Technika rovatunkat kedvenc témámmal folytatom – megpróbálom elmagyarázni töretlen vonzalmam az egyenes kormányos, de országúti váztípusra épülő kerékpárok iránt. Remélem Nektek is beindul fantáziátok, és kipróbáljátok ezt az érdekes hibridmegoldást!
Kezdjük akkor a legelején! Alig hiszem el, hogy immár 9 éve annak, hogy a BikeMag csapathoz csatlakoztam. Akkor még más idők jártak, mezei nyelvtanárként kerékpárral róttam a főváros forgalmas utcáit, egyik vállalati kihelyezett kurzustól a másikhoz robogtam, közben be-beugrottam a főiskolára, ahol a főállásom, a nyelvi labor vezetése várt. Mint mondjak, hektikus élet volt, és csak a kerékpár mentett meg attól, hogy mindenhonnan el ne késsek.
Lelkes kerékpárosként a főiskola számítógépén böngésztem a kerékpárral foglalkozó cikkeket (otthon még nem volt Internet), fordítgattam ezeket, melyből később számos BikeMag cikk született. Eközben azon gondolkodtam, hogy valójában milyen bicaj lenne számomra az ideális, már ha a hétközi rohangálás mellett hétvégén szívesen gurulok egy-két 100-ast a Börzsönyben vagy a Pilisben. A válasz már akkor körvonalazódott: épüljön országúti váz köré, mivel ez a hatékonyabb, könnyebb, magasságomhoz (187 cm) jobban passzoló kerékmérettel, és hát ott a hagyománytisztelet… a kormány viszont legyen egyenes, mivel az városban biztosabb irányítást, egyszerűbb fékkezelést tesz lehetővé.
Természetesen ez utóbbi mondattal sokan nem értenek egyet, bizonyos szempontból ez ízlés kérdése is, de talán elvitathatatlan, hogy a kormányt közepesen előredőlt testhelyzettel legbiztosabban egyenes kormányon lehet fogni. Nem tagadom: az országúti kormány valahol maga egy csoda a négy hasznos kormányfogásával, sebesség-orientált megjelenésével, 100 éves hagyományával, de arra, amire én használtam a kerékpárt akkoriban, nem bizonyult optimális megoldásnak. Mellesleg éppen 2001-2002-ben indult el a japán alkatrészgyártó óriás részéről egy, az én gondolkodásmódomhoz hasonlatos marketing-koncepció, és úgy érezhettem, hogy nem vagyok egyedül…
Ha a globális kerékpárpiacot nézzük, az akkori várakozások csak félig-meddig igazolódtak be: a kerékpárgyártók palettáján kétségtelenül nem söpört le minden modellt az egyenes kormányos országúti (melyet sokan fitneszgépnek neveznek), de lassú térhódítása folyamatosnak mondható. Évről-évre egyre többet látni belőlük mind a városokban, mind az országutakon – bár a Lajtától nyugatra kétségtelenül népszerűbbek, mint itt keleten. Majd’ minden nagy gyártónak van 1-2 ilyen modellje, a hölgyeknek szánt kínálatban pedig akár több is szerepelhet. Az utóbbira egyszerű a magyarázat: a lányok kevésbé teljesítmény-orientáltak, így általában hidegen hagyják őket az országúti kormány nyújtotta előnyök, viszont fontos számukra a biztos kormányfogás, illetve a kevésbé előredőlő teszthelyzet kézenfekvő lehetősége.
Ezzel bele is futottam az első ellentmondásba! Aki ismer, tudja rólam, hogy az átlagos országútisnál is előrébb szeretek hajolni a kerékpáron, így a józan ész azt diktálná, hogy a nyújtottabb testhelyzetet biztosító országúti (vagy időfutam-kormány) mellett tenném le a voksom, ahelyett, hogy furmányos tuninggal küzdjek azért, hogy az egyenes kormány fogása kellően alacsonyra és a nyeregtől távol kerüljön. Kétségtelenül szépségdíjas megoldás volt Atom (Ardó Tamás) által számomra egyedileg gyártott 190 mm-es ragasztott titánstucni, vagy a 160 mm-es B+ triálstucni lefele (mínusz 25 fokban!) történő felszerelése (természetesen 0 mm hézagolással a lehető legalacsonyabb beépítésű kormánycsapágy felett). Mára a stucni 140 mm-es -10 fokra szelídült, de olyan vázon, mely 590 mm-es felsőcsövéhez a gyártó mindössze 160 mm-es fejcsövet látott jónak beiktatni. Tehát nekem még a geometriával is meg kell küzdenem az egyenes kormányért, mégis kitartok a koncepció mellett. De miért is?
Na, most megfogtam önmagam! Ma már, ha tehetem, nem járok egyáltalán a városban, döntő részt országúton abszolválom azt az évi 15-18 ezer km-t, így talán ideális is lenne az országúti kormány, és mégis… Már csak egy magyarázat van: egyszerűen tetszik az egyenes egyszerűsége, egyetlen fogása, mely nálam nem igazán egy, mivel szembeszélben, biztonságos lejtmenetben a stucni két oldalán, középen fogom az amúgy is 500 mm szélesre nyesett „rudat”. Szeretem az egyenes kormányra tervezett fékkart (fékváltókart), mind a markolatváltót, mind a „pöckölős” váltó rendszert. Nem utolsósorban az egyenes kormányos felállás olcsóbb, könnyebb, kevésbé sérülékeny, illetve tárolás, szállítás szempontjából is praktikusabb. Azt hiszem, ez vonzódásom valódi alapja.
Mik szólnak az egyenes kormány ellen? Sokan úgy gondolják, hogy nem lehet olyan tempót diktálni, mint egy országúti kormányos géppel. Van benne igazság, de sok függ attól, hogy milyen testhelyzetet alakítunk ki az egyenes kormányos gépen. Ha a felsőtest hasonlóan áll, mint az országúti kormányfogás(ok) esetében, illetve a kormány is kellően keskeny, akkor a tapasztalat azt mutatja, hogy nincs nagy különbség a tempóban. Lejtmenetben pedig erre is, arra is teljesen rá lehet hasalni, talán az egyenesen még lejjebb lehet kerülni, mint a hagyományos országúti gépen.
A másik fő ellenérv, hogy hosszú távon kényelmetlen: nem lehet vele 150-200 km-t rendesen, megállás nélkül letekerni. Hát ez részben a markolattípus kérdése (fanatikus Ergon rajongó vagyok), részben a megszokásé, illetve lehet szarvat vagy akár Spinaci toldalékoz szerelni az egyenes kormányra, ha valaki nem tud meglenni egy 6 órás edzőkör során fogásváltás nélkül. Nekem megy az egy (valójában a középfogással másfél) fogáshelyzet monotonitása, könyököm behajlított, felsőtestem súlyát a hátizmok tartják, a karok csak azért vannak, hogy stabilizálják a gép irányítását…
Harmadik ellenérv is van, ami számomra az egyetlen tényleges hátrány: az országúti kormány jobban adja magát a nyeregből kiállós hajtáshoz, mint az egyenes. Meg lehet szokni az egyenest, hegymenetben több percen keresztül tudok „kiállva” menni, a sprintelés is megvalósítható, de mégsem az igazi. Viszont az egyenes kormánnyal többet hajtok ülve, ami hatékonyabb, de néha azért hiányzik az a természetes mozgás, amit a francia kerékpárzsargon „dansé”-nak, azaz táncnak nevez.
Ha egy gondolatban kellene összegezni az egyenes kormányos „hitvallásom”, akkor talán utalnék arra, hogy az olaszoknál az amatőr országúti kerékpárost „dillettantó”-nak nevezik, ami valójában pozitív jelző: nem vagyunk profik, nem rendelkezünk a hivatásos versenyző szaktudásával, határt nem ismerő elszántságával, nincs mögöttünk olyan szellemi (edzői), orvosi (nem csak dopping!) háttér, de nincs is rá szükségünk, mivel nem ebből élünk, nem ebben kell bizonyítanunk. Lényeg, hogy jól érezzük magunkat kerékpározás közben, mivel gondolom, ezért ülünk nyeregbe. Ha egyenes kormányt markolva esik jól a bicajozás, akkor úgy legyen!
Forrás: BikeMag
Szöveg: Németh Balázs
Képek: Nyikos Attila
