A nagyobb MTB típusokat bemutató sorozatunkban most a személyes kedvenceim következnek, amelyek az utóbbi években nagyon komoly változáson mentek át. Az elnevezés a motorok világából származik, ahol talán ez a legtágabb felhasználási területet lefedő kategória. A lényeg itt is az ugyanazzal a géppel történő hegyre fel- és lejutás, ugyanakkor az AM-mel szemben itt egyértelműen a lejtőzés a fontosabb. Ez azt jelenti, hogy az enduró gépek nehezebbek a nagyobb rugóút és masszívabb kiegészítők miatt. Ettől persze még nem szűkül le a felhasználási területük, csak máshol van a súlypont. Egy jól felépített enduró gép ugyanis lehet akár 13 kiló is…
Az etalon: 175 mm rugóút, átütő tengelyek, lapos fejcsőszög, meredek nyeregvázcső-szög, ballonos gumik, erős fékek, rockring és állítható nyeregcső
Hogy ez a gyakorlatban mit jelent, arra jó példa a Bike által végzett érdekes kísérlet, ahol egy hobbista, egy profi XC-s, meg egy lejtőzős tesztelőt küldetek végig egy merev XC, egy 140 mm-s AM, és egy 175 mm-s enduró géppel ugyanazon a 6,5 km hosszú és 475 m szintmászást és 400 m szintnyi lejtőzést magába foglaló technikás pályán. Az eredmény őket is meglepte, mivel összesítésben a majdnem kereken kettő kilóval nehezebb és 35 mm-rel hosszabb utas enduró géppel mindenki szinte ugyanolyan vagy jobb időt ment, mint az AM géppel. Tanulságként az is levonható volt, hogy minél kevésbé tud valaki biciklizni, annál nagyobb ez a különbség, azaz a rugóút szárnyakat ad lefelé, amivel ha nem vagyunk elég jók, akkor sokkal többet nyerhetünk, mint amennyit a többletsúly miatt elvesztünk felfelé. Persze, aki időre akar biciklizni, mondjuk egy maratonon, az felejtse el mindkét kategóriát.
Ez viszont meg attól függ, mit értünk maratonon, ugyanis az endurók hívták életre a ma egyre népszerűbb downhill maratonokat, mint mondjuk a Megavalanche, amely talán az esszenciája a mountainbike-nak. Ezt bizonyítja, hogy a dobogós helyeken olyan különböző szakágakból jövő emberek jönnek egymás mögött, mint Nicolas Vouilloz, Rémy Absalon, Nino Schurter vagy René Wildhaber.
Térjünk azonban vissza az AM és enduró különbségére, amit nem is olyan egyszerű meghatározni, hiszen ránézésre ugye nem olyan sok eltérés van az átlag 150 mm-t mozgó AM és a többnyire 160 mm-t mozgó endurók közt. Egyszerűen mondhatnám azt is, hogy az endurók az AM gépek szteroidozott változatai: nagyobb rugóút, nagyobb gumik, nagyobb fékek, szélesebb kormány, (lefelé) nagyobb élvezet.
Mini-DH: lapos szögek, déhás áttételek, acélrugó a vajpuha mozgásért és duplafalú DH gumik
A fő különbség azonban – bármilyen meglepő –, de a villák méretében van. Nem rugóút, hanem vastagság tekintetében. Az irányítás és merevségbeli különbség ugyanis a 32 és 35/36 mm-es vastagságban van elrejtve. Aki próbálta már, az tudja, hogy egy gép teljesen más karaktert kap, ha mondjuk egy 32-es FOX helyett egy Lyriket, vagy 36-ot szerelünk bele. Ez az eltérés elsősorban a merevség miatt van, hiszen itt már kizárólag 20 mm-es átütős agyakról van szó, meg masszív becsúszókról, vállakról.
Persze, azért maguk a vázak is kicsit mások, mint az AM gépeknél. A rugóút tartomány nagyjából a 160-180 mm-es sávban mozog. Alapvetően a 160-mm a klasszikus endurós mennyiség, de a Scott Genius LT, a Rotwild E1 vagy a Giant Reign X is már jóval túllépte ezt. Ugyanakkor a nagyon tuti Nuke Proof Mega például csak 150 mm-t mozog, pedig mint a neve is mutatja, kimondottan a Megavalanche-ra gyártották.
A rugóút mellett talán fontosabb a geometria. Az endurókhoz ugyanis már olyan szögeket használnak, ami két éve még csak a DH gépek sajátja volt. 65,0-66,5 fok környékén van ugyanis az ideális endurós fejcsőszög. A ma itthon futó Ironhorse Sunday-ek villaszöge is 65, a Giant Glory-k meg papíron ennél is meredekebbek, holott mindkettő kiváló, világkupa szintű DH gép. A nyeregvázcső szögei pedig a 74 fok körül kezdenek állandósulni.
Hogy miért is ez az ideális? Azért, mert így lefelé nagy sebességnél is nagyon stabil lesz a bringa, felfelé viszont a meredek nyeregvázcső-szögnek hála viszonylag könnyen lehet hajtani, mert nagyobb súly kerül az első tengely fölé. Hogy ez még inkább így legyen, szinte kötelező kellék az állítható utas villa.
A legnagyobb okosság viszont az állítható nyeregcső. Ez ma már elengedhetetlen kelléke egy igazi enduró gépnek. Szerencsére erre a gyártók is rájöttek, és ma már nagyon sokféle változatból válogathatunk, de a komplett gépeken is már szinte mindig megtalálható. A lényeg egyszerű: a hegy tetejére érve egy gombnyomással lesüllyeszthető a nyereg, a jobb modelleknél akár 125 mm-rel, ami a tökéletes és biztos déházás záloga. Utána pedig ugyanilyen egyszerűen vissza is jön.
Az áttételek ebben a kategóriában már egyértelműen szűkebbek, azaz 2 × 9/10 vagy 1 × 10. Egyrészt, mert a nagyobb gumikkal, és nagyobb össztömeggel amúgy sem lehet olyan nagy áttételt kitekerni, azaz fölösleges a nagytányér, másrészt kell valamilyen fajta láncterelés, illetve lánckerék-védelem a durva terepen történő felhasználás miatt. Mivel a piac erre is gyorsan reagált, így bőven lehet válogatni a megfelelő modellek közül.
Ennek a kategóriának egyre népszerűbb alfaja a mini-DH, ami tulajdonképpen az endurók déhásított változata. Ezek a legideálisabb gépek hazai DH körülményekre, illetve a Megavalanche-szerű maratonokra. Itt általában hátul a levegős tag helyett acélrugósat találunk, és a geometria – ha lehet – még laposabb és alacsonyabb.
Kiknek való az enduró? Mindenkinek, aki szeretne mindenhol lemenni, ahol a déhások is, de felvonó nélkül akar odajutni, azaz bármiféle határ nélkül hegyikerékpározni…
Szöveg és fotó: KGÁdám
