Mostani országúti edzőkörünket a Papírkutyák csapata prezentálja. A társaság székhelyéből adódóan fővárosi rajttal kezdődik a kör, de a tekintélyes útvonalhossz miatt az érintett települések lakói is beiktathatják akár saját klasszikusaik közé. Az ismertetőt egy rövid összegzéssel, majd egy korábbi tavaszi edzés felidézésével kezdi a csapat krónikása.
A Mária Valéria híd jóvoltából új távlatok nyíltak a kerékpárosok számára is
Amit a körről tudni kell:
A „leg”-ek köre.
Az egyik legrégebbi klasszikus, amit a mai Papírkutya csapat „vénjei” tavasszal teljesítettek.
A csapat repertoárjának leghosszabb klasszikusa.
A legjobb körülmények között zajló klasszikus (értsd: autósok, útminőség).
Általában a legtöbb résztvevővel zajló kör.
Nehéz lenne megmondani mikor ötlött fel a gondolat a tagokban – és valójában kiben is –, hogy át kellene ugranunk a „szomszédba”, ha nem is egy kellemes sörözésre, hanem egy – talán még kellemesebb – tekerésre. Nem kellett hosszasan győzködni bennünket, és a táv hossza sem tudott elriasztani senkit sem, így útlevelünkkel zsebünkben nekivághattunk az – előzetes számításaink szerint 200 km-es – pedálozásnak. Az első kör teljesítésének évszáma örök rejtély marad, miheztartás végett azonban támpontként szolgálhat, hogy a kezdeti években komppal teljesítettük a Dunán való átkelést. Később (2001-től), miután a Mária Valéria híd megépült, lényegesen egyszerűbb lett a dolog.
A találkozás időpontjába belekalkuláltuk az ebédre fordítandó hosszabb megállást is, így az hajnali 7-8 óra közé esett, a Flórián tér Vörösvári útra néző oldalán. Az indulók létszáma nem ritkán a húsz fő felé kacsingatott, de mindig akadtak olyanok, akik „véletlenül” otthon felejtették a szükséges okmányokat. Mivel az országot a lehető leggyorsabban kívántuk magunk mögött hagyni, a 10-es (dorogi) úton indultunk neki. Legtöbbször nyugodt tempóban küzdöttük le a Dórák által állított, egyáltalán nem bevehetetlen falat, míg elérkeztünk a határhoz. A párkányi oldalon valamivel kevesebben, de töretlen lelkesedéssel folytattuk az utat. Persze csak miután megtartottuk első frissítésünket. (Kezdetben minden adódó alkalmat kihasználtunk arra, hogy pihenés és étkezés céljából megálljunk, így talán nem véletlenül nevezték többen edzőkör klasszikusainkat egyszerűen csak „gasztro-túráknak”…)
Muzslán és a szlovák oldal további falvaiban találhatunk még néhány közel eredeti állapotban megmaradt parasztházat
Szlovákiában alaposan megváltozott körülmények vártak ránk. Ez alatt elsősorban az utakat értem, amelyek, ha nem is francia- vagy olaszországi minőségűek, de a mieinknél határozottan jobbak voltak. A falvak között kanyargó aszfaltcsík, kihaltabb is volt a Magyarországon megszokottnál. Ezeknek a változásoknak köszönhetően a tempó valamelyest emelkedett, de még mindig nem kellett „élet-halál”-ra tekernie senkinek sem, a beszélgetésre mindenkinek maradt elég energiája.
Még valami. Egyik évben valahol a szlovák rész közepe táján bukfenceztünk páran. Szerencsére nem volt különösebben súlyos az eset, de persze az egész sor megállt, kissé rendezetlenül, kérdezgetve a „szentségelőket”, hogy mi a helyzet. Nagyjából az egész sávot elfoglaljuk ilyenkor pár percre, amíg rendeződtek a sorok. Az autósok, ahelyett, hogy édesanyáinkat emlegetve, dudálva ordítottak volna, ahogy (tisztelet a kivételnek) ezt itthon megszokhattuk, megálltak, sőt addig merészkedtek, hogy segítségüket is felajánlották. Van ilyen is…
A Komárom-Komarno klasszikus kör
A kedvező útviszonyok ellenére a Duna mentén haladva nagyon vártuk már a bűvös „Komarno” tábla feltűnését. Hogy miért? Mert a következő hivatalos megálló már a magyar részre esett. Ugyan megálltunk néha Szlovákiában is rövidebb „egészségügyi” pihenésre, de ez nem jelentett többet, csak pár percnyi szusszanást. Ám ahogy visszatértünk szülőföldünkre tudtuk, hogy vár minket egy kisvendéglő a 1-es út mentén. Nem kellett csalódnunk. Elfoglaltuk a helységet, s vagy félórás szünet után másztunk vissza csak a nyeregbe, s mint egy lendkerekes autó lassan értük el az utazósebességet. Sajnos a szülőföld egyben azt is jelentette, hogy az utak ismét nem makulátlanok. (A helyzet a kezdetek óta sem változott sokat, ha egyáltalán változott.)
Az 1-es útról Dunaalmás, Süttő, Lábatlan, Nyergesújfalu felé, azaz a 10-es úton folytatta a kissé fáradó csapat – immár jóllakottan – a tekerést. Az otthon egyre közelebb került, s az óvatoskodás is egyre kevésbé fogta vissza a lábakat. Dorogtól, mintha csak egy hatalmas mágnes vonzott volna Budapest felé, a tempó mindig fokozódott. Persze nem kell folytonos 50 km/órás sebességre gondolni, de ekkor már sokan döntöttek úgy, hogy a vezetés megtisztelő feladatát áthárítják egy arra érdemesebb társuknak. Az azonban csak a legritkább esetben fordult elő, hogy otthagytunk volna valakit az út közepén, „Innen már megoldod egyedül!” felkiáltással. Ha mégis leszakadt valaki, megvártuk az ürömi leágazónál, a Budapest táblánál.
A Komárom-Komarno klasszikus kör
A rövidebb, hosszabb megállásokkal teletűzdelt 200 km-es távot 8-9 óra alatt teljesítettük. Fáradtan, de mindig egy újabb kellemes élménnyel gazdaodva értünk haza, hogy a következő hétvégék valamelyikén újra egy hasonlóképpen hosszú edzéssel fárasszuk magunkat.
Szöveg: Hagyó Zoltán, HBalage
Ábra és fotó: HBalage
