A projekt valahogy úgy indult, hogy a nyugati határszél végigbóklászása keretében Kőszeg és Szombathely után ezúttal az Őrségre vetettem szemet, mint potenciális edzéshelyszínre. Az edzőkör kezdetben Zalaegerszeg munkacímen futott, majd Körmendre módosult. A településnevek természetesen egyben a kör kiindulópontját is takarták. Egyeztetve útitársul szegődő barátommal, a kolléga még ördögibb tervvel állt elő. Ha már ilyen közel az országhatár – ráadásul mindjárt két szomszédos országé is – ugyan miért nem ruccanunk át mindkettőbe? Így is lett, a kiindulási pont pedig emiatt Őriszentpéterre módosult. Ismét egy kedves archív edzőkör/túrabeszámoló következik, ezúttal rendhagyó receptmelléklettel…
A helyi műszaki bolt előtt tettük le a turnébuszt, április révén azonban a település közössége még csak a tavalyról maradt kevésbé kontrasztos láb- és karcsíkjainkban gyönyörködhetett – átöltözés ürügyén. Egyszer úgyis feljelentenek közerkölcs elleni vétek vádjával, de sebaj… A magyar-szlovén határt Hodošnál (Őrihódos) kívántuk átlépni, így ennek szellemében hagytuk magunk mögött déli irányban az őrségi régióközpontot. A határ előtt Bajánsenyénél fordultunk jobbra az átkelő felé, melynek magyar oldalán egy vidám nevű településen haladtunk át – Kotormányról lenne szó.
A határátlépés schengeni módra történik, azaz szinte észre sem vesszük, hogy túlestünk rajta. A táj és a környezet érdekes, főleg nekem, aki egy keresztülvonatozástól eltekintve még sohasem jártam Szlovéniában. Emlékeztet az egész Ausztriára, mind az útminőség, mind pedig a települések rendezettsége terén.
Az útirányok kitáblázása marad csak el némiképp az osztrák színvonaltól, de nem tragikus a helyzet e téren sem. Hodoš után az első település Šalovci (Sal), ezt elhagyva fordulunk jobbra az Adrijancit (Andorháza) jelölő táblát követve. A táj mindeddig meglehetősen barátságos, sík és enyhén hullámos szakaszok váltogatják egymást, de semmi komolyabb.
Adrijancit elhagyva nemsokára egy forgalmasabb útvonalba torkollik az út, ahol mi előbb balra tartottunk, majd nemsokára jobbra egy erdei szerpentinen ereszkedtünk le Šulinci (Sándorvölgy) irányába. Az út kisvártatva ismét eléri a már érintett magasabb rendű útvonalat, ezen továbbhaladva Šulinci érintésével Borečát (Borháza) célozzuk be. Ekkor kezdődik a valódi szintgyűjtés, Borečáig egy százassal alapozzuk meg a napi adagot. Újabb zuhanás következik Doličon és Kuzmán áthaladva, itt azonban egy kicsit megszakítanám a történelmi magyar nevek említését, miután most egy időre legurultunk kedvenc térképemről a „Kerékpártúrák Magyarországon” című klasszikusról.
Következő úti célunk Grad, ahová Dolič és Kuzma kihagyásával is eljuthattunk volna, de bevallom férfiasan elkeveredtünk picit. A környékkel az a probléma, hogy nagyon sűrű az úthálózata, így nem nehéz egy sarokkal elvéteni a lépést. Éppen emiatt azonban túlságosan eltévedni sem lehet, mert nemsokára a következő lehetőségnél korrigálhatjuk a hibát, komolyabb kerülő nélkül.
Gradba egy intenzív mászáson keresztül vezet az út, itt újabb százasokkal ugrik meg a szintgyűjteményünk. A könnyed kezdetek után ezúttal megállapítható, hogy egyáltalán nem volt buta dolog a 21-re végződő soromat a mai napra egy 13-23 összeállításúra cserélni. A hegytetőről leereszkedve nemsokára belefutunk a forgalmasabb 440-es főútba, ezen a környéken azonban a „forgalmas” fogalma sem olyan tragikusan értelmezendő, mint idehaza. Jobbra fordulunk hát, és megindulunk a szlovén-osztrák határ felé.
A határ közeledtét emelkedő jelzi, távolság szempontjából valamivel kevesebb, mint mai körünk felénél járunk ekkor, míg szint tekintetében az összesen 985 méteres mai adagból majdnem hatszázat már észrevétlenül be is gyűjtöttünk. Ezzel egész pontosan 37 kilométernyi Szlovéniában megtett utat hagyunk magunk mögött. A határátkelő Bonisdorfról kapta a nevét, és jellegzetes tábla jelzi azt a térképészeti szituációt, hogy innen nem messze bizony van egy olyan jellegzetes pont, ahol három ország határvonala fut össze – azt a nevezetes pontot „Dreilanderecke” néven nevezi a térkép.
A Tauka névre hallgató település a főútról leágazva helyezkedik el, itt le kell térnünk jobbra ahhoz, hogy ismét hegyet mászhassunk. A kör legbrutálisabb kaptatója következik 15 és 20% közti meredekséggel, ezt leküzdve jutunk fel a St. Martin (Rábaszentmárton) településnek helyet adó fennsíkra. A fennsíkról legurulván Neumarktba (Farkasdifalva) érkezünk, innen Alsószölnök felé vesszük az irányt határátlépés céljából. Egyes térképek ezt az aszfaltozott utat nem is jelölik, talán azért, mert a határnál 400 méter erejéig földútba vált át. Ennek ellenére száraz időben országúti géppel is gond nélkül járható. Osztrák területen nem töltöttünk túl sok időt, mindössze 17 kilométert tettünk meg a sógorok földjén.
A határt átlépvén Rábatótfalun áthaladva érjük el Szentgotthárdot, melyet magunk mögött hagyva Máriafalunál a Farkasfa-Őriszentpéter táblát követve fordulunk vissza kiindulási pontunk felé. Útba esik Szalafő is, itt egy jobbost nyomva akár rövid kitérő erejéig az Őrség tradicionális népi építészetével ismerkedhetünk Pityerszeren.
Kellemes kisforgalmú erdei úton térünk vissza Őriszentpéterre, ahol a központban található étteremben fejeztük be itteni portyánkat – a vasi pecsenye és a dödölle fogyasztása kötelező. Utóbbi a magyar konyha, ezen belül pedig Zala megye egyik jellegzetes tájjellegű étele. A szakácskönyvek szerint elkészítése nagyon egyszerű, íze finom és nem utolsósorban meglehetősen laktató. Ezt a Bikemag szakértője is megerősítheti – ide most jöhetne akár egy „Bikemag-tipp” címke is, helyette azonban közreadnám inkább az egyszerű krumpliétel receptjét a záró blokkban.
Őriszentpéter sok egyébféle edzőkör és túra ideális kiindulási pontja lehet még. Több alkalmat megérne akár csak a szlovén rész bejárása is. Az úthálózat sűrű, a forgalom csekély, a domborzat pedig roppant változatos. Célszerű viszont valami komolyabb turistatérképet beszerezni hozzá, mert amelyekkel én találkoztam, azok mind meglehetősen nagyvonalúan ábrázolják a környéket.
Egy tál dödölle – Bikemag receptsarok
Fél kilogramm hámozott és kockákra vágott krumplit annyi sós vízben főzünk meg, ami éppen ellepi. Ezután összetörjük a főzővízben, és a tűzhelyről félrehúzva lassan beleöntünk negyed kiló búzalisztet, közben fakanállal állandóan dagasztjuk, amíg a krumpli befogadja a lisztet. Közben egy-két fej vöröshagymát apró kockákra vágunk, zsírban megpirítjuk, pirospaprikával megszórjuk. Egy kis sót is szórunk rá, hogy ne égjen oda. Pirítsuk a hagymát üvegesre, vagy ízlés szerint akár barnára. Ha kész a hagyma, zsírba mártott evőkanállal szaggassunk bele kis gombócokat a püréből, majd görgessük bele őket a hagymába, hogy az ráragadjon az oldalukra. Az egyforma galuskákat kizsírozott tepsiben egymás mellé fektetjük, a maradék hagymát rászedjük, és lassú tűzön pirosra sütjük. Fogyasztható önálló ételként ízlés szerint sózva, tejfölözve, vagy köretként különböző húsételekhez.
Jó étvágyat hozzá!
Megjelent a Bikemag 2008. júniusi számában.
Szöveg és fotó: HBalage