Naplementében futni a Naszályon egy jól szervezett terepfutóversenyen, ez a Sunset Trail.
Július 18-án egy különleges terepfutó eseményen vettünk részt, a Naszály lábánál először rendezték meg a Sunset Trail terepfutó versenyt, ahol a 12 km-es és 22 km-es távok közül választhattak az indulók. Mindkét táv pályája tartalmazta a Naszályt, így szintben egyik távon sem volt hiány. A versenyt a nyári forrósághoz hangolva este rendezték meg, úgy hogy a többség még szürkületben beérjen, természetesen a fejlámpa a kötelező felszerelések listáján szerepelt, hogy véletlenül se maradjon kint senki az erdőben a sötétben.
Adrival mi a hosszabb távon álltunk rajthoz, ami 18.20-kor rajtolt Kosdról, a helyi általános iskola elől. Korán érkeztünk, a rajt előtt 1,5 órával, hogy biztosan elkerüljük a nagy budapesti dugót, ezért volt időnk mindenre. A rajtszámátvétel kb 10 mp alatt megvolt és meglepődve néztem, hogy tettek ki enni és innivalót a versenyzőknek a tornateremben a verseny előtt. Múltkor a Triton Trail-en is volt, de ott nem volt a pályán a bázison kívül frissítőpont, ezért a verseny előtt fel lehetett tankolni a rajtban, most viszont volt 2 frissítőpont is a pályán. Én úgy számoltam, hogy saját frissítővel végig fogok menni, az új Salomon Adv Skin 5 futómellényembe (tesztelés alatt, de eddig szuper jó) hátra a tartályba 7 dl vizet tettem, előre meg betettem egy 5 dl-es soft kulacsot izotóniás itallal feltöltve, plusz 3 gélt is bedobtam az első zsebekbe a fejlámpa mellé. Ennyivel mindenképpen végig kell érnem a tervezett 2:15-2:30-as teljesítési idő mellett.
A rajtba valahová középre álltam, tanulva abból, hogy a legutóbbi versenyen hátulról rajtolva beszorultam az egynyomos ösvényen a gyaloglók mögé. Nem ismertem a pályát, ezért biztosabbnak éreztem a középről rajtolást, meg kb úgyis ott fogok végezni a végén is. Adri persze beállt az első sorba és a képek alapján ő volt a leggyorsabb az első 10 méteren. 🙂
Gyorsan jött az első emelkedő, először aszfalton, aztán kavicsos úton, majd földúton futottunk felfelé. Nagyon ki volt száradva a talaj, jó hogy nem a ritkább mintájú terepcipőt vettük fel, hanem maradtunk a gravel cipőben (Aero Glide 3 GRVL), ami csillapítottabb mint a terep párja és talán dinamikusabb is valamennyivel. Kiszáradt keréknyomok és vízmosások mindenhol, semmi nyoma nem volt a hétközi esőknek. Felfelé a szokásos forgatókönyv zajlott, a pulzusra figyelve előzgettem azokat akik túlságosan bekezdtek az elején. Volt egy bottal futó srác, aki furcsán hátrafelé kalimpált a botjával és nehéz volt megelőzni, de azért kis szentségelés mellett összejött. Nagyjából végig futható az első hegy, csak pár métert kellett belesétálni. Egy ideig egy ismerős mögött futottam felfelé, akit még a bringázásból ismerek Fehérvárról, sőt találkoztam olyannak is akit a jégkorongból ismerek… kicsi a világ… mindenki tudja hogy milyen jó sport terepfutás. 🙂
A lejtő nem volt nehéz, de próbáltam figyelni rá, hogy ne fussam el rajta a lábaimat, az utána következő hosszú síkon is mérsékelt tempóban haladtam, mert tudtam, hogy még hátra van a nagy hegy. Ennek megfelelően jó páran visszaelőztek ezen a szakaszon. A mezőn futás nem tartozott a kedvenceim közé, nem szeretek és nem is haladok jól félig kitaposott nyomban a gazt rugdosva. 9,7 km-nél többen megálltak az első frissítőpontnál, én továbbfutottam, de nem sokáig, mert ráfordultunk egy meredek emelkedőre, itt kezdődött a második hosszú hegyünk. A hegy első felében többnyire lehetett futni, de voltak benne rövid meredek szakaszok is ahol maradt a gyaloglás. Az egyik legnagyobb meglepetés számomra egy függőhíd volt. Életemben nem futottam még át ilyenen, most is inkább sétáltam, úgy biztonságosabbnak éreztem.
Az emelkedő második felére begorombult a Naszály. Láttuk előzetesen, hogy lesznek benne meredek szakaszok, de éppen akkor rosszul esett a hosszú gyaloglás. Aztán amikor végre sikerült leküzdeni a meredeket és örült volna az ember, hogy futhat, jött a féloldalas, köves, gyökeres szökdelés vagy valami futószerű mozgás, amiben sokszor nem tudtam, hogy hova lépjek. Ez abszolút nem volt az én terepem, többen meg is előztek ezen a szakaszon akik mellett még elfutottam a hegy elején. Az egyik kedvenc emlékem erről a szakaszról, amikor megkérdeztem egy hátulról érkezőt, hogy elengedjem-e, amire azt válaszolta, hogy „nem tudom”. 😀 Persze elengedtem, mert nem akarok feltartani senkit. A tető előtt pár száz méterrel beöltözött lányok irányítottak minket a csúcs felé (ezt most furcsán hangzott 🙂 ).
A csúcson várt minket a második frissítőpont és egyben az ellenőrzőpont, ami után már többnyire csak lefelé kellett futni. A kulcsszó a többnyire, mert voltak benne még meredek emelkedők is. Bár nekem inkább a lejtők okoztak most kihívást, felfelé még tudtam futni, de lefelé nem igazán pörögtek a lábaim. Ebben részben benne volt a köves terep, de többnyire a combjaim adták meg magukat, jobb lett volna ide alám egy nagyobb csillapítású cipő (ami lehet, hogy a mezőn és a féloldalasan dőlő részekre nem lett volna a legjobb választás). Lassan teltek a kilométerek, pedig csak 6 km volt hátra a tetőtől, sokan megelőztek a lejtőn. A lemenő nap fényében minden elkezdett sárgulni, kicsit olyan volt az érzésem mintha a világvége jönne. 🙂 Az alsóbb szakaszokon már megszelídült a lejtő, ott újra elkezdtem normálisan, nem fékezve futni, a faluba visszaérve már értelmezhető tempóban haladtam. A befutó egy rövid emelkedő tetején volt, ahol még az utolsó métereken megelőztem egy másik futót, aki nem igazán ellenkezett, pedig lefelé jobban haladt mint én.
A célidőm 2:19:07 lett, amivel pár perccel a hivatalos naplemente után értem be. Adri viszont jól haladt és megnyerte 2 órán belül idővel a 22 km-t a nők között.
Az első utam a tornaterembe vezetett, ahol 2 soft kulacsnyi kólát bedöntöttem, éreztem, hogy verseny közben az étkezést elszúrtam, többször mozogtam az eléhezés határán, na meg nem kellett volna ennyire kívánnom a cukros innivalót a célban. Kis üldögélés után az almás sütik felé vettem az irányt, az jött be legjobban a frissítő kínálatából (a sok sütiből és mindenféle finomságból), a Trailrun.hu eseményein mindig nagyon jó a frissítőpont a célban. Aztán lementem a kocsihoz átöltözni, mert már fáztam az izzadtságtól teljesen elázott ruhákban, még a cipőm is tocsogott. Sietni kellett, mert az eredményhirdetés hamarosan kezdődött. Utána még bedobtunk pár sütit aztán elindultunk hazafelé. Sokaknak már kellett a fejlámpa, mert amikor indultunk haza már teljesen sötét volt és még akkor is voltak célba érkezők.
A következő terepfutóverseny amire megyünk a Szavanna Trail lesz augusztus 10-én.
