Az Adidas nemzetközi Freeride Crew Costa Ricába utazott, ahol a csapat riderei látványos, extrém környezetben mutathatták be tudásukat. A profi fotós, Haruki „Harookz” Noguchi lencsevégre kapta a trükköket, melyet a két costa ricai túravezető által összeállított 10 napos tekerés során a csapat bemutatott. A kaland főszereplői Ben Boyko, Richie Schley, Alex Reveles, Pierre–Edouard Ferry és Niki Leitner…
„Biztos van itt valami érdekes, csak még nem látjuk pontosan, mi az!” – mondja Ben Boyko, és folyamatosan keresi–kutatja az ideális helyszínt. Richie Schley helyeslően bólint: „Ez tényleg egy olyan hely, ahol ki lehet valamit találni.” A két rider egy hegytetőn lévő tisztáson áll Costa Rica kellős közepén, körülöttük sűrűn benőtt őserdő. A panoráma lélegzetállító. A gyorsan haladó felhők majdnem a hegytetőt súrolják, a tisztáson egyetlen magányos fa áll, felületét vastag világoszöld moha borítja. A helyszín túlvilági, misztikus hangulatot áraszt. Boyko a magányos fát szemléli, majd hirtelen, arcán széles mosollyal, fordul Schley felé. „Már tudom, hogy mit kell tenni! Látod azt a tönköt? Erre építünk egy hipet az ott lévő fatörzsből!” Richie szkeptikus a tervvel kapcsolatban: „Szerintem nem fog menni: túl nagy a távolság.” Ben kitart ötlete mellett: „Harookzzal már egy jóval nagyobb ugratót is összehoztunk. Hidd el, menni fog! Vágjunk bele, de először kérdezzük meg Paulót, hogy szabad-e itt építeni.”
Paulo Valle a helyi túravezető, ő ma Costa Rica legjobb freeridere. Nála senki sem ismeri jobban a potenciális bicajos helyszíneket és az odavezető ösvényeket. Az Adidas őt, illetve a sofőrt, Nenét szerződtette a 10 napos eseményre. Paulo szerencsére a környék majd’ minden gazdáját, földművesét és favágóját ismeri, így nemcsak a beleegyezés megszerzése könnyű, hanem fél órán belül még két favágót és egy traktort is felhajt, ami igencsak megkönnyíti a munkálatokat. „Siessünk! A két fickó nem maradhat túl soká, nem akarnak ujjat húzni a főnökükkel.”
Amíg Ben, Richie és Harookz a tökéletes környezetben lévő hip ugrató építésével foglalatoskodnak, Paulo a többi ridert, Alexet, Niki és Pierre-t, elviszi egy másik lehetséges dirtugratós helyszínre. „Szerintem megtaláltuk!” – mutat Alex az alattuk elterülő völgyben látható irtásra. Ha szép a környezet, tudunk valamit építeni rajta. Menjünk oda és nézzük meg közelebbről!” Paulo bólint: „Az ott lent Providencia, ahol ma éjszaka megszállunk.”
Providencia egy parányi falucska nem több mint egy tucat házzal Costa Rica középső nagy völgyében. Sűrű, zöld hegyoldalak határolják, ide turista talán még soha nem tette be a lábát. Ellenben Paulo személyesen ismeri a lakosokat. „Gyakran jövök ide, és már építettünk egy–két egész jó pályát a környéken. Holnap majd azokat is megmutatom nektek.”
„Állj meg!” Alex hirtelen kinyitja a dzsip ajtaját. „Ez az a hely, amit fentről mutattam!” A terület valójában halastó gyanánt szolgált egykoron, majd kiszáradt. „Szerintem ez megoldható.” – mondja Niki. A föld tökéletesen alkalmas a munkához. Építünk a tó irányában egy rámpát, majd a másik oldalán egy ugratót, a maradék kitermelt földből pedig egy érkezőt. Pár óra és meglesz a legszebb vadonban lévő dirt jump pálya! Szerinted megengedik, hogy nekilássunk?” – fordul Niki kérdően Paulohoz. „Szerintem ez nem jelent gondot.” – válaszolja mosolyogva a környék jó ismerője. „Azt hiszem, ez a föld az én földesuram bátyja tulajdonában van.”
Az Adidas csapat aznap éjjel a „Cabinas Richie-ben” tér nyugovóra. Ez lényegében az egyetlen üres épület a faluban. Tíz perccel megérkezésük után a helyszín leginkább egy bombatámadásra emlékeztet: bicajok, alkatrészek, védőfelszerelés, sisakok, táskák, fotófelszerelés mindenütt. Boyko az egész hátizsák tartalmát az ágyra döntötte: „Így sokkal gyorsabban megtalálom a cuccaimat.” – mondja a többieknek. Mosolyog, majd a látszólag mellékhelységnek tűnő épülettoldalék felé veszi az irányt. Kis idő múlva hangos szitkozódás hallatszik odaátról. „Csak hideg víz van.” – mondja Paulo. „Ha nem csavarod fel annyira a nyomást, akkor kicsit melegebb lesz a víz.” A vízmelegítést napenergiával oldották meg, a ház tetején van egy nagy víztartály. A tengerparton ez a hőmérséklet pont jó lenne, de itt a völgyben éjszakánként nagyon lehűl a levegő.
„Először nevettem azon az e-mailen, hogy hozzunk meleg ruhát is. Mire kellhet a pulóver az őserdőben? Most már értem…” – mormogja Alex, és kicsomagolja a meleg ruháit is. A szálláson lévő étkezőasztal egyben a falu vendéglője. Mellette tégla sparhelt. Egy helyi ember, Guillermo főz a vendégekre, majd feltálalja a rizst és a babot. Costa Ricában ez a leggyakoribb táplálék, melyet a nap minden szakában esznek. Reggelire tojással egészítik ki, délben és este csirkével vagy hallal. Az Adidas riderek mostanra már megszokták az étrendet, és csak úgy habzsolják az előttük lévő elemózsiát. Nem csoda, hogy megéheztek: Boyko, Schley és Harookz egész nap a hegytetőn ácsolta a hipet, a fotós imádkozik a jó időjárásért, és így ebből akár még címlapfotó is lehet. De még sok munka vár rájuk, Harookz meg is jegyzi: „Csodálatos volt ma a naplemente. Holnap kész kell lenni vele.”
A fények, a vad, mohával borított fatörzsek fantasztikus látványt nyújtanak. Viszont az ugrató állása miatt csak a hajnali fények jöhetnek számításba, így már csak egy teljes nap áll rendelkezésre, hogy a munkát befejezzék. Paulo bólint: „Igen szépek akkor a fények arrafelé, holnap este még lehet gyakorolni, majd reggel, ha jó az időjárás, korán kelünk és felmegyünk a hegyre. Beszéltem a földesúrral is, nincs semmi ellenvetése a halastó átalakítása ellen.” „Akkor holnap reggel rögtön el is kezdhetjük a földmunkát.” – válaszolja Alex.
Másnap hajnalban a dirtös csapat már útban van az építkezésekhez. David Retana, a földesúr fia kíséri el őket, és segít beszerezni minden szükséges eszközt. „Vízcső kell a munkához?” – kérdezi majdnem tökéletes angolsággal. „Igen, és jól jönne egy talicska is.” – válaszolja Niki. A fiú bólint, majd kis időre eltűnik, és a kért tárgyak mellé még néhány vödörrel tér vissza. „Segíthetek nektek?” – kérdezi megérkezvén. „Természetesen!” – válaszolja Niki, és kiosztja a számára tökéletes feladatot. Így mindössze két óra kell ahhoz, hogy mind a rámpa, mind az ugrató elkészüljön. Elkezdik az érkező megépítését. „Sok földet kell ma még odébb talicskáznunk” – ráncolja homlokát Alex. „Szerintem az alapokat fatörzsekkel rakjuk le, majd arra jöjjön a földréteg. Felhasználhatjuk az ott heverő fákat?” – kérdi Davidtól. „Nem mi termeltük ki: már évtizedek óta ott fekszenek.” – válaszolja a fiatal földbirtokos sarj. A fa alappal gyorsan nő az érkező magassága.
Ritchie-ék délutánra végeztek az ugratóval, és már bicajon látogatják meg a földmunkásokat. „Rengeteg földet megmozgattatok!” – állapítja meg Richie, „De lemaradtatok egy fantasztikus bicajozásról. Itt minden ösvény egy csoda!” „Lehet, de először ezzel kell elkészülnünk.” – válaszolja Alex.
Estére már az egész falu csak a bicajos sztárok építkezéséről beszél, és aki végzett munkájával, odajön, hogy segítsen. „Holnap eljöhetünk a fényképezésre?” – kérdezik a tolmácsként is szolgáló túravezetők segítségével? „Természetesen!” – válaszolja Alex. „Hozhatjuk a barátainkat is?” – hangzik a következő kérdés. „Hát itt mi vagyunk a vendégek, és ti vagytok otthon. Szerintem azt hoztok ide, akit akartok.”
Másnap Richie, Ben, Haroookz és Paulo már reggel 7-kor úton vannak a hegytető irányába. Közel van, de a rossz utak miatt csak 40 perc alatt lehet odahajtani. Az épített helyszín nagyon jól sikerült, óriási, masszív és fantasztikus környezetben van, mindenütt világoszöld mohával borított buja növényzet. A helyszínt tökéletesen megvilágítja a puha, reggeli fény. Az időzítés sem lehetett volna jobb. Ben folyamatosan csak mosolyog: „megmondtam, hogy itt van keresnivalónk!” Feltolja a kerékpárt, legurul, és kipróbálja az ugrató ívét. Már elsőre is jó az érkezés, a további próbálkozások során egyre nő az ugrás magassága. Harookz repdes az örömtől. „Csodálatos! Ebből címlap lesz! Gyere Richie, próbáld ki te is!” Egy-két nekifutás után megtalálja ő is az ideális sebességet, és stílusával teljesen lenyűgözi Harookzot. Megnézi a fényképezőgép kijelzőjén az eredményt, majd ismét nekifut, és még nagyobb ugrásokat mutat be. „Már ezért az egyetlen helyszínért érdemes volt idejönni!” – lelkesedik Harookz. „Remélem délután szép fények lesznek Alexéknél a dirtpályán!”
Délután az egész falu felsorakozott az épített dirtugrató körül. Szájtátva figyelték a fotózással egybekötött Adidas bemutatót. David és Bernie büszkén viselte a pólót és baseballsapkát, melyet munkájukért cserébe kaptak a csapattól. Hogy még több hely maradjon a nekifutásra és az érkezésre, a gazda eltávolítatott két szakasz kerítést a terület környékéről. „Az emberek itt fantasztikusak!” – jegyzi meg Alex: „Nem hiszem, hogy a világ bármely pontján ekkora figyelmet és ennyi törődést kaptunk volna.” Miközben Harookz élesíti a fotófelszerelést, komoly szélvihar kerekedik. „Hát pont ez a szél hiányzott!” – méltatlankodik Pierre. A szél egyre erősebben fúj, de a fiúk nem adják fel a sok munkával járó tervet. Ahogy egy kicsit csillapodik a légmozgás, megpróbálnak egy-két ugrást a pályán. „Én készen állok, induljatok, amikor nektek jó!” – kiáltja Harookz. Pár percre ismét alábbhagy a szél, és megindulnak a nagy ugrások. Alex bead egy 360 fokost, majd egy Table-t. Niki egy stílusos Can-Cannal melegít be, Pierre pedig egy egyedi Tuck No Handerrel fejezi be a szélcsendes menetet. „Mindenkiről van egy-egy jó kép, most már megnyugodhattok!” – kiáltja a fotós.
A kalandtúra következő állomása dél Costa Rica legnagyobb városa, San Isidro volt, ahol bemutatót tartott a csapat. Ezután Paulo ismét az egyik kedvenc terepére, a Savegre kalauzolta a fiúkat, amely technikailag a legnagyobb kihívást jelentette a sztároknak. Közel négyezer méter magasról, egy vulkán pereméről indultak el, majd másfél óra folyamatos lefele száguldás után érkeztek meg a völgy aljába. Végig kemény, köves, gyökeres ösvényeken haladtak, ami igencsak felpezsdítette a földmunkától elgémberedett izmokat. A menet vége felé már barátságosabb volt a terep: burjánzó vegetáció és óriásfák közt szlalomozva száguldoztak a fiúk. „Ez volt életem legizgalmasabb lejtmenete!” – ámuldozott Niki a völgy alján. „A panoráma utolérhetetlen, lent pedig a dzsungel átszelése volt nagy élmény.” A csapat egyhangúan úgy döntött, hogy visszavitetik magukat a vulkánhoz, és megismétlik a technikás lejtmenetet.
Miután a hegyen kiélvezték magukat a sztárok, ismét költözni kellett, ezúttal a turisták által oly kedvelt csendes-óceáni partvidékre. Itt már nem kerékpáros képek készültek: a srácok szörföztek, búvárkodtak és ruhabemutatót tartottak. Megérdemelték a lazítást: rengeteget dolgoztak a héten. A vizes programok után a csapat éjszakai sötétségben érkezett meg a Puntarenas melletti Playa Hermosába. A fiúk nem hittek szemüknek: a La Felicidad szálló a tengerparton áll, a dagály miatt a bejáratot hullámok verik és telihold világítja meg a habokat. Hirtelen elhatározásból nem térnek nyugovóra, hanem tábortüzet gyújtanak a tengerparton, körbeülik, és sörözés mellett átbeszélgetik az éjszakát. „Ilyen hangulatos helyet sem láttam még eddigi életem során!” – mondja Niki. „Sose gondoltam volna, hogy a montizás révén ilyen élményekben lesz részem!” – teszi hozzá. Boyko is elégedetten bólint: „Ja, szerencsés fickók vagyunk. Baromi nagy élmény volt ez a hét: jó csapathoz szerződtem…”
Szöveg: Németh Balázs
Fotó: Haruki „Harookz” Noguchi
