PhotoSOKK Rovatunk mostani alanya egy törékeny hölgy a közeli Csehországból, aki a Tour de France-ok, világbajnokságok, ProTour versenyek állandó résztvevője, így akár láthattátok is már belga körverseny vagy éppenséggel a Párizs-Roubaix közvetítések során, amint motorról fényképezte a mezőnyt. Hogy egy profi teniszezőből, hogyan lesz iparművész, majd megszállott kerékpáros sportfotós, azt megtudhatjátok az interjúból.
Névjegy:
Név: Marketa Navratilova
Nemzetiség: cseh
Életkor: 38
Mióta fotózik: 18 éve (profiként 10 éve)
Felszerelés: Canon Mark II, Canon 5D;. Objektívek: 14 mm, 16-35 mm, 28-70 mm, 70-200 mm, 300 mm, 400 mm, 500 mm (mindegyik az L sorozatból)
Fontosabb munkák, megjelenések: CorVos évkönyvein kívül számos nemzetközi könyvet publikált, különböző kiállítások állandó résztvevője, címlapok a német és a francia Velo-nál, a holland Vieler Revue-nél és Wieler Magazine-nál, a cseh Pelotonnál és VeloRevue-nél és az olasz BiciSportnál, megbízások olyan cégektől, mint a Shimano, Craft, Agu, Trek, Colnago, stb.
– Hol nőttél fel?
– Csehország délkeleti részén, közel az osztrák-szlovák határhoz, ahol már négyévesen tornász voltam, majd később teniszezni kezdtem. Ez tizenegy évesen már annyira jól ment, hogy egy nagyobb városba kellett költöznünk a jobb feltételek miatt. Végül is huszonegy éves koromig profi szinten teniszeztem, aztán abba kellett hagynom egy sérülés miatt. Ekkor felvételiztem a prágai iparművészeti egyetemre, ahol a formatervezés mellett a fotó szakra is áthallgattam. Az első képeimet egyébként 1992-ben készítettem a Tour de France-on, ahova apukám vitt el. Ezeket küldtem el egy angol ügynökségnek, akiknek megtetszettek, így munkát adtak a Photosport Internationalnél. Az utóbbi tíz évben azonban már a holland CorVosnak dolgozom, vb-ket, ProTourt és mindenféle világversenyeket fotózva. Időm fennmaradó részében prágai stúdiómban portrékat és reklámfotókat készítek. Igyekszem minden évben riportokat is fotózni olyan országokban – Banglades, Örményország vagy éppen Kuba –, ahol még nem jártam.
– Elkattintottál pár képet és máris egy nemzetközi ügynökség alkalmazott. Ilyen egyszerűen működne ez?
– Persze azért ez nem előzmények nélkül történt. Mint már említettem huszonegy éves korom óta fotózok, de csak az egyetem után – amikor a férjemmel két évig Londonban éltünk – döntöttem el véglegesen, hogy kizárólag fotózással szeretnék foglalkozni. A formatervezés is nagyon izgalmas terület volt, de az túlságosan csoportmunka, valamint anyag-, meg technológiafüggő. A képalkotás sokkal egyszerűbb dolog.
– Mi volt a legnagyobb hiba, amelyet elkövettél a pályád során?
– Az apróbbakat – mint mindenki más – én is elkövettem: volt, hogy nem volt film a gépemben, vagy elnéztem a versenyek dátumát. A legnagyobb viszont a Tour-on volt, a híres Alpe d’Huez-i időfutam befutón, ahol Armstrongot követtem motoron, de nem volt rajtam bukósisak. Háromszázezer ember volt a helyszínen, amikor utolsóként indult. A hegy közepénél vártuk, megcsináltam a képeket, majd felpattantam a motorra, de ottfelejtettem a bukót a nagy sietségben. A hivatalos szervek meg akartak büntetni, de a „jó pont”-jaim, meg a kollégák kiállása miatt folytathattam másnap is a munkát, holott ilyen esetben egyből eltiltják a fotóst a motortól.
– Számít az, hogy nő vagy?
– Az előző esetnél talán igen. Egyébként mivel elég szűk a bringás szakma és jól ismerjük egymást, így nem nagyon. Egy nagyon jó hírű ügynökségnek dolgozom, így senkinek semmit nem kell bizonyítanom – leszámítva magamat. A versenyeken alapvetően inkább fotósnak tartom magam, még ha néha komplett idiótának is tűnök, és emiatt arra gondolok, hogy valami teljesen más munkát kellene végeznem. Azzal is tisztában vagyok, hogy ez nem egy nyugdíjas állás, főleg, ahogy én csinálom. Már több mint tíz Tour de France-ot fotóztam, ebből az utóbbi nyolcon majdnem minden nap motoron ültem. Néha már nehezen bírom, nagyon elfáradok, időnként fáj a hátam, szóval előbb-utóbb le kell szállnom a motorról.
– A jó helyek keresése közben veled udvariasabbak a kollégák?
– A Tour túl profi és fontos esemény ahhoz, hogy valakinek ilyen privilégiumai legyenek. Mindannyian tudjuk a kötelességünket és feladatunkat, és tiszteljük egymást, meg a munkánkat is. Ennyi kell csak ahhoz, hogy a lehetőségekhez képest jól tudd érezni magadat. Természetesen a verseny után kinyitják előttem az ajtót…
– Te egy hasonló történelmi adottságokkal rendelkező országból származol, mint mi. Milyen egy cseh sportfotós helyzete?
– Jobbára szabadúszóként dolgozom, szerencsére már sokan ismernek a szakmában, így meghívásra mehettem a Crocodile Trophy-ra vagy a Tour de Malaysiára, de nem ez a jellemző ebben a szakmában. A fotósok általában egyes újságok vagy sportmagazinok alkalmazásában dolgoznak.
– A hosszú, többnapos versenyeken, hogyan választod ki a fotózás helyszínét?
– Az elején mindig előrementünk a motorral, hogy szép, képeslapszerű képeket lőhessünk, de aztán egyre inkább az aktualitás, a verseny vagy a szakasz „döntő” pillanata került előtérbe. Emiatt mindig koncentrálni kell, tudni kell, hogy mi várható aznapra, kik a favoritok, melyek a kritikus helyek az adott szakaszon. Amennyire csak lehet, előre ki kell találni mindent, hogy ne a verseny közben érjen meglepetés. Ugyanakkor mindig függ mindez az időjárástól, az egyéni érdeklődéstől és főleg a megbízó igényeitől.
– Mi a legnehezebb része a munkádnak?
– A jó és gyors döntéshozatal. Ha például a mezőny előtt haladok, de valahol hátrébb Michael Boogerd elesik, akkor pont az a képem nincs meg, amely a holland magazinoknak kellene. Ezért folyamatosan fülelem a rádiót, és ilyen esetekben egyből hátrasietünk, hogy lássuk, mi történik. Ezzel egy időben meg lehet, hogy elöl épp a Tour legfontosabb szökése történik. Mit teszel ilyenkor? Hirtelen végig kell gondolnod, hogy mi jelenik meg majd a lapokban, és ehhez mérten kell döntened, ami cseppet sem egyszerű. A rutin azonban itt is sokat segít. Szóval röviden azt is mondhatnám, hogy a trükk csak annyi, hogy ott kell lenni a megfelelő pillanatban. A kép elkészítése a könnyebbik feladat. Éppen ezek miatt nehéz az előre tervezés, mert ugye tervezhetek én bármit a 120. kilométernél egy jó helyszínnel, ha Ivan Basso éppenséggel a 100. kilométernél szökik. Ilyenkor ezt kell megmutatnom. Olyan is volt viszont, hogy láttunk embereket lovagolni az út mentén, és megkértük őket, hogy maradjanak ott, amíg melléjük ér a mezőny.
– Mennyire tudtok közel férkőzni a versenyzőkhöz?
– Amennyire csak lehet. Egy jó ügynökségnek dolgozom, sok versenyzővel versenyeken kívül is együtt dolgozunk hirdetésekhez. Ez a munkám és szükségem van rájuk, nekik meg rám.
– Mit fotózol legszívesebben?
– Azt hiszem, van érzékem a „vér, izzadság, könny” típusú képekhez, és az újságoknál is erre van igény, szóval ott kell lennem a fontos pillanatoknál, de ezen kívül ügyelek arra is, hogy olyan látószögeket próbáljak használni, amelyek nem megszokottak. Ez az, ami igazán szórakoztat. Azok az igazán tartós képek, amelyeket betehetsz egy könyvbe, vagy egy kiállítás anyagába. Bevallom, hogy boldog vagyok, ha már három ilyenem van egy Tour után.
– Tényleg sok meghökkentő kompozíciójú képed van. Van valamilyen trükk, amivel ezt lehet gyakorolni?
– Talán az lehet a titok nyitja, hogy én nem annyira a biciklizésre koncentrálok, illetve a művészeti tanulmányaim is sokat segíthetnek. Meg persze a személyiségemből is fakad. Mindig megpróbálok történetet mesélni a képeimmel, előre elképzelem a tudósítást, és ahhoz próbálom idomítani a körülményeket. Minden képem mögött valamilyen szándékosság van, mert néha puszta érzelmeket akarok mutatni, néha egy szökés történetét, máskor két versenyző közötti feszültséget vagy csak a vidékről akarok mesélni.
– Időnként mountain bike versenyeken is dolgozol. Mi a különbség a két szakág fényképezése közt?
– A montinál nincs a trükközés a motorral, meg hirtelen döntési kényszer. Nem mondom, hogy könnyebb fotózni, de sokkal kiszámíthatóbb. Ezért is szeretek a hazai maratonokon dolgozni.
– Miért pont a kerékpársport mellett döntöttél?
– Mint már említettem, egy véletlen egybeesés miatt. Tulajdonképpen az élet minden szeletét szeretem fotózni, de először a biciklizéssel kerültem fotós kapcsolatba, itt kaptam munkákat, rengeteget utazhatok, és itt vannak a legjobb feltételeim a munkához: profi felszerelés, számítógépek, motor a nagy versenyeken, amelyek mind lehetővé teszik, hogy olyan képeket és úgy készíthessek, ahogy én szeretném. Már tíz éve nagy bizalommal van irántam a CorVos, amelyet én jó képekkel tudok meghálálni, mert egy fotós annyira jó csak, amennyire a legutolsó képei. Tudom, hogy kegyetlenül hangzik, de ez legalább egy tiszta helyzet
– További sok sikert a munkádhoz, és köszönjük a beszélgetést!
Tanácsok a fotóstól:
Nézegessetek művészeti albumokat és járjatok kiállításokra. Emellett fontos, hogy sokat használjátok a fényképezőgépeteket. Elsőre próbáljatok meg egyszerű dolgokat fotózni, hiszen a hétköznapi témákból is gyönyörű dolgokat lehet kihozni, és legfőképpen, nem kell a Tour de France-ra kijutnotok ahhoz, hogy szép bringás képek kerülhessenek az otthoni falatokra.
Az utóbbi években a Tour of Langkawi befutója Malajzia fővárosában, Kuala Lumpurban volt, amelynek a jelképe a világ legmagasabb épülete, a Petronas ikertorony, ezért mindenképpen kellett olyan képet készítenem, amelyen ez is látszik. Ez persze az épület hihetetlen magassága miatt meglehetősen bonyolult. Szerencsémre 2003-ban a verseny előtt esett az eső, így a tócsákban lévő tükröződést ki tudtam használni. Ez az egyik kedvenc képem, mert szinte megismételhetetlen, kissé szokatlan, de mégis egy történetet mesél el. Közvetlenül a verseny után egy angol magazinban, kétoldalas méretben jelent meg, majd később más újságok és naptárak is leközölték.
Szöveg: KGÁdám