Alpesi utazásunk krónikája számomra nem mindennapi történet. Ha elmondható hogy olyan élmenyek értek, ami túltesz a fantáziámon, akkor ez pontosan illik rá. Engedjék meg, hogy bemutatkozáshoz egy korábbi írást használjak:
Másfél hónapra, hogy Csímár Bandi barátomtól meghívást kaptam, már a buszban ültem 5 elszánt kerékpárossal. Célunk a Keleti Alpok három legendás országúti hágója:
Passo dello Stelvio, Passo del Mortirolo és a Passo di Gavia.
Technikai háttérhez a Cserhát Különleges Mentőcsoport segítségét kértük. Tevékenységi körükbe tartozik az ehhez hasonló túrák logisztikai biztosítása. Értem ezalatt a kerékpárosok biztonságának és utazási feltételeinek megteremtését. Juhász Zoltán és Garamvölgyi Anita kísért minket. Elsősegélynyújtó tudásukat szerencsére nem kellett használni. Extrém nehéz, hosszú hegyi utakon vittek minket, kizökkenthetetlen türelemmel, ami önmagában pótolhatatlan. Velünk tartott még két kiváló, képzett és már mentésben is részt vett border collie, Kiba és Cooper lenyűgöző okos állatok. Ők nem ránk vigyáztak, inkább a hosszú utat szokták. A nyolc fős kisbusz így teljesen megtelt, amit környezettudatosságból elsőrendűnek tartok!
Carmignano di Brentaban egy olasz-magyar család vacsorával várt minket. A feleség Betti, egy kedves balassagyarmati asszony, innen az ismeretség. A férj fürge mozgású, szikár ember, élénk szemekkel. Giuseppe nem egy hétköznapi jelenség. Negyven évnyi maratonfutó múlt után, már nyugdíjasként amennyi időt csak tud, a kerékpárján tölt. Gyakran megy 200 fölötti távot és 100 km-nél rövidebb utakért ritkán porolja össze a Giantjét. Beppe (beceneve) szerint a hegyek arra vannak, hogy bejárjuk őket és a nyár közepéig meg is mászta a száz-ezer méter szintet! Mindez azonban eltörpül barátságos áldozatkészsége mellett. Ha még nem említettem volna, Beppe kiválóan megtanult magyarul. Szállást foglal, tolmácsol, intézkedik, és reklamál ha kell. Bámulatosan egyesül benne a derűs olasz vagányság és a magyarok szeretete. Mindezt fontos lefesteni ahhoz, hogy kivételezett helyzetünk érzékelhető legyen.
1. nap Prológ
Az említett vacsorát egy rövid tekerés előzte meg Veneto tartományban. 13 óra autózás után lábaink már követelték a forgást. A 46 m tengerszint fölötti magasságból már csalogatnak a Déli-Alpok lábai. Különös látványt nyújtanak a település megáradt kanálisai, amint a hegyek felől Emília-Romagna száraz medreibe rohannak. A forróság lassan csillapodik, bár ez itt nem szokatlan. Óriási árnyas lilaakác, precíz zsalugáterek, és más trükkök jelzik, hogy a helyiek régóta mesterei az árnyékolásnak.
Strava link: https://strava.app.link/gWc5vBfUErb
2. nap Észak- Olaszország
Stelvio-hágó – Resia-tó
Ha bárki kételkedne afelől, hogy létezik kerékpáros zarándokhegy annak meg kell ismerni a helyet, ahová 1100 kilométert utaztunk. A három felvezető út szépségben versenyben áll egymással, de tágas panorámája miatt Ponte di Stelvio a legkedveltebb irány.
Túloldalról akkora óriások, mint a 3900 méteres Ortrel, figyelik hogyan kapaszkodik felfelé az országút. Jogos a figyelem, mert az elismerést érdemlő műszaki teljesítmény már 200 éve áll és csak a tervezése egy évig tartott. Szűk hajtűkanyarjaiban nem fér el két jármű, ilyenkor türelmesen tolatgatnak. Aki olyan erős, hogy “egyszuszra” legyűri ezt a 25 km-t, az keveset lát a környező csodákból. Az út mentén kis források csörgedeznek és pompás virágoskertek nyílnak.
A Stelvio történetéhez évente több ezer kerékpáros írja hozzá a maga fejezetét, így tettük mi is. A hágón 2757 métert kell mutatni a magasságmérőnek. Ha nem, az sem baj, mert az árusok, turisták és kolbászsütők forgatagában biztos lehetsz benne, hogy felértél. Nem lenne helyes, ha ijesztő kihívásnak nevezném az égbenyúló szerpentint, hogy ezzel elriasszak valakit, épp ellenkezőleg! Ki ne hagyja senki, aki teheti! Kitartás meg elszántság kell hozzá és tökéletes erőfelmérő.
Nagy tisztelettel azért, de ki kell mondani, hogy másnapi hegyeinkhez képest a Passo dello Stelvio egy kiadós és fenségesen finom előétel volt csupán.
Strava link: https://strava.app.link/BPsGqjClFrb
Csapatunk bemutatása
Beppe öccsét Renatonak hívják. Vékony de izmos, így elsőre kerékpáros alkat. A ritkán mosolygó, komoly és hallgatag férfiről nem mondanánk, hogy 50 elmúlt. Bátyjával ellentétben, ő sosem lesz a társaság központja. Lassacskán derült ki, hogy a háttérből ő mozgatja a szálakat, a túráinkat is ő tervezte. Reno elképesztően erős hegyimenő. Elektromos váltós specijével 10 ezer km-t ment eddig idén. Rezzenéstelen arca, mozgása egy igazi olasz profi benyomását kelti. Az utolsó percben láttuk meg, hogy még ő is el tud érzékenyülni.
Az olasz csoport tagjai még: Antonio és Dario akinek a kitartó szótlanságát később közös szenvedésünk törte meg.
Bandi barátom, akitől a meghívást kaptam, vidám, jó humorú túratárs. Máté, a nyugodt húzóember komoly állóképességgel. Zsolt az erős céltudatos master, aki szigorú mércét állít. A megfontolt Danitól tudom milyen amikor bevárnak egy reményvesztő emelkedőn. Balázs pedig, aki ismerve a korlátait útitervet módosított, majd miután másodszor is megmászta a Stelviot, “egy átlagos” kerékpárosnak nevezte magát.
3. nap Mortirolo hágó – Gavia-hágó
Az előző napi hegymászás egy 60 kilométeres körrel ért véget, a hatalmas Resia tavat megkerülve. Levezetésként ebbe Reno még belecsempészett 1000 m szintet. Érthető, hogy lábaim egy laza napot vártak, de jókorát tévedtek.
A mesés Bormiot magunk mögött hagyva kezdésnek kellemes gurulás várt ránk az Adda völgyében. Bár a szem pár nap alatt hozzászokik a pompás alpesi díszlethez, mégis úgy tűnt, a táj szebb mint amit eddig láttunk.
Aki a kerékpáros hegymászásra csupán sportteljesítményként tekint, annak meglepetéssel szolgálhatok. Ezeken a végtelen kaptatókon ugyanis szembe találkozol saját magaddal. Az arányok eltolódnak, és jóval több erővel is kevesebb utat teszel meg, mint máshol. Az időérzéked hamar megcsal, azt gondolod ismered a képességeidet, de mégsem biztos, hogy azt ki is tudod majd használni. Beosztva kell haladnod, mert ha gyorsan kezdesz az visszaüt. Ha nem itt, majd a következő hegyen, de fáradó izmaid “benyújtják a számlát” (Bandi)
A Mortirolo lábát jelző szimbolikus kő előtt különös jelenetnek lehettem tanúja. Az olaszok – még az is aki most járt ott először – letérdeltek és csöndben imádkoztak. Mikor Reno felállt, odalépett hozzám és sietve kis keresztet rajzolt ujjával a sisakomra. Nem fogom elfelejteni ezt a pillanatot.
Elindultunk fölfelé az 1852 méteres hágóra melynek átlagos emelkedése közel 11%. Beppe odaszólt, hogy 12 km hosszú lesz. Elkezdtem visszaszámolni, de kínosan lassan fogyott. A lábam lelassult, mert a 34-28-as áttétel ilyen tempóval viccesen kevés. Egyre melegebb lett, a pulzusom pedig még így cammogva is elérte a 160-at.
Az izzadtság csípni kezdte a szemem, de a kormányt itt két kézzel kell fogni. Megállni is csak óvatosan, mert elindulni nem mindenhol lehet. A meredekség most 17%, bárcsak 10-re esne!
Nagy versenyek, drámai csaták színhelyén jártunk. Ahogy a Stelvion, úgy itt is többször járt már a Giro d’Italia, legutóbb az idén májusban. Áhítattal néztem a Contador felfestést, de ez a kíméletlen szerpentin az olasz Pantaniról szól. Ahogy itt mondják, ez az ő hegye. Emlékműve alatt vétek elszaladni, mert a bajnok kendői, sapkái is ott vannak és megérintheted.
Mikor az izomfájdalom és a tarkómban dobogó szívem már nem volt szokatlan, új különös gondolat jutott az eszembe. A tető előtti 14. kanyart jelző táblánál úgy döntöttem imádkozni fogok magam is. Miért pont a tizennegyediknél? Ez egy másik történet. Annyit elárulhatok, hogy a testi szenvedést – amiből itt akad bőven – mindig fel lehet ajánlani valakiért, vagy valamiért.
Lejtő nélkül szerencsére nincs emelkedő, amit e sorok írója különösen kedvel! A túloldalon egy 14 kilométeres zuhanórepülés várt hasonló hajtűkkel. A 30 perces ereszkedés valóságos adrenalinlökés, de bármennyire is szeret valaki száguldani, vannak határok. A szabály talán csak ennyi: mindig lásd a pontot, ahol leghamarabb meg tudsz állni. A beláthatatlan ívek mögött láthatatlan veszélyek közelednek, amiknek féktávon kívülre kell maradni!
Ponte di Legnoig nyolc főre apadt csapatunk szépen összeszokott. A olaszoktól Antonio fordult vissza még a hegyen, bölcs előrelátásból. A nyelvi távolság ha volt is ilyen, Beppének és a közösen átélt kalandnak köszönhetően addigra megszűnt. Megkezdtük az utolsó hegyet. A lábak ismét lassulni kezdtek és kis csoportokra szakadtunk ki-ki erejéhez mérten. Ami az erőt illeti hamar rá kellett jönnöm: nálam fogytán van. A második nehéz napon a hatezredik méter megmászását kezdtük. Furcsa mikor megérzed a tegnapot a lábadban. Milyen erő kell annak, aki három hétig teker? Erős cimboráim elhúztak, tényleg kiválóan nyomták. Négy kitartó srác Bandi, Zsolti, Máté és Dani büszke voltam rájuk Renoék előtt! Aztán Beppe ért utol. A 62 éves senior mozgásán kicsit sem látszott ez a két nap. Csodálattal néztem rá. Nem lett volna szép azt kívánni hogy miattam törje meg a lendületét. Egyedül maradtam a gondolataimmal. Az árnyas fenyvesek után hegyi legelők jöttek, és hosszú, hosszú egyenesek. Nem vettem komolyan az átlag 8%-os 16 kilométert. Hiába ettem, ittam nem haladtam.
Az utolsó lemaradó Dario volt. Akkor ért utol, mikor megálltam frissíteni. A szűkszavú fiú még nálam is nagyobb gondban volt. Vele maradtam és beszélgetni kezdtünk. Ő a tusfürdőt meg az ebédet emlegette, én az elmúlt két napot. Együtt billegtünk tovább és volt ebben valami emberi.
Az olasz hegyek “fenegyerekének” is emlegetett Passo di Gavia sok álmatlan éjszakát okozott már a Giro szervezőinek írja Daniel Friebe Mountain High c. könyvében. Legutóbb 2019. május 28-án kellett törölni a versenyből ezt a hegyet hó és hideg miatt. Nem is tudom, hogyan gondoltam, hogy majd csak átszaladunk rajta.
Alagút következett és egy pillanat alatt vaksötét lett. Kis lámpáinkkal szinte semmit sem láttunk, közben bömbölve visszhangzott a motorok zaja, mintha ránk akarna szakadni az egész. Az út ráadásul még itt is durván emelkedett de ez már nem érdekelt. Féltem.
Utolsó próbatételként – mint egy népmesében – betámadt a szembeszél. Aztán végre felértünk. Beppe már a táblánál várt.
A Gavia hágón nincs karneváli hangulat. 2618 méter. Szikla van, hideg és szél. A menedékházban ott vártak a többiek, ki ki a saját drámáját mesélte. A pultos néni pedig megértően mosolygott bambaságomon: “tudom nektek ez itt a finító”
Strava link: https://strava.app.link/P8VOfVtlFrb
Ha valaki azt kérdezné, hogy a sziklák és öreg fenyvesek mellett mi volt az, amire legszívesebben emlékszek vissza, akkor ez a szó jut eszembe: barátság. Az olaszok figyelmessége, a magyarok összetartása, Zoli önfeláldozó segítsége és még valami.
A végtelen aszfaltlejtőn suhanva tűnt fel, hogy ilyenkor megszűnik a világ, szinte csak az út marad és a kanyarok. Tudomást sem veszek a környező pompás hegyekről, lemaradok számos vadregényes völgyről. Szóval rájöttem, hogy nem kaphatunk meg mindent egyszerre. Fölfelé küszködünk, lefelé meg száguldunk, de ennyi pont elég.
Pár ötlet magashegyi kerékpározáshoz
🗻A hegyek időjárása gyorsan változik, leginkább délután romlik.
🗻Mindig kell hosszú dzseki, magasabb helyekre kendő, hosszú kesztyű. Kicsit biztosítsd túl magad, jól fog jönni!
🗻A görcs oka legtöbbször a kiszáradás. Vigyél bőven folyadékot!
🗻Egyél keveset de gyakran!
🗻A magassággal együtt erősebb az UV sugárzás ami ellen az arcot és az ajkat is tanácsos megvédeni.
🗻Első hátsó lámpa nélkül nagy bajba kerülhetsz egy alagútban.
🗻Számolj vele, hogy esőben a vizes felnifék hatásfoka gyengül.
🗻Aki sokat fotózik, keveset lát.
🗻Tudj visszafordulni.
🗻Tiszteld a hegyet!
Szerző: Frics Gyula
