Túl vagyunk a 101. Tour de France első pihenőnapján és félidején, de a tegnapi szakasz is megmutatta, hogy az első 10 nap hányattatásai gyakorlatilag kifilézték az összetett menők csoportját.
Vincenzo Nibali (Fotó: Stefano Sirotti)
Az esélyesek közül kevesebben maradtak állva még az Alpok elérése előtt, mint ahányan elveszítették sanszukat a sárga trikóra. És ebben a mezőnyt nyolc napon át kísérő eső mellett komoly felelősségük van a szervezőknek is, akik így rajzolták meg egy háromhetes útvonalát, ahogy.
Az utóbbi években a Tour de France-on nem volt divat az „orosz rulett”, általában egy Grand Tour írott és íratlan szabályainak megfelelően alakították az útvonalat. Inkább a Giro d’Italia-ra voltak jellemzőek az extremitások, ahol tavaly és tavalyelőtt is bebizonyosodott, hogy mire következett volna a verseny szakmai szempontok szerint legérdekesebb része, addigra gyakorlatilag már eldőlt az összetett.
Az idei Tour esetében sajnos szakítottak az elmúlt időszak bevett gyakorlatával, és olyan helyzetbe kényszerítették a háromhetes körverseny mezőnyét, amilyenre egyrészt esélytelen lett volna felkészülni az indulóknak, másrészt megengedhetetlen mértékűre növelték a balesetveszélyt. A versenyen a sáros pavés szakasz ékesen bizonyította ezt, az pedig óriási szerencséje a mezőnynek, hogy a Yorkshire szűk, kőfalakkal szegélyezett útjain nem esett az eső, pedig ott igazán sanszos a borús idő.
A sáros pavés szakasz után már írtam róla, hogy jelen pillanatban, ismerve a mezőny összetételét miért összeegyeztethetetlen a modern kerékpársportban egy ilyen „kihívás” a háromhetes versenyekkel. Azóta pedig a gyakorlatban is bebizonyosodott, hogy óriási hiba volt a kerékpársportot felületesen szemlélő vérre éhes mainstream kedvéért kockáztatni a hátralévő verseny színvonalát.
A probléma kettős, az extrém szakasz, valamint a háromhetes verseny egésze szempontjából. Az egynapos klasszikusokon erre specializálódott versenyzők indulnak, akik rutinosabban kezelik még az extrém körülmények között is a kerékpárt. Egy klasszikuson szűk csoport marad a végjátékra, a „gladiátorok”. Aki hibázik, leszakad, a segítők leszakadnak, tehetik, hiszen egynapos versenyről van szó, aki másfél perc hátrányba kerül, annak már mindegy. A végén kevesen küzdenek a dobogóért, nekik pedig nem annyira szűk a pálya.
Ha viszont egy háromhetes verseny útvonalába tesznek bele nem illő szakaszokat, akkor azok a GT-menők is kénytelen brusztolni, hogy ott maradjanak az élbolyban, akiknek képességeik alapján nem lenne ott a helyük, de nem veszíthetnek időt, mert háromhetesről van szó. Hatványozódik a balesetveszély, és be is bizonyosodott, hogy a GT-menők többsége bukott, és azóta is nyögi a bukás következményeit. Ismétlem, hatalmas szerencse, hogy csak a pavés szakasz volt sáros, Yorkshire-ben megúszta a mezőny az esőt.
Sajnos az eleve extrém veszélyes szakaszok mellé a mezőny rengeteg csapadékot is kapott a nyakába az első tíz nap során, amire viszont kell számítani, ez benne van a pakliban. Az első két nap kivételével a 10. etapig gyakorlatilag minden nap esett. Az első nagy kieső a címvédő Chris Froome már meg sem kockáztatta, hogy átkeljen a pavékon, sérült csuklójával az ötödik szakaszon feladta a Tourt. A többiek kálváriája azonban csak ekkor kezdődött, tekintsük végig a folyamatot…
A pavékon bukott Talansky, Van Garderen, Van Den Broeck, Kwiatkowski, Valverde – csak hogy a legnagyobb neveket említsük. Ezek a bukások kisebb nagyobb sérülések formájában nyomot hagynak, melyek hiába nem súlyosak, nehéz jól aludni, ha sebek borítják az ember testét, nehezebb a regeneráció. Ráadásul ha valaki nem szokott hozzá, annak a rázatók is extrém módon terhelik a szervezetét, nem véletlen, hogy még a klasszikus-specialisták is napokig pihennek ki egy Roubaix-t, fáj mindenük, akkor is, ha nem buktak. Plusz a benyelt sár a rengeteg baktériummal, amitől sokan fertőződtek meg, mutattak gyomorrontásos tüneteket.
Amit látni kell, hogy az ötödik naptól sok versenyző került olyan helyzetbe, ami nem jellemző napjaink háromhetes versenyeire. Lehet, hogy a múlt század derekának hősei ilyen körülmények között vívták a csatát, de azt is látni kell, hogy a 21. században ez nem így megy, és nem lehet egy csapásra mindent megváltoztatni. A lényeg, hogy sokaknak kínszenvedés volt a Tour az ötödik szakasztól kezdve. Ráadásul az első blokk most 10 napot jelentett pihenőnap nélkül, és nem volt olyan szakasz, időfutam, vagy „gyógyetap”, mely során kicsit ki lehetett volna engedni az esélyeseknek, ahogy egy háromhetesen ezt megszokták.
Sérülések, nem alvás, nem megfelelő regeneráció… Csökken a koncentráció a következő napokon… Ráadásul az időjárással sem volt szerencséjük, még öt napig esett. Figyeltem az arcokat a szakaszok után készült képeken, a bringások 10-15 évet öregedtek, rosszabbul néztek ki, mint máskor a 20. szakasz környékén… A körülmények és a dekoncentráltság egyenes következménye volt, hogy jöttek az újabb bukások, betegségek.
Tejay Van Garderenről például már kijelenthetjük, hogy remek formában érkezett, de a pavés etap után jött az újabb bukás, az újabb szenvedés. Andrew Talansky újra és újra elesett, tegnap pedig kiderült, hogy teljesen megrogyott, fájt a háta, nem sokat pihenhetett normálisan az elmúlt napokban (ma már nem állt rajthoz). A világbajnok Rui Costa megbetegedett, bár nem sok időt veszített, de őt is kihúzhatjuk a dobogóra esélyesek közül. A lengyel Kwiatkowski is napról napra csak szenvedett, próbálkozott, de nem maradt erő. A bajba kerülő favoritok közül Alberto Contador az egyetlen, akire nem mondhatjuk, hogy az előbb levezetett negatív spirál mélypontján bukott és esett ki a versenyből, ő a példa a véletlen balszerencsére, ami benne van a pakliban.
Félidőhöz közeledve tehát „lefogyott” az esélyesek csoportja, van, aki feladta, van, akinek csak elszálltak a dobogós esélyei. Következnek az alpesi szakaszok, majd a Pireneusok emelkedői, de már nincs meccsben a sárga trikóért Froome, Contador, Talansky, tetemes hátrányban van Van Garderen, Rui Costa, Van Den Broeck, Kwiatkowski, Rui Costa…
Ilyenkor félidőben rendszerint arról szólnak a jegyzetek a Touron, hogy nagyjából már látható, ki milyen erőben van az összetett menők közül, mik a további esélyek. Most gyakorlatilag kijelenthetjük, hogy Nibalinak bajba kell kerülni ahhoz, hogy izgalmas versenyt láthassunk legalább a maradék nevekkel – Contador és Froome nélkül. Lehetne elemezni, hogy talán Alejandro Valverde, aki híresen jól bírja a hőséget, odapörköl a Pireneusokban, vagy majd esetleg Richie Porte a hosszabb hegyeken, ha meg úgy alakul, akkor Van Garderen visszahozhat valamit a hosszú időfutamon…
Így azonban a Tour már nem ugyanaz, mint a legjobb, erejük teljében lévő bringásokkal. Hozzátéve, hogy mindez semmit nem von le Vincenzo Nibali teljesítményéből, aki azt bizonyította mindezidáig a Tour de France-on, hogy fantasztikus versenyző, aki a legsokoldalúbb bringás a GT-menők közül.
Tour de France rovat a Bikemagon: https://bikemag.hu/tour-de-france-2014
.
