Már sokadik éve járok Ljubljanába a legnagyobb szlovén országúti maratonra, átélni hogy milyen óriási tömegben kiszáguldani a sok sávos, hermetikusan lezárt utakon a szlovén fővárosból, hogy aztán a közeli hegyeket szétszakadozva megmászva majd újra egy óriási bollyá összeállva 154 km megtétele után berobogjunk a célba. Természetesen idén idén sem maradhatott ki a Maraton Franja, így júniusban átautóztunk a közeli Szlovéniába és életem legjobb idejét tekertem a versenyen annak ellenére, hogy az eddigi legkönnyebb teljesítésem lett.
6 évvel ezelőtt indultam először a Maraton Franján és egyből megfogott ez a kerékpáros esemény, teljesen más volt, mint amit megszoktam a hazai versenyeken, a szlovén fővárosban egyszerűen minden a kerékpározásról szólt ezen a hétvégén, például péntek délután az időfutam számára gond nélkül lezárták Ljubljana egyik főútját – amivel egyébként óriási dugót okoztak – arról nem beszélve, hogy a vasárnapi verseny alatt is teljes útzár mellett bringázhattunk és nem eldugott falvak kis útjain, hanem normális minőségű, széles utakon. És persze minden a versenyhez kapcsolódó dolog a helyén volt. Szóval ezután nem volt kérdés, hogy vissza kell térni, ami megtörtént évről-évre. Idén már év elején fix program volt ez a verseny, nem érdekelt, hogy mivel ütközik, el fogok menni rá az biztos.
Szombaton utaztunk el Ljubljanába, a 9 órás rajt a 4 órás utazási idővel párosítva elég korai indulást jelentett volna, amit még soha nem vállaltam be ennek a versenynek kapcsán, így kényelmesen elindultunk szombat délelőtt és már kora délután sorban állás nélkül tudtuk átvenni a rajtszámainkat a város legnagyobb bevásárló parkjában, ami otthont ad a rendezvénynek (vasárnap Szlovéniában zárva vannak a boltok, ezért végtelen mennyiségű parkoló áll a szervezők rendelkezésére). Szállást kb 15 percre foglaltunk a rajt-cél központtól és ismét meg kellett állapítanom, hogy Ljubljana nem drágább mint Magyarország, sőt kedvezőbb árú szállások terén szerintem jobb és már nem az van, mint régen, hogy csodálkozok az árakon az étteremben, olcsóbban tudtunk pizzázni mint itthon.
Vasárnap 8 óra előtt már a versenyközpontban voltunk, annyiban meglepő volt az előző évekhez képest, hogy volt parkolóhely nagyon közel, sőt kongott a szomszédos utca, ami azt sejtette, hogy kevesebb induló lehet mint régebben. A kulacsainkat leadtuk Konkoly Bálintnak, akit a verseny előtt gyorsan beszerveztek nekünk frissítő embernek, így utólag is nagyon köszönjük a segítséget. 35 perccel az indulás előtt már a rajtban álltunk, bár én nem igazán értettem, hogy miért, mert az UCI licences boxból rajtolhatunk és szerintem kb mindegy hogy a box elejébe vagy a végébe állunk be, de a lányok valamiért siettek a beállással 🙂 . Itt fontos megemlíteni, hogy a Franján mindenki a számára kijelölt boxból rajtolhat jellemzően erősorrend szerint, pl a helyi granfondo sorozat összetettjében jól állók állnak elöl, mögöttük a tavalyi legjobbak, stb, így kis eséllyel fordulhat elő, hogy bekerül előre valaki a helyenként 60 km/h-val robogó mezőnybe, aki nem odavaló.
9 órakor elrajtoltunk, az első balos kanyar után más sok sávon robogtunk óriási tempóban Ljubljana utcáin. A nagy sebesség ellenére nem annyira nehéz ott maradni, mert a végtelen tömeg hatalmas szélárnyékot ad. Persze ez a legveszélyesebb része a versenynek, hiába egy autó sincs az úton még a padkára félreállva sem, mindig vannak, akik elnéznek (a sípoló zászlós emberek ellenére) egy-egy járdaszigetet, aztán óriási csattanás a vége. Az első 30-40 perc mindig ezzel telik a síkon, bár idén nem volt annyira nagy a tempó az elején, nem kellett nagyot menni a megszakadások után, ami valószínűleg a szembeszélnek volt köszönhető. Az első emelkedőig elvitorláztam a bolyban, figyeltem barátnőmet, akinek ez volt az első ilyen nagy mezőnyös országúti versenye, hogyha kell tudjak neki segíteni. Aztán az első hegyen darabokra hullott az élboly, az előző évekkel ellentétben nem tettem bele mindent ebbe az emelkedőbe, inkább kerestem a szélárnyékot, ami hegynek felfelé is jelentős. Idén a domb után egy óriási méretű boly állt össze, annyian mentünk együtt, mint egy kisebb hazai verseny komplett mezőnye. A fennsíkos, enyhén emelkedős úton egy ekkora bolyban könnyen el lehetett utazni a lejtőig. Előző években előfordult, hogy dolgoznom kellett itt, most alig kellett erőt beletennem.
Ezután következett a pálya számomra legélvezetesebb pontja, a gyors, kanyargós lejtő, ami ekkora bolyban, sok különböző képességű ember között most odafigyelős volt, többször szétszakadtunk rajta egy-egy lassabb ember miatt, de végül sikerült visszazárkózni a bolyra a lejtő aljára. Senkinek nem volt érdekében, hogy nagyon siessen, hiszen a verseny legnagyobb hegye következett a 25-30 perces mászásidejével. Nem tartozik a kedvenceim közé ez az emelkedő, mert folyamatosan besüt a nap és olyan mintha soha nem akarna véget érni. Az aljában volt egy frissítőpont, ahol páran félreálltak, én számoltam azzal, hogy a szervezők ezen a hegyen szoktak vizet osztani autóból, ezenkívül a frissítőm a hegy tetején vár. Fontos mindig ésszel nekimenni a hegynek, mert könnyen vissza tud ütni az erős kezdés, én rendszeresen nézem a wattmérőmet, hogy ne sokalljak be vagy ne legyen túl laza. Szurkolókból nem volt hiány az emelkedőn, bár én introvertáltként annyira nem örülök nekik, a slaggal locsoló embert is jó messze elkerültem, rám nehogy locsoljon vizet 🙂 . A hegytető előtt pár száz méterrel megkaptam a kulacsomat, aztán jöhetett a lejtő, aminek csak az első 1-2 km-e gurulós, azután már tekerni kell.
Lefelé nem sikerült kifognom egy jó bolyt, először hárman álltunk össze, majd egy női versenyző utolérésével négyen lettünk, de értelemszerűen ő síkon nem tudott sokat vezetni nekünk. Előttünk egy percre láttam egy nagyobb bolyt, de esélyünk nem volt utolérni. Már számolgattam, hogy hány km-t kell vezetnünk fejenként a célig, ha csak ennyien maradunk. Nem volt túl kicsi szám. Aztán az egyik keskeny utcás faluban hirtelen hátba csapott minket egy boly, ami az egyik kanyar utáni emelkedőn olyan gyorsan ment fel, hogy nem tudtam beállni (éljen a jó a helyezkedés…), üldöztem őket, de csak a bolyról leszakadókat tudtam begyűjteni. Közben megfejtettem, hogy hogyan kerültek mögénk ennyire erős emberek, ők voltak a közben oldalról becsatlakozó rövid táv eleje. A mi bolyunkra tökéletesen illett a dögsor megnevezés, úgy gurulgattunk csak 30-35-tel.
Aztán megjelent mögöttünk egy gyors boly, sejtettem, hogy ők szintén többségében rövid távosok, ahogy érkeztek már készültem hogy beállok mögéjük. Sikerült összehozni, sőt egész jó pozícióban utaztam a bolyban készülve a gravel szakaszra, mert pár év óta az is van a Franjában. 🙂 Tavaly beszorultam a bénák mögé, most ezt nem akartam elkövetni. Nem kell nehéz szakaszra gondolni, de kavicsos, és aki nincs ehhez hozzászokva az rengeteg időt veszít. Én például rendszeresen megyek gravel versenyeken itthon és itt is 28-as belső nélküli gumikkal indultam 5 bar felett egy kicsivel, így abszolút nem lassított le a szakasz. Közvetlen ezután jött az utolsó rövid emelkedő, ami megadta a kegyelemdöfést a fáradtaknak. A hosszútávosok közül én maradtam ott abban a 10 fős bolyban, ahol a rövidtávosok meccseltek egymással. Mivel nekem itt nem kellett senkivel sem versenyeznem, meg minél hamarabb be akartam érni a célba, így a gurulgatás, nézelődés helyett magamra vállaltam a vezetést az utolsó pár km-re. A cél előtt persze otthagytak, de ez nem számított, végül éppen 4 órán belüli idővel sikerült teljesítenem a 154 km-t. Az eddigi legjobb időm, pedig messze nem most tettem bele a legtöbbet, ennyit számít, hogy milyen bolyt fog ki az ember. Ezzel az eredménnyel idén is meglett a granfondo vb-re a kvalifikációm (bekerültem a 25 %-ba), de nem megyek Dániába és egyébként sem mehetnék, mert más szakágban vannak UCI pontjaim.
Beérkezés után megkaptam a teljesítésért járó érmet, ajándékokat, meg mindenféle ennivaló-innivalót osztogattak a célban. Pár perce rá Punk Adri a barátnőm és Szabó Adri is beértek a célba, előbbi az idei sok 19-34 éves női induló miatt lecsúszott a dobogóról, míg utóbbi nyerte a korosztályát. Aztán egy kicsivel később Ábel Melinda is befutott a csapatból, aki szintén dobogós eredményt ért el. Tésztázás és beszélgetés után barátnőmmel gyorsan Magyarország felé vettük az irányt, mert hazafelé Letenyén még szavazni kellett az EP választáson. 🙂
Egy biztos, ha nem jön közbe semmi akkor jövőre is itt leszek! 😉
