hírek kiemelt Külföldi kerékpártúra magazin mountain bike Túra verseny

Trans Julius: négy nap endurózás Szlovénia legszebb ösvényein

2017.07.05.

A Trans Julius név valószínűleg nem hangzik még ismerősen az enduro bringásoknak (sem), ami nem véletlen. A szlovén Júliai-Alpok-ban megrendezett négynapos versenyt először rendezték meg. Kíváncsiak voltunk mit rejt a környék, ezért részt vettünk rajta és élményekkel gazdagon tértünk haza!

Itt még frissen és kipihenten az első napi pályabejárás előtt

A Trans Julius nem egy klasszikus enduro verseny, mint az EWS, a Sloenduro, vagy akár a Mecsek Enduro. Itt nem egy nap kell lenyomni az összes mért szakaszt, hanem négy futam van négy nap alatt. Persze a pályák hosszúsága is kicsit más. Első rendezvényre menni általában merészség, hiszen nem csak az indulóknak, hanem a rendezőknek is új minden, sok a hibalehetőség. De túlzottan vonzó volt a környék. És nem csalódtunk.

1. nap: Cerkno

Itt már kevésbé vidáman és kipihenten a rajthoz mászva

Az érkezés napján egy éjszakai lámpás prológra került sor, ami kiváló lehetőséget nyújtott az új Cateye Volt 1600 tesztelésére, ami mellé felraktam még a Sigma Karma EVO-mat is a sisakra. Terepen, sötétben, tempónál nincs olyan, hogy túl sok fény 🙂 A 3 km-es downhill szakasz előtt bizony fel kellett mászni a 10%-nál is meredebb aszfaltos szerpentinen. Ezt háromszor tettük meg, kétszer pályajárás közben, és ugye ott volt még a mért szakasz is. Így közel ezer méter szint jött össze délután. Szerencsére a pálya nem volt túl nehéz, nem a bikepark trail-jein vitték, hanem egy kellemesebb útvonalon, de a fák között így is be lehetett sokallni, és a végén a lépcsősoros városi szakasz is tartogatott meglepetéseket. Inkább erőnlét kellett, mivel emelkedőkkel tűzdelt 3 km-ről volt szó, ment a sprintelés ezerrel. Talán ezért is végezhettem az első harmadban 😀

Nincs olyan, hogy túl sok fény egy éjszakai prológon

Este egy hatalmas koncerttel egybekötött vacsorával zártuk a napot. A szlovén helyi ételek nagyon finomak, közel állnak a hazai ízlésvilághoz, a sör pedig gyorsan csúszik utána. Akár több is. Jó volt látni, hogy a versenyzők többsége ott maradt a bulin, nem vonult vissza a szállodába, bár ezt segítette az is, hogy másnap utazással indítottuk a napot.

2. nap: Most na Soci

Tempó az volt bőven

Talán a legnehezebb, de mindenképpen a legtöbb élménnyel teli nap következett. Először átautóztunk Most na Soci-ba, ahol egy meredek hegy tetején volt a rajt. Nevettünk is fölfelé, hogy durva lenne, ha itt menne a transzfer szakasz is. Naná, hogy ott ment! A pályán muszáj volt legalább egyszer lejönni, mert az eleje és a vége nagyon gyors, de könnyen hibázható, a közepe pedig brutál technikás volt. A hossza “csak” 3 km volt, de a végére senki sem kívánt többet azt hiszem… Lefelé voltak bőven -50%-os részek is, koptatta a gumi a combunkat 🙂 A sziklás részeket poros, gyökeres betétekkel tették izgalmassá, a végén pedig sprint volt nyélen fél percen keresztül a célig. Csakhogy a pályabejárás után vissza kellett tekerni a csúcsra, ami 600 m szintet jelentett a 12%-os átlagmeredekségű aszfalton, 36 fokban és párában. Remek volt, főleg úgy, hogy kiderült, nem kötelező tekerni, így akinek volt sofőrje, az 3-4 kört is ment a pályán. Ezt nem éreztük túl fair-nek.

De technikás részben is bővelkedett a pálya

Na mindegy, így egy kör pályajárás volt csak, de a nagyon necces részek memorizáláshoz bőven elég volt. Úgyis a túlélés volt a cél kétgyerekes apukaként, nem a másodpercek faragása. A rajt utáni köves, de gyors szakaszon elátkoztam a 2×11-es hajtásomat, mivel kétszer is leesett a láncom. A második után sikerült majdnem átszakítani a lassító szalagozását, mert éppen lenéztem, hogy a helyére került-e a lánc. Ez a szakasz tökéletes volt az Alligator fékbetétek, és féktárcsa alapos tesztelésére is. Szép színes tárcsával, illetve füstölő betétekkel értem le. Szerintem bekopott! Ehhez a szakaszhoz kicsit több kellett, mint átlagos bringakezelési tudás. Itt a pécsi Molnár Feri brutálisan jót ment, a 17. helyen ért célba, méghozzá úgy, hogy 12 helyi srác volt előtte akik ismerték a pályát! Én elspóroltam, nulla kockáztatással, és egy kisebb eséssel kaptam egy holdtöltét 😀 Igazából 1:30-at egy 6 perces pályán. Nem vagyok rá büszke na…

Verseny és kaja után a megérdemelt pihenés

A futam után újra fel kellett tekerni az aszfalton, de szerencsére már nem időre. Feri aki geográfus egyébként, megmentette az életünket, mert kiszúrta a vízmű épületét és fölött a forrás túlfolyóját, így alig pár fokos tiszta forrásvízzel tölthettük fel a kulacsainkat. Ezt a visszamászást nem kívánom senkinek… és persze aki sofőrrel volt, az simán felautózott. Fent viszont a menedékház konyhája mindenkit kárpótolt. Gyakorlatilag nem bírtam megenni már az első fogást sem, ami ritka. Mivel mi későn értünk fel tekerve, ezért a második turnusba osztottak be minket, ugyanis az autókat felraktuk egy vonatra, és úgy mentünk tovább Bohinjska Bistrica-ba. Így volt nagyjából három óránk sörözni és heverni az árnyékban. Először bosszankodtunk, mert szívesen lezuhanyoztunk és átöltöztünk volna, illetve nem értettük miért kell vonatozni.

A nap fénypontja, pedig nem is gondoltuk

Már a vonatra felállás is mókás volt, maga az út pedig életem egyik meghatározó élménye. Keresztülvágtunk a Júliai-Alpokon, több kilométeres alagutakon, gyönyörű vadvízi folyókon át. Mire megérkeztünk a következő két nap helyszínére, mindenkinek kisimultak a ráncai. Főleg az osztrák srácoknak akik végigsörözték az utat, és nem voltak szomjasak már az út felénél sem 🙂

3. nap: Soriska Planina

Itt még nem a lejtőtől tartottunk 🙂

A félelem napja. Csak a nap elején még a traszfer szakasztól féltünk, ami 15 km-en 1000 m szintet jelentett, de a csúcsra felérve már átértékeltük a pálya első szakaszát látva. A mászás után jól jött a frissítőpont mivel a bőven 30 fok fölötti hőmérséklet ma is megvolt, sokat kivett mindenkiből a mászás. A Soriska Planina csúcsáról a kilátás döbbenetesen szép volt, rá lehetett látni az egész Júliai-Alpokra. De ekkor már inkább a szintén ezer méteres szintesés foglalkoztatott minket, a völgyben pedig látni lehetett a települést ami a célt jelentette. Nagyon közel volt, és nagyon alattunk.

Itt már nem csak mi 😀 Mindenki a szakadékot nézi…

A szakasz első része egy szűk csikicsuki ösvényen vezetett, hajtűkanyarokkal, és sok-sok “itt ne hibázz” ponttal, ugyanis az egyik oldalon a hegy, másikon a szakadék volt. Az egyik versenyzőnek sikerült itt egy négy métereset esnie, de pont a legjobb részen, ahol füves volt a lejtő, így be tudta fejezni a szakaszt. A pálya nem volt igazán technikás, de pályabejárásra nem volt lehetőségünk, így vakon mentünk. Amikor érkezel 40 fölötti tempóval egy kanyarba és nem tudod mi van utána, az nem kellemes 🙂 Szerencsére az előző napok tapasztalata alapján tudtuk, hogy ésszel versenyezve nincsenek vállalhatatlan részek, nem építettek útátugrásokat, vagy egyéb vicces dolgokat a szervezők, hiszen a mezőny nagy része amatőr volt. A Strava adatokat visszanézve így is voltak bőven 40 km/h fölötti tempójú részek, és az úton elszórt sziklák azért nem vicceltek.

Nem ártott nem hibázni

Az élmezőny tempója nem csak azért volt durva, mert közel 4 percet kaptam az elsőtől, hanem amikor láttam, hogy hol voltak brutál féknyomok (még jóval a kanyar előtt…), abból érezhető volt, hogy milyen sebességgel mentek. Ettől függetlenül végig élvezetes szakasz volt, de majdnem begörcsöltek a combjaim a sok kirugózástól, és a célban a rugóstag is forró volt, nem csak a fék. Igénybe vett ez a trail embert és gépet egyaránt. Rengetegen defekteltek, többek között a mi Ferink is, pedig az összetettben jó helyen állt 🙁 De ez egy ilyen sport.

A frissítő pontokra nem lehet panasz!

A szakasz végén a már jól ismert vonat várt minket, hogy a közel kétezer méteres hegy gyomrán át visszavigyen minket Soriska Planina-ba. A bringák bepakolásához kellett egy kis magyar logika, de megoldottuk, így mindenki felfért, a visszaút pedig fáradtan, de vidáman telt. Este egy hatalmas sörözős, koncertes buli volt még hátra, mivel a Bohinj Outdoor Fesztivállal egyszerre rendezték az enduro versenyt. Ismét egy laza éjfél utáni alvással pihentünk rá az utolsó napra 😀

4. nap: Vogel

A rajt kicsit meredekre sikerült

Kicsit tartottunk a “Megavalanche” szerű rajttól, vagyis attól, hogy egy sípályán a Vogel tetejéről egyszerre indulunk le mind a hatvanan. A mezőny eleje brutál erős és tapasztalt endurós, a többiek viszont az erősen amatőr kategóriába tartoztak, aminek a keveredése tartogat meglepetéseket. Egy aránylag könnyű 15 km-es transzfer szakasz várt minket kiváló minőségű bringaúton, és a festői Bohinj-tó mellett, a hegyre ugyanis már felvonóval mentünk, de ezt senki sem bánta már. Viszont nem csak mi érkeztünk meg a közel 2000 méteres Vogel csúcsára hanem az ítéletidő is. Az utolsó felvonó jött fel velünk, mielőtt leállították a vihar miatt. Ezért kicsit lejjebb hozták a fekete sípálya alsó harmadára a rajtot, aminek nem kicsit örültünk.

A viharral együtt mi is lejöttünk a hegyről

Így is felhőszakadásban és csapkodó villámok között rajtoltunk, és főleg ez utóbbiak késztettek gyors haladásra. Szerencsére három rövid, de komoly emelkedő is volt a pályában, aminek nagyon örültem, sok-sok ellenfelet tudtam itt lenyomni. Hiába, az enduro nem csak a lejtőkről szól. A pálya szélesebb utakon, de köves, gyökeres, sok helyen folyós sárban ment, imádom az ilyen traileket. A tempó elég komoly volt, voltak akik óriásiakat estek, de mindenki megúszta ép bőrrel. Persze amikor az eső a sisakodon és a dh szemüvegeden át a szemgolyód előtt vízesésként folyik át, akkor nehéz koncentrálni.

Az emelkedőkhöz nem ártott az erőnlét

Ettől függetlenül körülbelül életem lejtőzését vittem véghez, végig “flow”-ban, defekt nélkül. A pálya alsó harmadában lánc nélkül, fék nélkül. Vagyis lánc az volt, csak leesett megint és feltekeredett, így marad az, hogy keveset fékezek, mert az gyors 🙂 A guminyomást is sikerült jól belőni, mert még tapadt, de nem ütöttem fel, és ezt nem az ügyességemnek köszönhetem. Sokszor jó volt a 170/160-as rugóút. Főleg a nagyon széles, nem osztrák stílusú vízátvezető árkokból kiugorva. A tempó többször volt 50 km/h fölött a végig szakadó esőben, mégis hatalmas élmény volt. Főleg a célba érni.

Ehhez a képhez nem kell kommentár. Minden benne van 🙂

Négy nap komolyabb esés és technikai hiba nélkül, nagyjából 4000 méternyi lejtőzéssel. Ezt írja fel az orvos minden enduro bringásnak a lehangoltság ellen! Szlovénia és a Júliai-Alpok gyönyörű, félúton a túl steril osztrák, és balkánibb horvát viszonyok között. Mindenhol beszélnek németül vagy angolul, de az árak közelebb állnak a nyugati szomszédokhoz. Egy valamiben biztosak vagyunk. Szlovéniába biztosan visszatérünk bringázni, de nagy valószínűséggel a Trans Julius-ra is! Voltak gyerekbetegségek, de ezek főleg a kommunikációra vonatkoztak, a pályák kijelölése, biztosítása, a transzferek és az ellátás ötcsillagos volt. A többit meg könnyű kijavítani. Főleg ha tudjuk, mindössze öt főszervező hozta össze a négy napos versenyt, a többiek “csak” önkéntes segítők voltak. Le a kalappal! Sok új ismerőssel, és élménnyel a hátunk mögött indultunk neki a haza vezető útnak, útba ejtve a Bledi-tavat.

És a győztesek!

Összetettben végül a semmit sem jelentő 26. helyen végeztem, és egyelőre a “legjobb magyar” cím sem ad okot a nagy mellényre, mivel összesen hárman voltunk. Reméljük jövőre másként lesz! A teljes eredménylista ITT található.

Képgaléria: