Nem kel túlzottan tájékozottnak lenni autó- illetve motorsport területén, hogy a Párizs-Dakar Rali kapcsán az ember sejtse, miről is van szó valójában. Az 1979 óta megrendezett gépjárművel is extrémnek számító verseny komoly – némelyek számára olykor teljesíthetetlen – próbatétel elé állítja a járműveket és azok vezetőit. A dolgot azonban lehet még tovább fokozni. Mi van akkor, ha ugyanennek a távnak és terepnek autó vagy motor helyett történetesen kerékpárral vágunk neki?
Az első hallásra talán őrült ötlet nem előzmények nélküli, hiszen a raliversenyen látottakon felbuzdulva az elmúlt közel három évtizedben számos kerékpáros teljesítette a pályát egyedül, vagy kisebb csoportokba szerveződve, saját tempójában, önálló elhatározásból. Aztán egy holland társaság gondolt egyet, és azzal a felkiáltással, hogy ugyan miért ne lehetne mindezt szervezett keretek között tenni, tavaly megszervezte az első bringás Párizs-Dakar túraversenyt.
Aki bevállal egy ehhez hasonló megmérettetést, az feletteseitől hosszú szabadságolásra kérjen engedélyt, hiszen a távot átlag 120 kilométeres napi penzumokban 59 tekeréssel töltött- és 11 pihenőnap alatt teljesítik a résztvevők, akik 2006-ban tizenegy országból érkeztek, és összesen 27-en voltak. A társaság egy napfényes vasárnap reggelen rajtolt, honnan máshonnan, mint az Eiffel-torony árnyékából…
A párizsi tűzfalak mellől hosszú út vezet a majomkenyérfák árnyékában megbúvó apró szenegáli kunyhókig. Magával ragadó kultúrákon keresztül folytatott utazás volt ez, lélegzetelállító díszletek között, mindezt olykor egészen extrém időjárási kondíciók mellett. Útközben a legváltozatosabb megpróbáltatásokkal szembesültek a bringások: brutális hegyek, számos kemény lejtmenet, kátyúkkal gazdagon megszórt országutak, szitáló eső, viharos szél, perzselő napsütés, homokdűnék, véget nem érő síkságok és a fagyos sivatagi éjszakai hőmérséklet negyven fokos nappali hőséggel kombinálva. Mindebből bőven kijutott minden vállalkozóknak a túraverseny 7200 kilométere és 10 hete alatt. Lássuk, pontosan hogyan is néz ki egy ilyen extrém vállalkozás!
Az első alkalommal megrendezett bringás Párizs-Dakar rajtja után a mezőny nyugodt tempóban hagyta el a francia fővárost, és az első hét nap a túraverseny során mindennapossá váló napi rutin végletekig történő begyakorlásának jegyében telt. A résztvevők ez idő alatt hozzászoktak a napi kerékpáros penzum teljesítéséhez, felvették az evés, a bringázás és az alvás ciklikus váltakozásának ritmusát.
Közben persze teljesen mellékesen le kellett küzdeni a táv legkomolyabb magaslatait is. Az első két pihenőnapot Gorges du Tarn-ban és Carcassonne-ban töltötték a kerékpárosok. Nemsokára a mezőny elérte a Pireneusokat, majd Andorrában a táv legmagasabb pontja is meghódításra került, mégpedig a Port d’Envalira a maga 2408 méteres tengerszint feletti magasságával. Ez egyben a táv hőmérséklet szempontjából leghidegebb szakasza is volt.
A legkomolyabb megpróbáltatásokat azonban mégiscsak az 1700 méter magas Coll del Cantóról való lejtmenet jelentette, mert itt az amúgy is hűvös klíma mellé felhős idő és némi eső is befigyelt. A mezőny bátor és gyors downhill-orientált tagjai a hegy alján szerzett előnyüket azzal tették semmissé, hogy a felfokozott tempó miatt generált hidegrázásukat a legközelebbi kávézóban kellet kikúrálniuk egy forró feketével. Ezután szerencsére nyugodt és sík országúti szakasz következett egészen Agerig, ahol a mezőny a következő soros pihenőnapját töltötte.
A Spanyolországon átvezető szakasz meglehetősen megerőltető volt, hideg reggelek és éjszakák váltották egymást forró nappalokkal. Nyugodt országutak, soha véget nem érő hegyvonulatok, kellemesen lengedező szembeszél jellemezte az útvonal ezen részét. Emellett Spanyolország nyújtotta a legfestőibb hátteret a versengésnek, változatos sziklaképződményekkel és olyan történelmi városokkal, mint amilyen Ceuta, Ronda, Granada, gazdagon körítve a mór kultúra fel-felbukkanó épített örökségével.
Eközben a mezőny leggyorsabb tagjai – akik szinte kivétel nélkül a Hawaii Express csapatból kerültek ki – a spanyol szakasz szinte teljes egésze alatt együtt haladtak, persze azért közben egymással és a többiekkel egyaránt meccselve. A mezőny nagyobbik része azonban inkább arra koncentrált, hogy minden nap célba érjen, és eközben kiélvezték minden egyes percét annak, hogy szervezett keretek között kerekezhetnek keresztül Európán. Nekik ebbe mindig belefért egy-egy jó kávé vagy jégkrém az út mentén, hogy aztán saját tempójukban folytassák az útjukat a napi végcélt megtestesítő táborhely felé.
Afrikában nemcsak a díszletek változtak, hanem a kultúra is. A bringásoknak és kísérőiknek már nem csupán az autókra kellett figyelniük, hanem szamarakra, tevékre majmokra és kecskékre, hiszen főként velük kellett megosztozni errefelé az országúton. Bár egyre többen látogatták meg a csapat orvosát, szerencsére komolyabb egészségügyi probléma nem lépett fel.
A mezőny az Atlasz hegységet négy hágó formájában gyűrte le, ezek közül három esetében 2000 méter feletti magasságot küzdöttek le a bringások. Ennek ellenére mindenki komolyabb géphiba nélkül élte túl a hegységen való átkelést.
A szakaszok végpontjai, illetve a táborhelyek a legváltozatosabb helyeken kerültek kijelölésre az Atlanti-óceán partvidéki sávjában. Olykor egy hatalmas homokdűne tövében hajtották fejüket álomra a csapat tagjai, máskor ugyanez az óceán hullámai által kicsipkézett szikla csúcsán történt, vagy esetleg a Szahara végtelen síkságának közepén.
Az út- és szélviszonyok szinte naponta változtak a Szaharában, egyedül a hőmérséklet maradt állandóan elképesztően magas. A társaság vízfogyasztása elérte a maximális értéket, és a hőség már szinte elviselhetetlen volt. A változatosságot néhány homokvihar és esős nap jelentette. Mindezek ellenére a bringások kitartóan gyűrték a pedált, a mostoha körülmények ellenére senki sem tágított azon elhatározásától, hogy el szeretné érni a végcélt – Dakart.
Ez persze nem volt annyira egyszerű dolog, mint aminek hangzik, ennek ellenére a résztvevők kitartása sokkal erősebb volt, mint a Szahara időjárása és az útviszonyai által támasztott akadályok. Az utolsó héten aztán a Szahara déli részére érve a napi szakaszok egyre rövidültek és a hőmérséklet is csökkent valamelyest.
A túraverseny végcélját jelentő Szenegálba a mezőny egy vadregényes mocsaras szakasz abszolválása után érkezett, ahol állandó szereplőkként gyíkok, krokodilok és varacskos disznók jelentették a valódi izgalmat. Végül kellemes lejtős terepen majomkenyérfákkal szegélyezve gurult be a társaság Nyugat-Afrika legnagyobb és legmozgalmasabb városába, Dakarba.
A túraversenyt végül a végig jó erőben hajtó észt versenyző Priit Salumäe nyerte, míg második helyen honfitársa Margus Püvi végzett a holland Rob van den Heuvel előtt. Természetesen ez is az a műfaj, ahol minden célba érkező győztes, a mezőny legfiatalabb versenyzőjétől a 23 éves Douglas Braintől kezdve a korelnök Ruud Vekenig bezárólag. Persze ne feledkezzünk meg a versenytávot a férfiakkal együtt végigtekerő hölgyversenyzőről Hanneke Breebaartról se…
További információk a Párizs-Dakar túraversenyről a www.bike-dreams.com weblapon keresztül érhetők el, aki elég elszánt – no meg rendelkezik a nevezési díjként kifizetendő több ezer eurónyi összeggel – az akár be is nevezhet…
Megjelent a Bikemag 2007. augusztusi számában.
Szöveg: HBalage, Bike Dreams
Fotó: Bike Dreams