Ha megkérdeznénk a hazai montisokat, hogy ki a legismertebb magyar déhás versenyzőnő, akkor a fiatalabbak bizonyára Kiss Dalma nevét mondanák. Az én generációm viszont megemlítené Boér Júliát, ismertebb nevén Indiánt is, aki bár már évek óta Ausztráliában él, azért magyarként szerezte meg hazánk montis történelmének legkiemelkedőbb eredményét 2008-ban, amikor a 4X világkupán 3. lett. Erről és még sok érdekes dologról mesélt nekünk rendkívül „bőszavúan”.
Tipikus ausztrál por
Névjegy:
Név: Boér Júlia
Becenév: Indián Magyarországon, Indi Ausztráliában
Életkor: 32
Mióta versenyez: 1994, 1995 óta (14 éve!) magyar válogatott
Legjobb eredmények: 4X világkupa 3. (2008); Ausztrál DH Nemzeti Bajnokság 1. hely (2007); néhányszoros magyar DH és 4X nemzeti bajnok (nem emlékszem, pontosan hányszor); Osztrák Dual Slalom Kupa győztese (2000); horvát- és szlovén DH bajnokság 1. hely (1998, 1999)
Kerékpárok: Intense M3 DH gép, Santa Cruz Jackal 4X gép, Giant Trance Woman CC gép, GT Carbon Sport országúti
Végzettség: Testnevelési Főiskola edzői tagozat; kertész Magyarországon, üzletvezetői képesítés Ausztráliában
Foglalkozás: üzletvezető egy kerékpárboltban
Lakhely: Canberra, Ausztrália
Egy hatméteres útátugrás
– Mikor és miért mentél ki Ausztáliába?
– Egész pontosan 2003. november elsején érkeztem Ausztráliába, Melbourne-be. Teli önbizalommal, semmilyen elvárással. Abban az évben végeztem az egyetemen, és elegem volt az otthoni életből. Semmi előrehaladást nem láttam az életemben, és a magánéletem is zsákutcában vesztegelt. Használható módon beszéltem németül és angolul, és úgy gondoltam folyékony angol nyelvtudással találhatok majd valami jó állást valamelyik EU Phare Sport programban. Ausztráliáról csak annyit tudtam, hogy angolul beszélnek és nagyon jó DH és 4X versenyzőik vannak. Nem ismertem senkit, ezért küldtem egy bemutatkozó körlevelet majdnem minden MTB klubnak az országban, de csak a perthi írt vissza, az meg túl messze van mindenhonnan, így végül Melbourne-t választottam, mert Victoria államban rendezték a legtöbb versenyt.
Egy évre befizettem egy ausztrál iskolába, üzletvezetői szakra, mert a diákvízumot a legkönnyebb megkapni. Egy iskolatársam egyből a szárnyai alá vett, és megmutatta, hogyan találhatok bérleményt, hol a legolcsóbb vásárolni, mire vigyázzak. Ottlétem negyedik napján találkoztam egy sráccal az utcán, akinek 4X gépe volt, őt kérdeztem ki a freeride-os életről Melbourne-ben. Ajánlott egy boltot, ahová egyből be is mentem. A fiúk egy pillantást vettettek a szlalom gépemre, és mondták, hogy menjek velük bringázni. Ez a bringabolt lett az első munkahelyem, és az ott dolgozók az első barátaim. Az első hat hónapban arra sem volt időm, hogy honvágyam legyen, annyira el voltam foglalva a tanulással meg a munkával. Aztán az egyik barátom buliján találkoztam egy nagyon kedves ausztrál férfival. Rog többször hívott bringázni, meg programokra. Az elején letisztáztam vele, hogy nem akarok semmilyen párkapcsolatba bonyolódni, mert csak egy évig maradok. Nem bánta a dolgot, de aztán egy alkalommal csak megígérte, hogy a tenyerén fog hordozni az élete végéig, ha vele maradok. Nemrégiben ünnepeltük az ötödik évfordulónkat, és eddig hű maradt az ígéretéhez.
– Szóval egy férfi bírt maradásra… Kérlek mesélj róla egy kicsit!
– Rog volt országúti motorversenyző, XC-zik, downhillezik, szörfözik. Ausztrál McGywer, bármit meg tud szerelni bármivel, bármiből. Szörnyen találékony. Édesanyám egy szót sem beszél angolul, mégis nagyon jól elkommunikálnak egymással. Rog nagy segítség nekem: versenyidőszakban reggel nyolctól 17:30-ig dolgozom, utána edzés, majd este nyolc-kilenc körük érek haza. Ilyenkor Rog főz, hétvégenként meg együtt takarítunk és vásárolunk. Versenyekre, ha tud, eljön és kamerázik, részidőket mér, lelkileg támogat. Nélküle nem lennének jó eredményeim. Nemcsak életem párja, de a legjobb barátom is. Egyébként munka terén főállású katona, fegyverszakértőként és kiképzőként dolgozik a Királyi Tiszti Egyetemen Canberrában.
Összpontosítás egy ugrás előtt
– Mit érdemes Ausztráliáról, mint országról és az emberekről tudni?
– Ausztrália hatalmas ország. A kontinens kicsivel nagyobb, mint Európa és mindössze húszmillióan élnek itt. A legszárazabb földrész, emiatt kb. 80 százaléka a lakosságnak a tengerparti sávban él, mely a tengerparttól légvonalban 500-600 km. Annál beljebb leginkább csak sivatag található.
Az ausztrálok nagyon segítőkészek, önkéntesként dolgozni itt teljesen megszokott. Van önkéntes tűzoltó és elsősegély egylet, a montis versenyek alkalmával a szülők vezetik a felszállításra használt autókat, felügyelnek a pálya szélén, szendvicseket készítenek.
Az alkoholizmus komoly probléma errefelé, társadalmilag elfogadott, hogy vak részegre iszod magad. Megszokott, hogy munka után még néhány sörre vagy pohár borra mindenki marad. Megtehetik, mert itt akár ittasan is a volán mögé ülhetsz.
Az ausztrál amúgy egy büszke és összetartó nemzet. Fiatal nemzet, de mindenre büszkék, amit építettek és teremtettek. Nem tudom, hogy a többi sportágban is így van-e, de az ausztrál motor- és kerékpárversenyzők külföldön mindig csapatban lógnak együtt, még akkor is, ha a szponzoraik különbözőek.
– Hogyan élsz és dolgozol, és miért pont Canberrában?
– Canberrába Rog miatt költöztünk. Három évvel ezelőtt visszalépett a honvédség kötelékébe, mert ajánlottak neki egy jó állást. Ide szól a kiküldetése még másik három évre. Canberrát „Ausztrália kerékpáros fővárosának” is hívják, mivel a kerékpározás itt nagyon népszerű. A 360 ezer fős lakosságot 23 kerékpárbolt, egy montis klub (kb. 1000 fős tagsággal), két-két országúti és BMX klub szolgálja ki. Bár a város lakossága kb. hatoda a budapestinek, a területe majdnem ugyanakkora. A lakosság zöme kertes házban lakik, és a dombos vidék miatt nagyméretű rezervátumok választják el a kerületeket, melyeket megszámlálhatatlan XC és DH pálya szel át.
Mi egy ötszobás, kertes házat bérlünk, melyet a katonaság utalt ki a számunkra. A dupla garázs Rog felségterülete, oda zsúfolja be a „játékszereit”, a hat motorkerékpárját, a három bringáját, a szörfdeszkákat és a barkácsszerszámait. Én az egyik hálószobát kaptam meg, ott laknak a kerékpárjaim, alkatrészeim, ruháim és személyes dolgaim.
A munkahelyem, Onya Bike Tuggeragong öt kilométerre van a házunktól. A kerékpárbolt egy óriási bevásárlóközpont egyik épületében van, 260 négyzetméter alapterületű, plusz a 60 m2-es félemelet, ami raktárként üzemel. Átlagban kb. 200 kerékpár van az eladótérben, meg a kiegészítők. Szó szerint minden típusú kerékpárt árulunk. Öten dolgoznak főállásban és 5-6 bedolgozónk is van hétvégenként. Üzletvezetőként én adom ki a munkákat, felelek az eladótér kinézetéért, és én intézem a rendeléseket is. A bolt éves forgalma átszámítva olyan 400 millió Ft körül van, szóval képzelhetitek, hogy mennyi munkám és fejtörésem akad.
Itt a rendelések telefonon/faxon/interneten történnek, és általában 2-4 nap múlva futár hozza a szállítmányt. A kerékpáros cégek képviselői 4-6 hetente egyszer jönnek és bemutatják az új termékeket, megoldják a garanciális problémákat, és ha kell, felveszik a rendeléseket. A mi szerelőműhelyünk híresen jó minőségű munkát végez, ezért sokszor másfél-, kéthetes a várakozási idő.
A munkatársaimmal összetartó banda vagyunk, sok munka utáni programunk is van, mintha a családom lennének, jóban-rosszban együtt vagyunk.
Caroline Buchanan és családja, akiknek nagyon sokat köszönhetek
– Hogyan kaptad meg ezt az állást?
– Véletlenül és sok szorgalommal. Ez volt a legközelebbi bringabolt hozzánk, így egy nap besétáltam és bedolgozó munka után érdeklődtem. A következő hétre behívtak, össze kellett szerelnem néhány bringát és kikérdeztek. Meg voltak elégedve, így két hónap után főállást ajánlottak. Körülbelül egy évig fele-fele arányban a műhelyben és az eladótérben dolgoztam, aztán egy munkatársam felmondása miatt rám hárult a vásárlók különleges rendeléseinek intézése is. Megfeleltem, így kineveztek üzletvezetővé. Nagyra értékelik a munkabírásomat, felelősségtudatomat, hogy „nem büdös a munka számomra”. Nagyon sok visszatérő vásárlóm van, akik már 2-3 kerékpárt vásároltak tőlem, és főként a nyugdíjas korosztály sokszor külön betelefonál, hogy biztos a boltban legyek, amikor kiegészítőket akarnak venni a bringájukhoz. Persze az eladás során mindenféléről beszélgetsz, így aztán fél Canberra ügyes-bajos dolgáról tudok. A karácsonyok kedvesek, mert mindig sok csokoládét és virágot kapok a vásárlóimtól.
Egy (sajnos) fontos réteg is jelen van a boltban. Elvált vagy házasságban boldogtalan férfiak. Számukra a bolt egy szanatórium. Mindenki jókedvű, kedves, segítőkész velük, sokszor egy órát is elüldögélnek vagy elbóklásznak a boltban. A bringázásban és a hozzá kapcsolódó vásárlásban vezetik le a frusztrációjukat. A legszomorúbb esetem az a férfi volt, aki a friss válása után a karácsony napját töltötte a boltban. Kellett neki a társaság…
– Mennyit edzel és készülsz? Hol és hogyan teszed mindezt?
– A versenyidőszak itt egész éves, mivel nincs komoly tél. A Nemzeti Kupa futamai novembertől márciusig tartanak, az Ausztrál Nemzeti Bajnokság januárban van. A presztizs NSW állami kupasorozat áprilistól októberig tart.
Egész évben fizikailag nem lehet a legjobbnak lenni, ezért két versenyt választok a naptárból, és ezekre próbálom a csúcsformámat hozni. Ezek a világkupák voltak az előző években, idén meg a vb-t és a nemzeti bajnokságot választottam. Minden más csak edzőverseny.
A csúcsverseny előtt három hónappal kezdődik a kemény edzés, a sprint és rajtkapu tréning. Ezt mindenki utálja, így megpróbáljuk csapatban csinálni. Mellette heti egyszer egy hosszabb XC, heti kétszer vagy háromszor edzés a BMX cross vagy 4X pályán, két kondi edzés és egy vagy két alkalommal déházás. Még szerencse, hogy Rog és a munkatársaim nagyon megértők. Ilyenkor mindig fáradt és ezért sajnos gyakran türelmetlenebb vagyok velük. Versenyidőszakon kívül csak bringázok. Annyit és amilyen formátumban akarok, és havonta egyszer-kétszer versenyzek az állami bajnokságokon.
– Mit tanultál az ausztrál montisoktól?
– Például mentális hozzáállást. Hogy meg szabad veregetnem a saját vállamat és azt mondani: ma jól mentem, meg lehetek elégedve magammal. Hogy másoknak is elmondhatom, ma nagyon érzem a bringát. Edzésen van, hogy egy bringázik, a többi meg a „partvonalról” drukkol, és motivál, így mindenki próbál a leggyorsabban és a legszebben bringázni a többiek előtt. Időigényes, de a nap végére pozitívan töltődsz fel a sok dicsérettől. Ezt otthon sose tapasztaltam. Tavaly néztem a magyarok szereplését az olimpián. A magyar atléták technikásak, de a magabiztosság nincs meg bennük. Szerintem a párbajtőrözők, a vívók és a női vízilabdacsapat fejben vesztette el a mérkőzéseket.
Az alapos felkészülés fontosságát is megtanultam. Sokat bringázok BMX cross pályákon, és ez hatalmasat lendített a bringakezelési tudásomon. A sprintedzéseimet BMX-ből 4X versenyzővé vált bringásokkal végzem, akiktől sokat tanultam. Tanulmányozzák a versenytársakat, a versenyek edzései alatt segítenek, videót készítenek, amiből nagyon sokat tanulok, és ha kell, részidőt is mérnek. A legjobb taktika kidolgozásához ismerned kell a versenytársaid gyengéit és erősségeit.
Én ezt tanultam meg itt. Higgadt fejjel odaállni a rajthoz, azt mondani (és elhinni), hogy a legjobb tudásommal készültem fel a versenyre és gyakoroltam a pályán. Már csak a sok munka megkoronázása van hátra: a versenyfutamom.
Az is szembetűnő, hogy itt nem divat a lekezelés, meg a beképzeltség. Nem próbálnak kilógni a sorból. A világbajnokok és vk győztesek ugyanúgy végigállják a kétórás sort a felszállításnál. A porban hűsölnek a futamok között, és nem vonulnak vissza a csapatsátorba. Közben egy kilencéves DH-s gyerek kérdéseire is szívesen válaszolnak, összességében segítőkészek.
Erős a mezőny az ausztrál ob-n: Tracey Moseley, Tracey Hannah, én és Claire Whitemann 2007-ben
– Mesélj még a pályákról!
– A DH pályák különböznek a magyaroktól, mert az összes épített: döntött kanyarok, ugratók, letörések, step-up-ok, asztalos ugratók 6-9 méter között. A pályák nívósak, technikásak, folyamatosan fejleszteni tudod magadat rajtuk. A megszámlálhatatlan DH pályából csak hármon van felvonó. Ez a három az ország mindössze három sípályáján van. A globális felmelegedés miatt a telek egyre rövidebbek, ezért ezek a síparadicsomok elkezdtek a bringázásra szakosodni, jól karbantartott, hosszú DH pályákat kínálnak.
Amúgy a pályák nagyon szárazak, mély a por vagy homok, sok a kő és szikla, nehéz bármi „fogást” találni a rajtuk. Teljesen át kellett alakítanom a bringás stílusomat. Otthon nagy, driftelős fékezéseket csináltam, itt ellenben folyamatosan kell haladni, és kicsiket pulzálva kell fékezned, különben elveszíted a lendületedet vagy elcsúszol.
– Szerinted miért van ennyi világklasszis versenyző Ausztráliában?
– Egyrészt rengetegen bringáznak, így jó az utánpótlás, másrészt még a szegényebbeknek is van rá pénze. Jó példa erre Joey Vejvoda, aki egy 14 éves, nagyon tehetséges, gyorsan fejlődő gyerek. Apuka útépítő munkás, anyuka szakács, két fiatalabb lányuk is van, és teljes mellszélességgel állnak mögötte. Ötven kilométerre élnek Canberrától, de mégis hetente kétszer-háromszor behozzák a 4X edzésekre, vettek neki DH és 4X bringát, az összes nemzeti kupára elvitték idén, ami iszonyú összeg a hatalmas távolságok miatt. Egy hasonlóan tehetséges magyar gyereknek hasonló családi háttérrel esélye sincs ilyen edzés- és versenykörülményekre.
Másrészt, a világklasszis versenyzők szívesen látják el a fiatalabb generációt tippekkel. Az előbb említett Joey erős izomzatú, de a 4X rajttechnikája csapnivaló. Caroline Buchanan és apukája mindig szívesen segít csiszolni a technikáját. Nyáron hetente egyszer tartok technikai edzést gyerekeknek, amelybe Caroline is sokszor besegít. Sehol máshol a világon nem találkoztam ilyen szintű önzetlenséggel, mint itt Ausztráliában.
Harmadrészt, nem félnek az edzéstől. Itt a legtöbb DH és 4X versenyzőnek van XC és/vagy országúti gépe, amin nem ciki az edzés. Sokan indulnak ilyen versenyeken is, és a konditermi edzés is megszokott. Jó néhány junior versenyzőről tudok, akik egy korcsoporttal feljebb indulnak, mert az nagyobb motivációt ad a számukra. Majdnem mindig dobogósok lennének a saját korcsoportjukban, de ők hosszú távon gondolkodnak. Felnőtt kategóriában szeretnének aratni, és ahhoz 2-4 évvel előtte el kell kezdeni a kemény edzést. Számukra a mostani élversenyzők a példaképeik.
Az ausztrál éremeső azonban nem fog sokáig tartani. Az angolok nagyon jönnek felfelé. Az utóbbi két évben a kerékpáros szövetségük hatalmas támogatást kapott az államtól és az ottani Szerencsejáték Hivataltól. Az itteni szövetség nem tart lépést velük, és a befolyó pénz nagyját az országútisokra költik. Ez volt az egyik ok, amiért Tracey Hannah 21 évesen abbahagyta a versenyzést. Két éve elsőéves felnőttként világkupákat nyert, majd vb harmadik lett, de a tavalyi vb-re mégsem fizették az útját, megfelelő szponzor nélkül meg nem tudott indulni.
Az éremesélyes férfiaknak is csak a szállás- és étkezési költségeit állják, azaz Sam Hill és Nathan Rennie saját, illetve szponzori pénzből indul a vb-n. Nekem úgy tűnik, hogy a szövetség ezt a hanyatlást nem nagyon bánja, mert a maraton és 24 órás versenyek rendezéséből több pénz folyik be, és kevesebb problémájuk van a versenyzőkkel. Hiába, a pénzéhség diktál…
Van más hobbim is
– Mit kell még tudni a versenyekről?
– Az ACT/Canberra DH állami kupasorozat tízfordulós, havonta egy versennyel. Canberrában egyébként a kilenc DH pályából csak egy pályán van felszállítás, a Stromlo hegyen, ahol a vb lesz idén. Az összes többin a versenyzők a futamok végén visszatolják a bringát. Senki nem panaszkodik: a volt junior világbajnok, Ben Cory ugyanúgy tolja, mint „Átlag Béla”. Viszont emiatt a pályák csak 1-2 percesek.
Vannak házi versenyek is, ahol általában két futamod van, és az nyer, akiknek a legkisebb az időkülönbsége. Tehát nem a leggyorsabb, hanem a legkiegyensúlyozottabb idő nyer. Ha a pálya engedi, „Kínai DH” is van, ami azt jelenti, hogy öt dollár a nevezés, majd tömegrajt és a győztes mindent visz.
A 4X állami versenyeken, ha egy kategóriában kevesebb, mint négy induló van, összevonják egy másikkal. Ezért általában a nők együtt versenyeznek a hobbistákkal és a veteránokkal, ami egy jó „versenyszituációs” edzés nekem, úgyhogy amikor lehet, indulok rajtuk.
A DH és 4X nemzeti kupasorozatok négyfordulósak, de a nagy távolságok miatt nem mindenki megy el rájuk. Érmet nem adnak, vagy csak az első helyezettnek. A pénzdíj változó, de sajnos általában nem fedezi a versenyköltségeket.
A nemzeti bajnokság az, amire mindenki eljön. Már az edzések alatt is sok a kamerával, fényképezőgéppel felszerelt néző, kijön a helyi TV, vannak külhoni versenyzők is, és autogramosztás a díjátadáskor.
– Kikkel edzel és vagy jó barátságban, akik számunkra is ismert nevek lehetnek?
– Mindig megpróbálok nálam erősebb és technikásabb emberekkel edzeni, így az én edzőtársaim sprintben és rajtkapus edzéseknél a 4X-os Caroline Buchanan (4X vk győztes), Leigh Darrell (5. hely 4X a vk-n, néhányszoros junior BMX világbajnok) és Ryan Henderson (15 éves csodagyerek, aki idén harmadik lett a 4X Nemzeti Bajnokságon és második a kontinentális bajnokságon a felnőttek közt).
DH-ban pedig helyi, és vk-s srácokkal edzek, pl. Jared Randóval (Giant), aki az egyik leginkább szeretetre méltó, legsegítőkészebb versenyző. Jó barátságban vagyok Jared Graves-szel (Yeti), akit különösen tisztelek. Sokrétű bringás, igazi atléta, az egyik legfittebb kerékpáros a világon, és egy nagyon földre szállt személyiség. Sajnos a szerencse sokszor elhagyja őt a 4X és BMX cross versenyeken, de mindig komoly tartással tér vissza és folytatja a versenyzést. Igazi példakép. Kapcsolatban állok továbbá Wade Bootes-szal, aki egy évig az edzőm is volt és az amerikai Jill Kittnerrel. De itt van még Tracey Hannah, az osztrák Helena Frühwirth, vagy az ecuadori Diana Margraff. Velük tartom szorosabban a kapcsolatot, de mindenkivel jó és beszélő viszonyban vagyok az itteni ausztrál mezőnyből.
Habparty a világkupán
– Mesélj, kérlek, a világkupa harmadik helyedről!
– Számomra egy álom teljesült be ezzel. Az ausztrál vk fordulón indultam csak tavaly, amely – hab a tortán – Canberrában került megrendezésre. Így „hazai” közönség és a barátaim előtt versenyeztem. Már az időmérőn elért ötödik helyemmel boldog voltam, a dobogóról azonban ekkor még álmodni sem mertem. Ez azt hiszem előnyömre is vált, mert mindenki hülyére stresszelte magát, és hibákat vétett, én meg ezzel szemben higgadt fejjel versenyeztem. Ha a világbajnokság idén ugyanolyan lesz, mint a vk tavaly, akkor már nagyon várom. Fantasztikusan felemelő érzés, mikor emberek skandálják a neved, és a pálya széle egy zajos, őrjöngő, színes masszává olvad a szemed sarkában a futamod alatt.
Sajnos másnap a DH-n a versenyfutamom során eltörtem a bal karomat, pedig a 10. hely körül álltam. Hat héten belül másodszorra, mert előtte a jobb kézcsontomat repesztettem meg két helyen. Próbálom pozitívan megközelíteni a dolgot: nem sok versenyző mondhatja el, hogy hat hét alatt mindkét kezét/karját eltörte a köztes időben meg harmadik lett a világkupán.
– Miben változott az életed a 4X világkupa 3. és legutóbbi DH Nemzeti Bajnokság 2. helyezésed óta? Ez utóbbinál csak a világranglista negyedik helyezett előzött meg.
– Nem sokban. Ugyanazt csinálom, mint eddig, ugyanazokkal a barátokkal. A nemzeti bajnokságokon elért dobogós eredményeim miatt ismert versenyző voltam, a vk eredményem óta pedig elismert versenyző vagyok. Azt hiszem az emberek jobban tisztelnek. Néhány cég ingyen küld nekem dolgokat tesztelés címén, a rendelések alkalmával pedig mindenki sokkal barátságosabb, és sosem mulasztanak el megkérdezni az eredményeimről, vagy hogy hogyan haladok az edzéssel.
A szponzoráció szempontjából sincs változás. Az egyik kerékpáros cég nagyon érdeklődik, de nem vagyok meggyőződve, hogy a DH bringájuk megfelelő lenne a számomra. A 164 centiméteres magasságomra nehéz DH vázat találni. Inkább folytatom a versenyzést egy kétéves bringával, amit tökéletesnek találok, mint kapjak valami nem megfelelőt, de ingyen.
Amúgy a Monza Imports támogat, akik az Intense-t, a RockShox-ot és a Fox ruhákat forgalmazzák. Nem kapunk tőlük sokat, de cserébe nem is várnak semmit. Ez tökéletes felállás nekem, mert voltak rossz tapasztalataim a múltban: csapatérdek címén belerángattak dolgokba, amit nem akartam, aztán én vittem el a balhét, és még a csapatot sem szerettem. Most a magam ura vagyok, akkor, ott és annyit versenyzek, amennyit csak akarok. A bolt, ahol dolgozok, ugyancsak kisegít: ők fizetik a nevezési díjaimat és besegítenek a versenyzési- és alkatrészköltségekbe is.
– Tervezed-e végigjárni a komplett világkupa-sorozatot vagy csak az ausztrál fordulón állsz rajthoz?
– Két éve a skóciai vb után Jill Kintner próbált meggyőzni, hogy menjek vissza versenyezni a világkupákra. Akkor is, most is „nem” a válaszom. Nekem már csak hobbi a versenyzés. Nem hiányzik az utazás, amely alatt alig látsz valamit az országból, vagy az eredmények miatti stressz és a távollét a szeretteimtől. Nem vagyok kiéhezve az eredményekre. Legtöbbször azért versenyzek, mert így új helyeken és pályákon tudok bringázni, és van szervezett felszállítás. Persze néha unalmas a munkám, de egy stabil, jól fizető állásom van, mely engedi, hogy a hobbimnak éljek és rendesen meg is éljek.
Idén csak a dél-afrikai világkupa futamra mentem volna, mert ott még nem voltam. Nyaralással egybekötött versenyzés volt a terv, de aztán úgy jött ki a lépés, hogy anyukám hat hétre meglátogat, és csak négy hét fizetett szabadságom van. Őt két éve már csak webkamerán keresztül láttam, így lemondtam erről a versenyről. A canberrai vb-n azért szeretnék indulni, meg persze a nagyobb hazai futamokon is.
Aztán 2010-ben szeretnék még egy pár hétre a DH Mekkájába, Kanadába eljutni. Annyi jót hallottam Whistlerről és Mt.Saint Annről, és addig szeretnék menni, amíg még viszonylag jó bringás vagyok, így élvezni fogom a pályákat és a north shore-okat. 2011-ben meg majd Új-Zéland a cél az iszonyat technikás DH pályák miatt.
Életem párjával
– Jól érzem, hogy megtaláltad Ausztráliában a számításodat?
– Igen, de az első három év nagyon nehéz volt. Lazán jöttem ide ki, „ahogy esik, úgy puffan” hozzáállással, de az igazság az, hogy senkinek sem ajánlom ugyanezt a megközelítést. Nagy önismeret, kitartás, önbizalom kell, és a nyelvtanuláshoz szorgalom is, hogy ennyire távol szakadj az otthonodtól. Eleinte nem tudtam senkihez sem fordulni igazán, ha valami bajom vagy honvágyam volt. Két év után elegem lett Melbourne-ből, így két hónapra az egyik óceániai szigeten, Vanuatu-n kötöttünk ki. Aztán Roggal Magyarországra is költöztünk a honvágyamat enyhítendő, de otthon rájöttem, hogy Magyarországon nem tudunk megélni, mivel Rog sosem fog megtanulni magyarul rendesen, viszont az ő szakképesítéseihez magyar nyelvtudás is kell. Arra is ráeszméltem, hogy sok minden hiányzik Ausztráliából.
Visszajöttünk, Queensland államba költöztünk, de hónapokig hazátlannak éreztem magam, sem itt, sem ott nem találtam a helyemet. Majd Rog kapott egy állásajánlatot a honvédségtől, így Canberrába költöztünk. Itt rendezkedtünk be rendesen, itt találtam meg a számításomat. Mindketten szeretjük az állásunkat, barátokat is találtunk és a hobbinknak élhetünk. Két éve eladtam a lakásomat Budapesten, és tavaly azt használtuk foglalónak egy befektetési ingatlanként kezelt házban. Idén kérelmeztem az ausztrál állampolgárságot.
A magyar identitásomat azért próbálom tartani: „H” betűs matrica a kocsin, nemzetiszínű niplik a 4X bringámon és magyar zászló a bukósisakomon. Az újdonsült kutyánk pedig magyar vizsla fajtájú és Zsemle névre hallgat. Ahogy a barátaink fogalmaztak: mi más is lehetne! Idén először ausztrál színekben is indulhatnék a vb-n, hazai közönség előtt, ami nagy megtiszteltetés lenne, hiszen a világ egyik legerősebb nemzeti csapatába kerülhetnék be. Én mégis a magyar csapatban szeretnék versenyezni, hiszen bár gyökeret vertem itt, azért én mindig magyar maradok. Szeretek itt élni, de Hobo szavaival élve: „Más nyelven beszélsz, más nyelven írsz, magyarul álmodsz, magyarul sírsz.” Ez az én esetemben is tökéletesen igaz…
Szöveg: KGÁdám
Fotó: Dan De Witte
