1953-as bevezetését követően a legendás Passo dello Stelvio évről évre heroikus csaták, látványos győzelmek és emlékezetes bukások színtere volt. Reményeink szerint idén sem lesz másként, főleg, hogy a 2757 méter magas hágó egyben az utolsó előtti szakasz befutója. Fergeteges fináléra készüljünk, szerencsére már csak néhány napot kell várni a végkifejletig!
Az 1953-as Giro utolsó előtti szakaszán a 32 éves Fausto Coppinak be kellett látni, hogy ez a körverseny kezéből kicsúszott. A svájci Hugo Kobleten volt a Maglia Rosa, és túl erős volt ahhoz, hogy a Dolomitokban ezt bárki el tudja tőle venni. Coppi ennek ellenére mindent megtett: a Stelviót megelőző szakaszon a Falzarego, Pordoi és a Sella hágón iszonyatos iramot diktált mind felfele, mind lefele, remélve, hogy Koblet váratlanul megtörik, vagy a száguldás közben hibázik. A nagy erőfeszítés ellenére Bormióba a két nagy vetélytárs együtt ért be.
1953: A Stelvio első alkalommal szerepel a Girók történetében, az első győztes pedig nem más, mint a Campionissimo, Fausto Coppi.
A völgyben fekvő festői szépségű kisváros utcáin a Campionissimónak, azaz a bajnokok bajnokának egy újabb ötlete támadt. Beszédbe elegyedett a svájcival, és felvetette, hogy ha engedi, hogy ő nyerje az aznapi szakaszt, másnap az ismeretlen és rettegett Stelvión nem indít támadást, együtt hajtanak fel a csúcsra, ami egyben garantálja Koblet győzelmét. Az ideológia az volt, hogy a győzelemért járó csokorral szeretőjének kívánna kedveskedni, ez neki többet ér, mint a végső összetett győzelem. Koblet elfogadta az ajánlatot, lévén ő maga is nagy sármőr hírében állt. Már csak pár 100 méter volt hátra a szakaszból, Coppi, aki képtelen volt addig sprintben győzedelmeskedni (azaz mindig szökésben vitte véghez legendás tetteit), ezen a napon váratlanul faképnél hagyta vetélytársát.
A bormiói befutót és eredményhirdetést követően Coppi vak masszőrje, a hűséges Biagio Cavanna, a Bianchi csapatvezetővel, Also Zambrinivel elindult megtekinteni az akkor első ízben beiktatott Stelviót. Visszatértükkor közölték Coppival, hogy a hegy megmászása borzalmas erőpróbát jelent, tehát Coppinak való terep. A Campionissimónak erre ismét beindult a fantáziája, és egy újabb haditervvel állt elő. Másnap kora reggel Coppi barátja, egyben leghűségesebb kulacshordója, Ettore Milano portyára indult, és Koblettól kért egy autógrammos képet felesége számára (már megint a nők!), így beszámolhat arról, milyen állapotban van az alpesi erőgép. Belenézett a svájci szemébe, és látta, hogy az ismeretlen erőpróbára a vetélytárs dupla adag amfetaminnal készült. Ilyen esetben – ezt Coppi is tapasztalatból tudta – a szakasz elején túl “aktív” a versenyző, akár ésszerűtlen dolgokra is képes.
Másik segítőjének, Nino Defillippisnek kiadta, hogy mindent beleadva intézzen támadást a Stelvio lábánál. A terv annak rendje és módja szerint meghozta eredményét: a szerencsétlen felspannolt Koblet bekapta a horgot, üldözőbe vette az összetettben egész jó helyen álló Defillippist. Coppi erre felzárkózott Koblet mögé, mellé hajtott, és felháborodottan szapulni kezdte, amiért felrúgta az előző napi alkut. A svájci megzavarodott az eseményektől, ezt kihasználva Coppi masszív 48/18-as áttételt hajtva megszökött, 4 perc 23 másodperc előnyt szerzett a csúcsig tartó bő 20 km-en, majd a lejtmenetben megőrizve a különbséget, megszerezte az 5. Giro győzelmét. Ezzel megalapozta a Stelvio legendáját is, így vált a Stelvio a Giro ikonikus erőpróbájává.
1965: A borzalmas időjárásban Vittorio Adoni legendás győzelmet arat, amely évekig beszédtéma az olasz sportrajongók körében.
1965-ben, öt évvel Coppi halála után, a Giro szervezők emléket állítottak a legendás Campionissimónak, és nemcsak hegyi pontokat adtak az elsőnek felérőnek, hanem minden egyes versenyző idejét rögzítették, és ezt is hozzáadták az összetett eredményhez. Az érdekes újítás eredményeképpen ez a szakasz valójában kétszer számított, egyszer egészében, egyszer pedig hegyi időfutam formájában.
Az időjárás keresztül húzta Vincenzo Torriani versenyigazgató számításait, a szakaszt a veszélyes lejtmenet miatt le kellett rövidíteni, a Stelvio hágó lett a befutó színhelye. A 160 km-re kurtított szakasz sokak számára még így sem volt teljesíthető, mivel az orkánerejű jeges szél , illetve a hófúvás sok versenyzőt megállásra kényszerített. Ráadásul egy hólavina is az útra zúdult, amelyen csak gyalogszerrel lehetett átkelni. Vittorio Adorni birkózott meg legjobban a viszontagságokkal, kétszeresen zsebelte be a vetélytársakkal szemben szerzett előnyt, és ezzel meg is nyerte az olasz körversenyt. Ellenben a korabeli fotók tanulsága szerint a célba ő is vállon vitte be a kerékpárt!
1972-ben az olasz versenyzők a hagyományokhoz híven nagy reményekkel indultak útnak Velencéből, ellenben három héttel később Milánóban már nem voltak túl boldogok. Mindössze két olasz végzett az első 10-ben, és sem Wladimiro Panizza, sem Felice Gimondi nem állhatott dobogóra. Szégyen, gyalázat! – mondhatták a talján szurkolók, de hát ki is tudta volna megverni a Kannibál becenévre hallgató, akkor még fiatalnak számító versenyzőt, Eddy Merckx-et. A spanyol Kas csapat kis termetű “hegyimenői” is szépen arattak: ahol nem Merckx nyert, ott ők szakították át a célszalagot. A José Manuel Fuente, Francisco Galdós és Vicente López hármas minden várakozást felülmúlt, így pontosan ebben a sorrendben végeztek Merckx mögött.
1972: Az előző hegyeken diktált gyors tempó miatt a Stelvio megrostálja az élmezőnyt, még Eddy Merckx is nagy szenvedések árán, valamelyest lemaradva éri el a csúcsot. Az olasz sztárok egy része jelentős időhátrányt kap, többek az időlimiten kívül érkezne célba.
Ebben az évben is befutót szerveztek a Stelvio csúcsára, Fuentes a szakasz előtt úgy nyilatkozott, hogy még a nagy Eddy is az időlimiten kívül fog célba érkezni, ha rajta múlik. Ádáz küzdelmet vívott az nyilatkozatokon felpaprikázott páros, és Fuentesnek sikerült is a szakaszgyőzelem. Az igazi vesztes természetesen nem Merckx volt, hanem az olasz versenyzők: a sztár Gianni Mottának, Italo Ziliolinak és Franco Bitossinak nem sikerült az időlimiten belül beérkezni, Michele Dancelli (már megint egy későbbi kerékpárgyártó, lásd Motta!) súlyos perceket veszített, az összetett esélyes Gimondi is rendesen lemaradt. “Nem kaptam levegőt az utolsó kilométereken.” – nyilatkozta az olasz világbajnok a szakasz után.
Fuente is légzéspanaszokkal indokolta, hogy nem tudott két percnél nagyobb előnyt kicsikarni Merckx-szel szemben, hiába támadott 10 km-rel a csúcs előtt. (Szédülés jön arra, aki túl nagy erőfeszítést tesz ilyen magaslatokban – mondaná erre a sportorvos a tudomány mai fokán.) Fuente befejezésül győzelmét az utolsó helyezettnek ajánlotta, mivel az még nála is többet szenvedett a Stelvio hosszú kaptatóján. “Fuente kiváló hegyi menő, a legjobb a mezőnyben.” – nyilatkozta Merckx elismerés gyanánt, “de az időfutam ugyebár még vissza van.” Mennyire örültek volna az olaszok, ha egy hazai versenyző szorongatta volna a Kannibált, és nem egy 50 kilós vézna spanyol!
1975-ig Merckx lényegében kibérelte magának a Girót, az olaszok már nem is reménykedtek, hogy lesz még valaha egy hazai győzelem. A RAI, az olasz közszolgálati tévécsatorna, már nem is közvetítette élő egyenesben a szeretett versenyüket, esténként adott egy-egy félórás összefoglalót, amelyben újra meg újra külföldi sikerekről volt kénytelen beszámolni. A szponzorok kivonultak, a versenyköltségvetés összeomlott. 1974 pedig mutatott egy halvány reménysugarat, az új olasz sztár, Gianbattista Baronchelli 12 másodperc híján letaszította trónjáról a belga királyt. Akkor Merckx-nek szerencséje volt, de ez ugyebár forgandó…
Vicenzo Torriani 1975-re egy új stratégiával állt elő. Egész tavasszal azt bizonygatta, hogy Baronchelli képes lesz legyőzni Merckx-et, igazi klasszis az olasz sztár. Erre már a RAI is felfigyelt, a szponzorok is adakozóbban lettek. És hogy ne maradjon szégyenbe azzal, hogy Baronchellire tette fel az egész Giro marketinget, a szakaszok összeállításában az olasz képességeit, illetve a várható időjárást is figyelembe vette. A zseniális ötlet az volt, hogy a befutó ne Milánóban legyen, hanem a hagyományokkal szakítva a Giro a legendás, rettegett Stelvio csúcsán érjen véget. Egy ilyen finálé megragadta az olasz közönség fantáziáját, és a RAI is műsorra tűzte a végső összecsapást.
1975: A Giro végé felé beiktatott Stelvio-mászás teljesen felborítja az összetett sorrendjét, és egy meglepetés versenyző öltheti fel a rózsaszín mezt.
Vicenzo Torriani számára már a körverseny első fele megnyugtató volt: Merckx hirtelen megbetegedett, így már nem sok tényező állhatott Baronchelli útjába. Hat év után ismét olasz versenyzőn feszült a Maglia Rosa, de sajnos Baronchelli csak néhány napig volt versenyben, Nápolyban összeesett, és feladni kényszerült az 1975-ös Girót, amit lényegében neki találtak ki. Egy teljesen ismeretlen olaszra került a rózsaszín mez, Fausto Bertogliónak hívták a fiatalt, és nem sokan bíztak abban, hogy ezt képes lesz mind az időfutamban, mind a Stelvión megvédeni. Félelmük nem volt alaptalan, de Bertoglio a csodával határos módon napról napra bizonyított: a 14. szakaszon, azaz a hegyi időfutamon szépen szerepelt, és 41 másodperc előnye maradt a spanyol “hegyimenő”, a már korábban említett Francisco Galdós-szal szemben.
Még a vártnál is izgalmasabb végjáték bontakozott ki, így egész Olaszország a rádió és tévé előtt kísérte figyelemmel a június 7-én kezdődő utolsó szakaszt. Minden a Stelvión dől el, úgy mint 1953-ban, Coppi esetében – értékelték a szakkommentátorok. A Campionissimo végérvényesen beírta magát a legendák közé az olasz közönség számára a Stelvión aratott győzelmével, meg tudja-e ismételni a nagy sikert a fiatal, nem igazán ismert Fausto Bertoglio? A válasz néhány órán belül megszületett: Galdós hiába támadott újból és újból a hegykolosszuson, Bertoglio minden próbálkozást visszavert, ezzel megszerezte hat év után az első összetett győzelmet, és ismét a figyelem középpontjába tette a Girót, illetve a legendás hegyet, a Stelviót.
1980-ban járunk. A Sondrióba vezető szakasz most is útba ejti a Dolomitok legnagyobbját, a Stelviót. Wladimiro Panizza ezen a napon ünnepelte 35. születésnapját, a mindösszesen 18 Girón való indulás közül ez volt az olasz versenyző sorrendben 13. nekifutása. Ebben az évben Panizza tényleg jó formában volt, több mint egy perccel vezetett az ötszörös Tour-győztes Bernard Hinault előtt, rajta feszült a Maglia Rosa, és önbizalommal nézett a hátralévő néhány szakasz elé. Két héttel azelőtt nem ő volt a körverseny favoritja, de ebből a helyzetből már karnyújtásnyi volt tőle.
1980: A Renault kiváló csapatmunkája meghozza gyümölcsét: Bernard Hinault elhúz a többiektől a Stelvión, és bebiztosítja összetett győzelmét.
Mint minden olasz, Panizza is úgy okoskodott, hogy a francia rivális az időfutamokat kedveli, így minden bizonnyal hátrányát az utolsó előtti szakaszon próbálja majd ledolgozni. A Stelvio csúcsa és Bormio közti 86 km-es táv elrettenti az ötszörös Tour-győztest a kamikáze támadástól: a mezőny utolérheti, vagy ha mégsem, a szökés túl sok energiát emészt fel, ami az időfutamon minden bizonnyal megbosszulja magát. Nem számított arra, hogy a Renault csapatfőnöke, a legendás manipulátor is taktikai zseni, Cyrille Guimard másban töri a fejét.
Ezen a nehéz de békésnek ígérkező szakaszon kilenc versenyző szökött meg a start után, még jóval a Stelvio lába előtt. Köztük három kerekes Hinault csapattársa volt, kiválóan összedolgoztak a többiekkel, így jelentős előnyre tettek szert. A Stelvio lábánál Hinault maga ment az élre, azt mutatva ezzel, hogy minden esetleges támadást blokkol, lévén jó esély van arra, hogy valamelyik csapattárs lesz az aznapi szakaszgyőztes. A 34. hajtűkanyarnál viszont váratlanul támadásba lendült. Természetesen a három csapattárs a szökevényektől azonnal lemaradt, a csúcs fel kellemesen megpihenve bevárták a francia kapitányt, a lejtmenetben pedig hajmeresztő bátorsággal, minden erőt mozgósítva segítették Hinault-t. A síkabb területre érve összeállt egy mini csapatidőfutam-sor, váltott vezetéssel befogták a megfáradt szökevényeket, megelőzték azokat, és Bormioba érve már 4 perc előny csikartak ki Panizzával szemben. Ugye lehet egy olyan szakasz is izgalmas, amely az utolsó 60 kilométeren egy völgyben, sík terepen vezet!
2005: Ivan Basso gyomorrontással szenvedi végig kedvenc emelkedőjét, a 2757 méter magas hágót azért még meghódítja, jelentős időhátrányt halmoz fel, de négy nappal később mégis szakaszgyőzelmet arat.
2005 ismét nagy izgalmakat tartogatott, és ismét csak a Stelvio jelentette a vízválasztót. Hősünk most Ivan Basso, Lance Armstrong nagy riválisa a francia körversenyeken, de siker helyett ez a történet nagy csalódásról, majd csodálatos feltámadásról szól. Basso végül is kedvenc hegyén, a gyermekkorában már 8 évesen megmászott Stelvión vérzett el, amit egy csúnya gyomorrontás okozott. Paolo Savoldelli vette róla le a Maglia Rosát, de Basso a jelentős időhátrány ellenében sem adta fel a küzdelmet. Arra a kérdésre, hogy a folyamatos hányásrohamok ellenére miért döntött a folytatás mellett, a riporternek csak annyit mondott: “Utálom a mentőautókat!” Négy nappal később, amikor a betegséget már leküzdötte, Limone Piemontéban szakaszt tudott nyerni.
A 6 emlékezetes Stelvio meghódítás dióhéjban
1953: A Stelvio első alkalommal szerepel a Girók történetében, az első győztes pedig nem más, mint a Campionissimo, Fausto Coppi.
1965: A borzalmas időjárásban Vittorio Adoni legendás győzelmet arat, amely évekig beszédtéma az olasz sportrajongók körében.
1972: Az előző hegyeken diktált gyors tempó miatt a Stelvio megrostálja az élmezőnyt, még Eddy Merckx is nagy szenvedések árán, valamelyest lemaradva éri el a csúcsot. Az olasz sztárok egy része jelentős időhátrányt kap, többek az időlimiten kívül érkezne célba.
1975: A Giro végé felé beiktatott Stelvio-mászás teljesen felborítja az összetett sorrendjét, és egy meglepetés versenyző öltheti fel a rózsaszín mezt.
1980: A Renault kiváló csapatmunkája meghozza gyümölcsét: Bernard Hinault elhúz a többiektől a Stelvión, és bebiztosítja összetett győzelmét.
2005: Ivan Basso gyomorrontással szenvedi végig kedvenc emelkedőjét, a 2757 méter magas hágót azért még meghódítja, jelentős időhátrányt halmoz fel, de négy nappal később mégis szakaszgyőzelmet arat.
Forrás: Procycling, 2012/05
