük az utánam beérkezőket is. Közben több rendezői kocsi is elhaladt mellettünk, amelyekre már felpakolták a hátul lévőket. Mikor már végleg rám fagyott az izzadt mez a hidegben, a kocsi lámpáinak fényében továbbindultunk. Este 8 körül egy faluban lyukadtunk ki, ahol mindenki megszállta a helyi kocsmát. Innen még 5 km meredek emelkedő, majd egyórás trekking vezet a táborhelyig! Ezek mind őrültek! Ráadásul itt van ez a kutyamarás… Akinek megmutattam, pánikban tört ki, és ahogy a szervezők fülébe jutott a hír, már dobtak is be a terepjáróba: irány a legközelebbi kórház.
MTB Himachal, India
A szervezők hihetetlen hibákat követtek el, de annyi biztos, hogy a bajban emberfeletti módon segítőkészek voltak. Egyórás zötykölődés után megérkeztünk egy kórházba, amely leginkább egy elhagyatott MÁV-váróteremre emlékeztetett. Csend honolt, sehol egy lélek. A szervezők felhajtották a falu orvosát, aki némi körülményeskedés után megvizsgált. Nem volt vészes a seb, még az sem volt biztos, hogy harapásról vagy karmolásról van-e szó. Miközben a falon áttipegő pókot vizslattam (életemben nem láttam még ekkorát) a doki irkált kicsit a papírjaira, majd hirtelen kiegyenesedett, maga elé emelte a papírt és teátrális hangon beszélni kezdett: „EDÖM FROM HÁNGÖRI! ÁÁÁJ PRISZKRÁÁÁJB JÚÚÚ…” A jeges rémület nyila hasított belém – mi a frászt fog ez nekem adni? „FÖRSZT: TÉTÁNUSZ INDZSIKSÖN”. Naneee… aztneeem, attól 2 napig lázas vagyok, különben is kaptam már pár éve… A doki ellenben tántoríthatatlan: „SZEKOND: VEROBAB INDZSIKSÖN”. Az meg mi a jófene? Kiderül, ez a veszettség elleni oltás. Nézegetem a sebet – kell ez nekem pont itt? Talán épp valami kórokozótól halok majd meg, amit az injekcióval belém szúrnak. Végül megadom magamat a sorsnak, de hússzor is a lelkére kötöm: NO TETANUSZ! Érted? Biztos, hogy érted? Akkor jó. Az első oltást hamar beszerzik valahonnét – lesz még négy másik, de hűtve kell tárolni, ezért mindig helyben kell majd hozzájutni. Az ápoló bekísér egy halványan pislákoló égővel megvilágított terembe – a falon mocsok, a műtőasztal tocsog az emberi vértől – és beadja az adagot…
A történetet itt most szándékosan fejezzük be kissé szappanoperásan, a következő részből azonban az is kiderül majd, hogy szennyezett volt-e a tű. Lesz spontán bikafuttatás, megtudhatjuk, hogy a downhill-pályák olykor egyáltalán nem lejtős szakaszokból állnak, és még sok egyéb egzotikum kerül terítékre. (a szerk.)
Megjelent a Bikemag 2007. márciusi számában.
Szöveg és fotó: Baki Ádám (pixel)
