Az egyhetes Bike TransAlp hatodik szakaszára került sor tegnap, ami az utolsó előtti – mindig a legnehezebb… A Kis József-Vas Péter (Merida Masters – Bikemag.hu) párosból Peti számol be a történtekről:
Utolsó előtti nap. Tehát ezt még szépen letekerem, az utolsó pedig magától megy. Kinyitom a szemem és megállapítom, fel tudok állni és működnek a lábaim. A szokásos reggeli rutin, készülődés, eltekerünk a reggeliző helyre, majd vissza a tornaterembe, végül bent állunk a rajtban. Ráadásul az A blokkban, a profikkal. Egész jól érzem magam, csodálkozom is, hogy így kibírtam. A mai nap nem is lesz nehéz, csak 50 km, igaz lesz benne 2000 m szint és viszonylag sok technikás rész, az emelkedők viszont nekem kedveznek majd.
Ellövik a rajtot, most nem kell várni, egyből indulhatunk. Az eleje egy hosszú 15 km-es emelkedő, csúszok hátra a mezőnyben, majd csüggedten állapítom meg, kiszakadtam, egyedül tekerek, mindenki leelőzött. Hát ez az A blokkos rajt mégsem volt akkora élmény, mint amire számítottam. Persze Jocó teljesen eltűnt, neki nem okozott problémát a tempót tartása. Már a B blokkból indulók is utolérnek, folyamatosan csúszok hátra, senkit nem előzök le és senkivel nem bírom tartani a tempót.
Kb. 135 a pulzusom, de lihegek. Igazából semmi bajom, nem fáj a lábam, egyszerűen csak rohadt lassú vagyok. Totális csőd, olyan versenyzők haladnak el mellettem, akiket soha nem láttam eddig. Hiába próbálkozom, megindulok többször is, de se pulzus, se sebesség. Ki kell tartanom, hátha erőre kapok. Több mint egy óra telik így el, sehol nem vagyok a mezőnyben. Technikás lejtő következik, mindenki leszáll, toligálás pár percen keresztül. Jocó vár az első itatónál, nem merek ránézni, csak szólok, itt vagyok. Mi is mondhatnék…
Újabb meredek emelkedő, ez most murvás. Valami történt, jobban vagyok, a pulzusom már 145, sőt 150. Beindult a gép. Mint a bolond nyomom neki, jobbról-balról, left-right. Folyamatos előzésben vagyok. Egy teljes fél órán keresztül végig előzésben. Az emberek csak néznek, néhányan gratulálnak, you are a survivor, igen azt hiszem túlélő vagyok. Meg tudom csinálni, most már menni fog. Fölfelé és lefelé is rendben vagyok, Jocó persze jön velem, néha mögöttem néha előttem, látom neki is tetszik a nem várt feltámadásom.
A szakasz vége igazi motivációs próbatétel, a Lavarone-i bikeparkban. Végig az épített lejtőzős pálya mellett haladunk, látjuk ahogy a versenyzők a döntött kanyarokban, az ugratókon vagy azok mellett száguldanak lefelé és tudjuk, hogy az már egyenesen a célba fut be. Csak azt nem látjuk, mennyit kell felfelé menni, hogy utána a lejtőre ráforduljunk. Sokat… az a 3 km meredek, alig tekerhető emelkedő, próbára teszi az idegeket. Jocó elhagyott, de tudom, hogyha itt megnyomom és nincsenek mögöttem, akkor meg fogom tudni csinálni a lejtőt is, és már nem ér utol minket senki.
Így is lett, Jocó vár rám, az aszfalt előtti utolsó kanyarban és a célig már nem érnek fel ránk. Ma „csak” 17.-ek lettünk, de legalább ledolgoztuk a hatalmas hátrányt, amit az elején összeszedtünk. Az összetett nem változott, tartjuk a 15. helyünket, előttünk és mögöttünk is 8-9 percre van a következő csapat, igazából holnap már csak nem szabad butaságot csinálni és szépen megtartjuk a pozíciónkat. Mindig az utolsó előtti nap a legnehezebb!
A verseny honlapja: http://bike-transalp.de/news/
