Interjúalanyunk évekig futárkodott a fővárosban és közben – egyetemi tanulmányai mellett – fotóriporter végzettséget szerzett, így az alábbiakban betekintést nyerhettek a fixik világába is. Zoli zömmel fekete-fehérre dolgozik, hogy a figyelmet még inkább az általa kívánt motívumokra terelje.
Tuba Zoltán
Névjegy:
Név: Tuba Zoltán
Életkor: 25
Foglalkozás: fotóriporter, egyetemi hallgató (ELTE geográfus szak)
Mióta foglalkozik fotózással: 2001
Speciális terület: riportfotózás, dokumentarista fotográfia
Felszerelés: Canon EOS 50E, Canon EOS 10D, 17-40L, 75-300, Metz 44 AF 4 vaku
Fontosabb munkák, megjelenések: HVG, Heti Válasz
Elérhetőség: www.tubazoltan.com
– Hogy fér meg egymás mellett az egyetem, a futárkodás és a fotóriporterkedés?
– Úgy, hogy már nem dolgozom futárként, hanem főállású diák vagyok. Mellette a saját anyagaimat fényképezem, valamint – ha időm és lehetőségem engedi –, alkalmanként megrendelésre rendezvényeket, koncerteket.
Kerékpáros futár a Dózsa György úton – Canon EOS 50E, 100 mm, 1/60s, f/4, ISO 400 push +1
– Ezek szerint a futárkodás volt legelőször?
– Régebben nem versenyszerűen ugyan, de XC-ztem, aztán miután 1999-ben Gödöllőről a fővárosba kerültem, áttértem az aszfaltbringázásra; a városban kb. 2001 óta kizárólag örökhajtós kerékpárt használok. Manapság ez már nem számít kuriózumnak, de annakidején még csak páran használták, és én is beláttam, hogy számomra ennél nincs jobb közlekedési eszköz. Könnyű, igénytelen (persze azért oda kell rá figyelni), valamint ha véletlenül ellopnák, mindenki azonnal felismerné.
Többször indultam futárversenyeken, ahol nyernem – emlékeim szerint – sosem sikerült, de legtöbbször a közvetlen élbolyban voltam fellelhető. Az örökhajtós bringákkal rendezett egyhelyben álló versenyek közül azonban egyet-kettőt meg is nyertem. Ezeket leszámítva amúgy a versenysport sohasem volt az én szám íze szerint való.
– Hogyan lettél futár?
– Amikor még a Műszaki Egyetemre jártam, bekopogtattunk a Hajtás Pajtáshoz ugyanazzal a barátommal, aki a fényképezésbe is belevitt. Felvettek minket és bár rendhagyó munkarendben, de mégis elmondhattuk magunkról, hogy kerékpáros futárok vagyunk. Büszkén viseltük a táskát, a dzsekit, valamint a táblát a bicikliken, utóbbit akkoriban nem is vettük le soha, még hétvégeken sem.
Futár munka közben a Szent István körúton – Canon EOS 10D, 17 mm, 1/15s, f/6.3, ISO 100
– Mi volt a munka legnehezebb része?
– Talán amikor nem tudtam aludni az eső kopogásától, mert tudtam, hogy ha reggel felkelek, kint szakad az eső, és nekem mégis muszáj ronggyá ázva lehúznom a műszakot. Ez az én idegeimet bizony fel tudta őrölni. Ugyanakkor a gyönyörű reggelek, nappalok, délutánok, a nyári agglomerációs fuvarok, valamint a kilátás a hegyekből, és az a sok-sok helyszín, amit megismerhettem a városon belül, mindenért kárpótolt.
A mások számára legnehezebb rész egyébként szerintem a futár-életmódból való kilépés. Nagyon sokan ragadnak benne, hiszen sokkal szabadabb, mint a legtöbb betanított munka, és biztos keresetet jelent, ami ráadásul még 4-6 évvel ezelőtt nem is számított rossz jövedelemnek.
– Milyen lépcsőfokokon keresztül válhat valaki a „kemény mag” tagjává?
– A „kemény magnak” nevezhető csoport vidám figurákból áll valójában. Ha valaki egy húron pendül velük, ugyanazokat a zenéket kedveli, szeret kicsit úgymond a társaság középpontja lenni, nem okoskodik feleslegesen, könnyedén be tud illeszkedni a társaságba.
Déli pihenő – Canon EOS 10D, 17 mm, 1/500s, f/5, ISO 100
– Ez is úgy működik, mint mondjuk a DH, vagy XC mezőny, ahol vannak a rutinos profik, és az őket utánzó, figyelő amatőrök?
– Az aktívan dolgozó futárok között tényleg vannak rutinos profik, vannak olyanok, akik egyszer majd azok lesznek, és van egy réteg, akik valószínűleg soha nem voltak bringások, és nem is szeretnék a „futár-életérzést” a magukénak tudni. Ők nagy valószínűséggel nem fogják utánozni a rutinosabbakat. A majd egyszer rutinossá válók pedig valójában nem utánoznak, hanem ők maguk is rájönnek menet közben, hogy mi az, ami hasznos – mind bicikli, mind ruházat szempontjából.
Az utóbbi években külön réteget kezdtek alkotni azok, akik nem futárok, de tetszik nekik az öltözködés meg az életérzés, amit a futárokkal való mutatkozás ad. Egyébként szerintem tökéletesen látszik, hogy ki az, akiből „belülről fakad” ez az egész, és ki az, aki csak divatból hordja a félvállas zsákot, divatból használ örökhajtós bringát, stb. Ezt én nem is akarom firtatni, de amikor a képeket válogatom, akkor csak a hiteles arcokat ábrázolókat hagyom meg. Ez ugyanakkor nem azt jelenti, hogy csak régi arcokat fényképezek…
– Hogyan kezdődött a fotózás?
– Egy barátom hatására. Kezdetben teljesen autodidakta módon: rengeteg technikai szakirodalmat olvastam, értelmeztem, és nagyon sok filmem ment el a kísérletezgetésre. Ilyen módon természetesen csak a fotózás technikai részével tudtam képbe kerülni.
A képek esztétikájával, mondanivalójával csak a MÚOSZ-képzés során kezdtem foglalkozni. Volt külön „képolvasás” nevű tárgyunk például, ahol egész órán képeket nézegettünk, és mindenki leolvasta róluk, amit csak tudott, majd a tanárunk, Gera Mihály következett. Egy másik órára mindig egy adott témáról kellett képet vinni, aztán mindenki mondott a csoporttársai képéről egy-két szót, majd általában a tanár is jól lehurrogta. Az ember meg legközelebb már odafigyelt az ekkor kiemelt hibákra.
Manapság technikai dolgokról kevesebbet olvasok, helyette sokkal több fotóalbumot nézegetek, jó sokszor és jó sokáig. Keresem bennük a közöset, a „gyújtópontot”, valamint természetesen a hibákat, hiszen tökéletes kép a legritkább esetben születik. Igyekszem emellett az összes fotókiállításra elmenni.
Versenyző a Millenárison – Canon EOS 10D, 17 mm, 1/160s, f/5, ISO 400
– Gondolom sokszor bringázás közben is fotózol. A felszereléssel és a táskával kapcsolatban milyen elvárásaid vannak?
– Minőségben soha nem adom alább a számomra elérhető legjobbnál, ugyanis nem lehet úgy fényképezni, hogy az ember óvja-félti a gépét, porban, esőben nem veszi elő; ehhez pedig strapabíró felszerelés kell. A profibb gépek súlya alapvetően nem érdekel, szükséges rossznak tekintem. Egyedül akkor szempont, amikor hosszabb túrára megyek, akár gyalog, akár biciklivel. Ekkor sokszor leveszem a markolatot, a napellenzőt, hogy minél könnyebb legyen.
A városban félvállas futárzsákban szoktam biciklizni. Ha viszem a gépet, akkor egy kisebb fotóstáskát teszek a zsákba, abba pedig a masinát. Ez megfelelően óvja esés esetén, a félvállas táska praktikumának köszönhetően pedig gyorsan elő lehet venni.
– Fotóriporterként rákészülsz a képekre vagy spontán dokumentálod az adott eseményt?
– Ha az ember megrendelésre fényképez, akkor arra előtte alaposan rá kell készülni. Megtekinteni a terepet, felmérni a lehetséges problémákat, amennyire lehet, kiküszöbölni azokat. Tisztába kell kerülni az események várható sorrendjével.
Ha magamnak dolgozok, akkor szeretek sodródni az eseményekkel. Ilyenkor nem kell azon izgulni, hogy lemaradok-e valami fontosról. Lehet új dolgokkal kísérletezni, és sokkal emberibb pillanatokat elkapni. Ehhez persze az kell, hogy a jelenlévők elfogadják a fotóst, tudatában legyenek annak, hogy ő ott van. Neki ugyanakkor úgy kell ott lennie, mintha ott sem lenne, és a pillanatok és „látványlehetőségek” közül azt kiválasztani, amelyik ezt teljes egészében visszaadja. Ez a (riport)fényképezés legnehezebb része; a pontos beállítások, ha nem is nevezhetőek másodlagosnak, de teljesen más képességeket kívánnak. Ez utóbbiak azonban tanulással elsajátíthatóak.
Futárok gombfociznak a törzshelyükön – Canon EOS 10D, 17 mm, 1/15s, f/4, ISO 400
– Ha sportot fényképezel, akkor mire ügyelsz?
– Szeretem nem közvetlenül a sportot megmutatni, hanem a mögötte álló dolgokat, esetleg azokat, amelyek nem is közvetlenül a pályán történnek. A sportolók körül ugyanis mindig van valami, ami utal arra, hogy ők mivel is foglalkoznak valójában, de ha nem a teljesen megszokott környezetükben, vagy nézőpontból látjuk őket, sokkal közelebb kerülnek hozzánk, megérezzük, hogy ők is emberek.
Látvány tekintetében szeretem a borongós időben, szórt fényben, lehetőleg vakuzás nélkül készült, letisztult, éles árnyékok nélküli képeket, sok homogén felülettel, amit csak itt-ott szakít meg valami, szinte utalásszerűen a tágabb környezetre. A homogén felület természetesen nem fehér falat jelent, hanem mondjuk egy fa lombozatát vagy egy kupac összegubancolódott madzagot. Ez persze szinte soha nem érhető el ebben a formában, de mindig törekszem rá. A legfontosabb pedig a képen szereplő emberek arca, azon belül is a szem…
– Mi volt a legkülönlegesebb fotós élményed?
– Úgy érzem, hogy számomra azok a legkülönlegesebb élmények, amikor sikerül teljes mértékben együtt „lélegezni” az eseménnyel, mintha mindenütt ott lennék, és minden sikerülne. Ez annyira nem ritka, de az ember nem mindig van olyan „lelkiállapotban”, hogy el tudja ezt érni. Ilyen volt az a bizonyos este, amikor tavaly a futárok egyik gyülekezőhelye – a Melegedőnek nevezett szórakozóhely – tartotta az ötödik születésnapi buliját. Nagyon sok futár volt jelen, és mindenki azért jött, hogy jól érezze magát. Mindenki tudta, hogy én miért vagyok ott, ezzel nagyban megkönnyítették a munkámat és hozzájárultak a hangulatot átadó képek elkészüléséhez. Az alatt a négy-öt óra alatt folyamatosan kattogtattam, és végül teljes megelégedettséggel mentem haza.
Csíkhúzóverseny a Hősök-terén – Canon EOS 10D, 17 mm, 1/15s, f/4, ISO 800
– A honlapodon sok képed van a Millenárisról. Mit jelent számodra az a betonteknő?
– A Millenáris egy hihetetlen atmoszférával rendelkező létesítmény, ahol mintha megállt volna az idő. Mikor először beléptem, szinte fejbecsapott a látvány és az érzés. Fülledt volt a levegő, sehol senki, és az általam még sosem látott betonteknő ott terült el a Thököly úttól száz méterre. Nem akartam elhinni, hogy ilyen létezhet.
Tudom, hogy mekkora élet volt ott, nem szabad engedni, hogy elkótyavetyéljék. Talán fellendül a Millin a kerékpáros élet a jövőben, érzek biztató jeleket, és reménykedem. A készülő anyagommal is szeretném ráébreszteni az embereket arra, hogy ez a hely sok embernek még mindig a fél-, sőt, akad, akinek a teljes életét jelenti.
– Tíz év múlva sikeres fotóriporter vagy geográfus leszel inkább?
– A fényképezés könnyen összekapcsolható mind a társadalom-, mind a természetföldrajzzal. Lehet, hogy ezek kombinálásával próbálok meg majd valamit, de igazából nincs konkrét tervem; mindkettőt szeretném magas szinten művelni. A jövőmet mindenképpen Magyarországon képzelem el, de emellett a tervem az, hogy bejárom a világot. Erre adott esetben fotósként és földrajzosként is lehetőségem lehet, úgyhogy egyelőre jól állok. A barátnőm egyben évfolyamtársam a geográfus szakon, úgy gondolom, hogy bármihez is kezdünk majd, együtt fogjuk véghezvinni…
– Ehhez sok sikert kívánok, és köszönöm a beszélgetést!
Amatőr versenyző rajtja a Millenárison – Canon EOS 10D, 120 mm, 1/250s, f/5, ISO 400
Tippek a fotóstól:
1. Mielőtt nagyot szeretne alkotni az ember, mindenképpen meg kell figyelni az adott sportágat és az adott helyszínt, megkeresni az érdekes történéseket, nézőpontot, és felkészülni az esetleges váratlan fényviszonyokra. Érdemes előtte tanulmányozni ugyanannak a sportágnak a fellelhető sportfotóit, sokszor olyan dolgokat lehet rajtuk észrevenni, amik egyébként nem jutnának az ember eszébe.
2. A digitális technika segítségével addig lehet tökéletesíteni a felvételt, amíg csak akarjuk, az egész csak idő kérdése. Nem kell félni a sok felvételt készítésétől, bár én még az analóg időszakomban észrevettem, hogy körülbelül öt kockánál többet nem érdemes ugyanarra a dologra fordítani (persze vannak kivételek).
3. A fényképezőgépen soha nem törlök ki képet, otthon úgyis sokkal józanabbul tudom megítélni az egyes kockákat, valamint a kis kijelzőn egyébként sem lehet jól látni az élességet.
4. Fényképezés közben minden mást ki kell kapcsolni, nem szabad a többi emberre figyelni. Ebből a szempontból a fotózás teljesen olyan, mint a sport. Az atléták például ugyanezt teszik, mielőtt sorra kerülnének. Magukba zárkóznak, és csak a feladatra koncentrálnak.
Képsztori:
Egy többfordulós alleycat verseny egyik fordulóján készült a kép, éjjel. A szervezőtől megtudakoltam, hogy a város mely pontjain lesznek checkpointok, ebből kikövetkeztettem, hogy valószínűleg merre fognak a versenyzők elhaladni. A Nyugati pályaudvarhoz vezető sínek alatti alagútban kerestem egy rendhagyó látványt (a felbontott csatornafedelek és a falon lévő graffiti miatt esett a választásom erre a részre).
Versenyben – Canon EOS 50E, 28 mm, 1/30s, f/ 5.6, ISO 400 push +1
Többen is elhaladtak arra, de mindegyikük megtorpant, mikor meglátott, lelassított, vagy mosolygott, úgyhogy elég esélytelennek éreztem a dolgot. Aztán feltűnt Heki – a későbbi nyertes –, aki csak azzal foglalkozott, hogy minél gyorsabban letudja ezt a checkpointot is, úgyhogy csak elsuhant mellettem. Egyetlen kockát készítettem róla…
Linkajánló:
– Gárdi Balázs: www.gardi.hu
– Dezső Tamás: www.tamasdezso.hu
– Magnum fotósok: http://www.photoeye.com/gallery/magnumartists/homepageMA.cfm
– www.photographyreview.com
– www.dpreview.com
Megjelent a Bikemag 2007. júniusi számában.
Szöveg: KGÁdám
Fotó: Tuba Zoltán
