fbpx

Milánó-San Remo előzetes: egy kis történelem

Március 17-én, szombaton kerül sor a szezon első igazi nagy klasszikusára Olaszországban, a legfontosabb egynapos profi kerékpárversenyek leghosszabbikára, a Miláno-San Remo-ra.

A 103. alkalommal megrendezett 298 kilométeres versenyen a korábbi évekhez hasonlóan a legnagyobb kérdés, együtt érkezik-e a célegyenesbe a mezőny, ez esetben pedig megverheti-e valaki a világbajnok brit sprintert, Mark Cavendisht, vagy lesz-e valaki másnak nyerő taktikája? A múltban a legkülönbözőbb forgatókönyvek szerint is alakultak már a dolgok, az alábbiakban egy történeti áttekintést olvashattok a Classicíssimáról:

Az 50-es években egyes helyeken még makadámutakon vezetett a Milano-San Remo

Történet

Az olasz sportnapilap, a La Gazetta dello Sport 1907 tavaszán rendezte az első kerékpárversenyt Milánó és San Remo között. Engenio Costamegna, az újság akkori főszerkesztője még kételkedett abban, hogy a bő 250 km-es táv egyáltalán teljesíthető-e. E célból a verseny előtt felbérelte az 1905-ben a Lombard körversenyen diadalmaskodó Giovanni Gerbit és edzőpartnerét, hogy teszteljék az útvonalat. A próba sikeres volt, így útnak indulhatott a mezőny. Ellenben a szabályokban drákói szigort alkalmazott Costamegna: nem volt sem frissítőállomás, sem kerékpár-karbantartásra lehetőség.

Nagy neveket hívott meg a megmérettetésre, mint az előző év Párizs-Tours győztesét, Petit Bretont, de a rajtvonalon ott volt például a már említett Gerbi is. A téli hóolvadás miatt sáros útviszonyokkal kellett a versenyzőknek megbirkózni, sokan hosszú szakaszokon tolni voltak kénytelenek a drótszamarat. A Tour de France-on kemény, technikás versenyző hírében álló Gustave Garrigou Gerbivel már Milánó határában megszökött a mezőnytől, és az út egyetlen nagy emelkedőjén, a bő féltávnál leküzdendő Turchino hágón elsőként haladtak át. Egysebességes masinákkal ez nem volt könnyű feladat, ráadásul akkor még a legtöbb kerékpár örökhajtós volt, így a lejtmenet sem volt egy leányálom…

Vasúti kereszteződés állja el a kerekesek útját San Remo előtt a tengerparton: talán még egy-két üveg frissítő is előkerült az étkezőkocsiból...

Gerbi a hágót követő sík szakaszon bevárta az ugyancsak Bianchiaban tekerő csapattársát, az akkori legnagyobb sztárt, Petit Bretont, majd San Remo előtt sikeresen beérték az egyedül küszködő Garrigout. A befutónál Petit Breton bizonyult a legerősebbnek, így ő írta be magát az első Milánó-San Remo győztesként a versenyek történetébe. Érdekességképpen a negyedik helyezett versenyző több mint fél órával követte a vezető hármast, és a 33 indulóból mindössze 14 érte el a tengerpartot.

A finálé kezdete: az Il Poggio

Az első San Remo története után vessünk egy pillantást a verseny domborzati viszonyaira, majd haladjunk a görbe vége felé, ahol egy kisebb pukli formájában megjelenik a nagy vízválasztó, az Il Poggio. A tengerparti dombocska leginkább a táv függvényében bír jelentőséggel: lévén ez az utolsó lehetőség arra, hogy a versenyzők előnyt szerezzenek riválisaikkal szemben, amelyet szerencsés esetben a tengerpartig meg tudnak őrizni a célvonalig. Amióta az Il Poggio szerepel az útvonalban, meglepően sokaknak sikerült az emelkedőn, annak lábánál vagy éppen a lejtmenetben meglepni az ellenfeleket.

Eddy Merckx első legendás győzelme a 7-ből a Via Román: a belga ekkor még mindössze 20 éves!

A Classicissima, azaz olaszul a klasszikus versenyek klasszikusa, a Milánó-San Remo, az Il Poggióval veszi igazából kezdetét: bő 240 km-re a rajt után ez az utolsó felvonás fináléja. A hangulat fenomenális, szurkolók tízezrei biztatják kedvenceiket az emelkedő előtt, a felvezető úton, majd a lejtmenetben. 1960 óta szerepel az útvonalban, a szervezők beiktatásával próbálták még érdekesebbé, kiszámíthatatlanabbá tenni a befutót. Mindaddig a sprinterek versenye volt, azóta azoké, akik jól taktikáznak, robbanékonyak, és rengeteg kilométerrel lábukban is tempósan fel tudnak hajtani egy szűk 4 km hosszú dombra. 1960 óta a legtöbb esetben már csak az a kérdés, hogy a néhány fős szökevénycsoport ér a Via Roma sugárútra, vagy valakinek egyedül sikerül a célba hajtani. Akkor vegyük sorra a legendás haditerveket!

1961-ban a franciák kedvencének, Raymond Poulidornak először sikerült egyedül megérkezni a tengerpartra, az előző majd következő három évben két versenyző meccselte le az imádott Classicissimát. 1964-ben Poulidor a brit Tom Simpsonnal csatázott, akkor a francia alul maradt.

Raymond Poulidor Tom Simpsonnal csatázik a Poggión: Simson a sprintban könnyedén verste a franciák kedvencét...

Eddy Merckx csapatát még az Il Poggio lábát megelőző kilométereken eszeveszett tempóra kényszerítette, ennek gyümölcse 7 győzelem, a legtöbb, amit egyetlen versenyző valaha aratott. Merckx minden évben a Poggióra építette: Merckx brutális ereje a legtöbbször elegendőnek bizonyult a győzelemhez. Ellenben 1970-ben a legendás olasz kerekes, világbajnok, Felice Gimondi túljárt az eszén. A Merckx korszakot követően a mezőny ereje kiegyenlítettebb lett, számos versenyen egy kisebb csoport érkezett meg a Via Romára. A szervezők válasza egy újabb kaptató, a Cipressa 1982-es beiktatása, amely további taktikára ad lehetőséget.

Laurent Fignon legendás győzelme 1989-ben: a támadáshoz ő is a Poggiót választotta.

Mára a finálé így kétesélyes, de még mindig sokan választják a Poggiót a döntő támadásra. Sakkjátszma a javából, játszanak a versenyzők, a csapatfőnökök és a szervezők. Ráadásul a hegy rövidsége miatt leginkább egy villámpartira emlékeztet. A publikum pedig évről évre áhítattal figyeli a fejleményeket.

Két legendás győztes

A Milánó-San Remo a szó szoros értelembe Eddy Merckx-re lett szabva. Hosszú, elszántságot és rendkívüli állóképességet igényel, a Poggio pedig a robbanékonyságot teszteli. Mivel Eddy minden képességgel rendelkezett – jól sprintelt, könnyedén mászta meg az emelkedőket, illetve kiváló időfutammenő volt -, így az lett volna meglepő, ha nem ő jegyezné a legtöbb győzelmet. Ha egyszer csapata támogatásával a Poggión sikerült meglépnie, a célig tartó időfutam, vagy éppenséggel a sprintbefutó már ritkán okozott számára problémát.

Ellenben Guiseppe Saronni háromszor volt második, mire 1983-ban sikerült a dobogó legfelső fokára állnia, ráadásul ezt a világbajnoknak járó szivárványszínű mezben vitte véghez. Már 20 évesen, 1978-ban megszorongatta az akkori győztest, a legendás Roger De Vlaemencket, akkor és ott a verseny megszállottjává vált. Merckx-szel szemben taktikája nem egy attakra épült, hanem támadások sorozatát hajtotta végre, amíg minden rivális meg nem adta magát. Ha ez nem sikerült, a célban már hiányzott a robbanékonyság, így többször kellett beérnie a dobogó második fokával.

Teun Van Villet és Silvano Ricco vív ádáz küzdelmet a Poggión, végül Vilet csapattársa, a tavaszi klasszikus versenyek specilistája, Hennie Kuiper győzedelmeskedett a Via Román.

Érdekes adatok

  • Az első, 1907-ben megrendezett verseny után mindössze 1916, 1944 és 1945-ben maradt el a szezonnyitó klasszikus.
  • A legtöbb győzelem Eddy Merckx nevéhez kötődik, 7 alkalommal lett első (1966-67,1969,1971-72,1975-76).
  • A Bianchi 17 győzelemmel áll az első helyen a csapatok viadalában.
  • Lucien Petit-Breton volt az első győztes 1907-ben.
  • A legtöbb győzelem a házigazdáké: a taljánok 50-szer állhattak a dobogó legfelső fokára, ellenben egészen 1909-ig kellett várni az első olasz sikerre.
  • 1949-től a tengerparti Via Román feszítik ki a célszalagot.
  • 1910-ben Luigi Gannát, a második helyezett versenyzőt kizárták, mert egy szakaszon autóba szállt.
  • A legfiatalabb győztes Ugo Agostoni volt, aki 20 évesen diadalmaskodott, és Andrei Tchmil volt a legidősebb a maga 36 évével.
  • Olasz versenyzők 34 alkalommal vitték el az első három helyezést, az utolsó ilyen „csoda” 2006-ban esett meg, amikor Pozzato, Petacchi és Paolini állhatott a dobogóra.
  • Az olasz Wladimiro Panizza 18-szor indult a versenyen, amely megdönthetetlennek látszó rekord, 1967-1985 között volt profi és mindössze az 1968-as viadalt volt kénytelen kihagyni, amikor csapatát a szervezők nem hívták meg.
  • Gastone Nencini nyerte az első olyan Milánó-San Remót, amelyben a legendás Poggio emelkedő is szerepelt.
  • A másik sorsdöntő kaptatót, a Cipressát, 1982-ben iktatta be az akkori szervező, Vincenzo Torriani.
  • Négy versenyzőnek sikerült a világbajnoknak járó szivárványszínű mezben győzedelmeskedni: Alfredo Binda (1931), Eddy Merckx (1972, illetve1975), Felice Gimondi (1974), illetve Giuseppe Saronni (1983).
  • A leggyorsabb átlag (45.806 km/h) Gianni Bugno nevéhez fűződik, aki 1990-ben, jelentős hátszélben száguldott be elsőként a tengerparti sugárútra.
  • Egyetlen versenyzőnek sem sikerült egymás után háromszor győzni, ehhez legközelebb Erik Zabel került, aki 1997 és 1998-as győzelme után a következő évben második helyen ért célba.
  • A 2005 San Remón búcsúzott a profi pályafutástól az „oroszlánkirály”, a legendás Mario Cipollini.

A Milánó-San Remo útvonala

A 2010-es verseny tengerparti szakasza az Il Poggióval

A Milánó-San Remo szintrajza

Forrás: http://www.milansanremo.co.uk/history.htm, Velonews, Cycle Sport

Hozzászólások

Írd ide a hozzászólásod:

Leave a reply

Kerékpár magazin - Bikemag.hu - Hírek, tesztek, versenyek
Logo
Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért, tovább lépve elfogadod a cookie-k használatát. Adatvédelmi tájékoztatónkban megtalálod, hogyan gondoskodunk adataid védelméről.
Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért, tovább lépve elfogadod a cookie-k használatát. Adatvédelmi tájékoztatónkban megtalálod, hogyan gondoskodunk adataid védelméről.