Amikor a Bikemagon partnereket kerestünk Butu Arnold Csaba és Balogh Zsolt parakerékpár-versenyzők számára, nem gondoltam volna, hogy 3 év múlva egyikük előtt fogok ülni parakerékpáros bajnokságon…
Az év egyik legjobban szervezett magyarországi országúti eseményén, a II. Riczu Imre Emlékversenyen került sor a para-ob-ra is, elöljáróban pár szót a törökbálinti eseményről. A verseny Riczu Iminek állít emléket, aki tavaly nyáron hunyt el egy szerencsétlen baleset következtében. Imi azon kevesek közé tartozik, szinte unikum, aki még életében elmondhatta magáról, hogy a kerékpársport berkein belül mindenki tisztelte, becsülte a kerékpársporthoz való hozzáállása, mindig segítő szándéka miatt. A válogatott szerelőjeként és mindeneseként is sokszor kísérte, segítette a magyar srácokat rengeteg utazás alkalmával az elmúlt évtizedben.
Nagy űrt hagyott maga után, de a helyszínen is sokan egyetértettünk abban, hogy korábbi munkahelye, a TuttoBici Kerékpárüzlet és a TuttoBici Hungarofondo Kerékpáros Egyesület által szervezett esemény méltó emléket állít Iminek, az egész napos rendezvényen színvonalas pályán színvonalas versenyekre került sor a legjobb magyar bringások részvételével. A 102 kilométeres elit futamon Lovassy Krisztián kivételével gyakorlatilag a teljes hazai élmezőny felvonult, kiegészítve a szlovák Kemo Dukla Trencin kontinentális csapat fiataljaival. A versenyen a szezon közben a magyar kontinentális csapatból, az Utensilnordból az dél-amerikai Start Massi-ba igazoló Dér Zsolt, valamint Pelikán János (Utensilnord) lépett el már korán a mezőnytől, s ebben a sorrendben értek végül célba.
A Riczu Imre Emlékverseny elit futama (Fotó: Tuttobici-Hungarofondo)
Az egybevont hobbi, master és utánpótlás futamok után rajtolt délben a parakerékpáros bajnokság, amiben mi is érdekeltek voltunk, erről írnék most kicsit bővebben, számomra ugyanis nem mindennapi élmény volt. Butu Arnold Csaba és Balogh Zsolt a mögöttünk álló két szezonban több nemzetközi kvalifikációs versenyen vett részt, először kiharcolva a jogot a paralimpián való indulásra magyar egység számára. Csaba a Tuttobici-Hungarofondo sportolójaként Ivanics Gergellyel, majd idén pilótát váltva Garamszegi Lászlóval versenyzett, amennyiben nem jön közbe előre nem látható esemény, Rióban ők képviselhetik Magyarországot a paralimpián tandem kerékpárral.
Zsolt tavaly fix pilótával rendelkezett Kőrösi Gábor személyében, idén azonban elmaradtak az edzések és versenyek állandó partner hiányában. Zsolt most ismét keresi a kapcsolatot olyan bringásokkal, csapatokkal, akikkel állandó edzéseket tervezhetne a jövőben és szívesen részt vennének vele versenyeken (elérhetősége a cikk végén). A para-ob-n csapattársam, Köre helyére ugrottam be, félve kicsit a feladattól, hiszen nem próbáltam még hasonlót, de utólag azt kell mondjam, élmény volt, s bátran bíztatnék bárki érdeklődőt, hogy keresse meg Zsoltot a közös munka reményében.
Kerékpáros szempontból nehéz kihívás és nagy koncentrációt igénylő feladat a tandem irányítása, sokkal több, mintha hobbiversenyeken indulgat valaki és ezekre készül. A bajnokságra egy városligeti tekeréssel készültünk, nem könnyű összeszokni, máshogy kell venni a kanyarokat, odafigyelést igénylő művelet volt még az elindulás, megállás is kezdetben. Teljesen más a bringa dinamikája, annak ellenére, hogy méretéhez képest könnyű jószágról van szó, karbonkerekekkel. Hamar kiderült, hogy nem az visz előre, ha „nyomom, mint a disznó”, hanem ha sikerül ráérezni teljesen hasonló nyomatékra és azt tudjuk tartani folyamatosan.
Balogh Zsolt és Takács Tamás (Fotó: Fodor Jenő)
Érdekes volt, hogy amikor visszaültem hazafelé a saját bringámra, jobbra balra mozgattam csípőből a hagyományos országútit és csak nem akart elmúlni… Vasárnap Otto megnyugtatott, hogy ezzel ő is így van még most is. Sokkal nagyobb tömeget irányítunk, jobban igénybe veszi a stabilizáló izomzatot, szerintem a tandemezés erősítésnek sem utolsó. Egy nap alatt a kiállva hajtás technikáját például még minimális szinten sem sikerült elsajátítani… Érdekes, hogy régebben, amikor mountain bike tandemet próbáltam mással, ez sokkal könnyebben adta magát, nyilván számít, ha a hátul ülő látja is, hogyan mozog az előtte lévő. Nekem az is szokatlan érzés volt, hogyan képes valaki hátul tökéletesen megbízni valakiben, aki felül elé. Ez a szituáció egyébként kezdetben kicsit nyomasztó felelősséget rak a pilóta vállára, de a tétova első kilométerek után hamar elmúlt ez a gondolt és egyre magabiztosabban tekertünk. A hosszú tandemkerékpár nem is olyan hosszú, mint gondoltam, A6 kombiba simán befér a kerekeket kiszedve. Egy nagyobb kombival a pároson kívül a hátsó ülést csak részben döntve akár még egy kísérő is tud utazni versenyekre. Jó volt látni, hogy Zsolt milyen ügyesen mozgatja a bringát, szerel, pumpál, azt mondanám szinte nálam is magabiztosabban végzi ezeket a műveleteket.
A Riczu Imre Emlékverseny pályája egy remek kis 6 kilométeres kör volt, jól jött, hogy előtte kipróbálhattuk, majd Gariékkal is melegíthettünk kicsit, kiokosítottak, mire kell figyelni, viccelődtünk, megmutatták a kanyarsebességeket, amivel még biztonságosan tudunk közlekedni a szűkebb utcákban is. A nagyobb sebesség a lejtőn, majd a kanyarba fékezés kezdetben nekem még félelmetes volt, eleve máshogy lassul a nagyobb tömeg, égnek a betétek a karbonfelnin, beszéltük is, hogy ha valahol, a versenytandemeknél aztán lenne értelme a hidraulikus tárcsafékeknek. Az úthibákat jobban érzi az ember tandemen, jobban is kellett figyelnem ezekre, hiszen Zsolt a hátam mögött nem látja ezeket, csak a döccenést érzi, amire ugye önkéntelenül is reagál a teste. A nagyobb tömeg miatt pedig ugye minimum 10 bar köré vagy fölé kell fújni a gumikat, hogy elkerüljük a felütést, így pedig még jobban ráz a bringa…
Amikor elrajtolt a négykörös verseny, a taktika szerint Ottóékat segítettük, hogy rögtön az elején el tudjanak lépni. Próbáltam kilőni a rajtnál, lezárni a jobbkanyar belső ívét, hogy Ottóék el tudjanak menni balról. Ez működött is, az emelkedőn a következő jobbos-balos kombinációban már előnybe sikerült kerülniük, mi pedig még magunk mögött tartottuk a fradis párost. Az FTC-sek azonban erősek voltak, rögtön éreztem, hogy nálunk erősebbek, az emelkedőn mindenképp. Furcsa volt, hogy amikor próbáltam rápakolni a maxerőt, nem gyorsult a bringa, ahhoz arra lett volna szükség, hogy hátulról Zsolt hasonló nyomatékot tegyen bele, ami az erővektor szempontjából is értendő, tehát az is számít, hogy a hajtáskörben mondjuk 1 óránál is hasonló legyen az erővektor és 5 óránál is. Érdekes, hogy volt olyan pont, amikor visszavettem a nyomatékból és azzal, hogy sikerült kicsit kiegyenlíteni az erőt elöl és hátul is, gyorsabban kezdtünk picit haladni, vagy legalábbis hasonló sebességgel, de kevesebb erőbefektetéssel.
A verseny derekán a célegyenesben (Fotó: Fodor Jenő)
A TuttoBici párosa hiába lépett meg az első körben vagy 100-200 méterrel, a fradisok láthatóan közeledtek hozzájuk, ekkor megnyugodtam, tudtam, hogy ha utolérik őket, Ottóék nem fognak vezetni, így mi is fel fogunk érni. Ezért mondtam Zsoltnak, hogy nem kell vörös zónában mennünk, fel fogunk érni egy jó erős tempóval is a lejtőig. Így is történt, azonban a kör hátsó felében lévő emelkedőn újra kiderült, hogy gyengébbek vagyunk a másik két párosnál felfelé, de lefelé és a célegyenesben vissza tudtunk zárkózni, hiszen ment a taktikázás Ottóék és a fradisok között. Bár csak a harmadik körben szakadtunk le végleg, innen nem nagyon tudtunk érdemben hozzátenni a versenyhez. A negyedik körben aztán a TuttoBici-Hungarofondo párosnak sikerült ellépni, a kanyargós lejtőn a célegyenesig pedig egyértelműen gyorsabbak voltak a fradisoknál és megnyerték a bajnokságot. Mi saját tempóban kocogtunk be a harmadik helyen, a mögöttünk lévő párosok jóval nagyobb lemaradással.
Azzal zárnám tehát a beszámolót, hogy van miről mesélni, érdekes sportélményekkel gazdagodhat, aki belekóstol pilótaként a parakerékpározásba. Aki kedvet érez hozzá, s főleg rendszeres edzésekhez, keresse meg Zsoltot a zsolti[at]elektro-b[pont]hu emailcímen, vagy a +3670 337 5053 telefonszámon!
A II. Riczu Imre Emlékverseny eredménylistái:
