Szombaton éppen a Normafánál jártam, ahol meglepően sok fullface bukós bringással találkoztam, másnap pedig már róluk olvastam az ország egyik legnagyobb hírportálján nagyon negatív kontextusban.
A Telex.hu egy friss cikkében elég durván nekimegy a budapesti downhilleseknek, és részletesen bemutatja, mi zajlik jelenleg a Budai-hegység több pontján. A Kevélyek környéke, Budakalász és Pilisborosjenő határa, illetve a Normafa térsége mind olyan helyszínek, ahol az utóbbi időben látványosan megszaporodtak az illegálisan kialakított downhill-nyomvonalak. És itt nem arról van szó, hogy valaki letér egy kijelölt útról, és lecsorog egy kevésbé járt ösvényen. Ezek sok esetben már kifejezetten épített pályák: kanyarokkal, ugratókkal, amelyekhez a terepet is hozzáigazítják.
A probléma ott kezdődik, hogy ezek a nyomok nem maradnak meg egy-egy keskeny csapás szintjén. A folyamatos használat, a fékezések, a gyors irányváltások, a nagy tempó mind-mind dolgozza a talajt. A humuszréteg viszonylag gyorsan eltűnik, alatta pedig ott marad a keményebb, sokkal sérülékenyebb réteg. A Telex cikkében megszólaló szakértők szerint több helyen már 15-20 centiméter mély vájatok alakultak ki, és ezek nemhogy nem regenerálódnak, hanem minden egyes menet után csak mélyülnek tovább. A bringások pedig – teljesen érthető módon – kerülgetni kezdik a legdurvább szakaszokat, ezzel viszont újabb és újabb nyomokat nyitnak, szélesítve az érintett területet.
Ez az a pont, ahol a dolog már nem csak esztétikai kérdés. Az erózió beindul, a csapadék még jobban kimossa a talajt, a növényzet nem tud visszatelepülni, és az egész folyamat önmagát erősíti. Egy-egy népszerűbb szakaszon pár hónap alatt látványosan átalakul a terep, és nem abba az irányba, amit egy természetjáró vagy egy erdész szívesen látna. Ráadásul az e-bike-ok elterjedése sem segítenek ezen, melyekkel könnyebb, többször fel lehet menni ezekre a „pályákra”.
A történet másik fele az, hogy ezek közül a területek közül több természetvédelmi oltalom alatt áll. A Normafa környéke például nem véletlenül szabályozott, és nem azért vannak kint a tiltó táblák, mert valaki ki akar szúrni a bringásokkal. Egyszerűen vannak olyan élőhelyek, amelyek nem bírják el ezt a fajta terhelést. A Telex által idézett – időnként erősen elfogult – szakértők elég egyértelműen fogalmaznak: amikor valaki ugratót épít egy védett területen, vagy direkt nyomvonalat alakít ki, az már nem „csak bringázás”, hanem természetkárosítás.
Valóban jogilag is nehéz ezt máshogy értelmezni. A cikk szerint természetvédelmi szabálysértésért akár 200 ezer forintos bírság is kiszabható, súlyosabb esetekben pedig büntetőeljárás is szóba kerülhet. Ez nem az a kategória, amit egy legyintéssel el lehet intézni. És bár a gyakorlatban nagyon kevés eset jut el idáig, a tendencia egyértelmű: az illegális DH pályák egyre jobban zavarja a hatóságokat.
Miközben ezt kimondjuk, érdemes egy lépést hátralépni, mert a kép azért nem ennyire egysíkú. A downhill és az enduro az ország adottságaihoz képest itthon is népszerű, az e-bike-ok elterjedésével egyre többen próbálják ki, egyre komolyabb bringákkal, egyre nagyobb tempóval. Ehhez képest viszont a legális infrastruktúra gyakorlatilag alig létezik. Van néhány bike park, néhány kezdeményezés, de ha valaki rendszeresen szeretne technikás, lejtős pályákon bringázni, nagyon gyorsan elfogynak a lehetőségek. Innen nézve már érthetőbb, miért alakul ki az a „csináljuk meg magunknak” mentalitás.
Csakhogy ez az a pont, ahol a jó szándék és a következmények nagyon el tudnak csúszni egymás mellett. Egy-egy szűkebb bringás közösség számára egy új nyomvonal izgalmas projekt, közös munka, fejlődési lehetőség. Kívülről viszont ez sokszor úgy néz ki, mint egy szétvágott hegyoldal, tele friss földdel, kivágott növényzettel és mesterséges akadályokkal. És mivel ezek a területek nem elszigeteltek, hanem népszerű kirándulóhelyek, a konfliktusok is elkerülhetetlenek.
A klasszikus „bringás vs. túrázó” vita itt már csak egy szelete a történetnek. A természetvédelem, az erdészet, a helyi önkormányzatok és a hatóságok mind érintettek, és egyikük sem abból indul ki, hogy a downhill egy támogatandó, fejlesztendő sportág. Sokkal inkább problémaként jelenik meg, amit kezelni kell. És ha ez a kép rögzül, abból hosszú távon nem jön ki jól a bringás közösség.
Az egészben talán az a legnehezebb, hogy nincs egyetlen egyszerű megoldás. A tiltás önmagában nem működik, mert a sportág iránti igény valós. Ha nincs legális lehetőség, akkor lesz illegális. Ugyanakkor az sem járható út, hogy bárki bárhol pályát épít, mert annak a természet látja kárát, és előbb-utóbb mindenki más is. Valahol a kettő között lenne az egyensúly, csak ehhez együttműködés kellene, nem pedig párhuzamos világok.
A bringások részéről talán az első lépés az lehetne, hogy egyértelműen különválasztják azt, ami még belefér, és azt, ami már nem. Nem ugyanaz egy meglévő ösvényen lefelé gurulni, és nem ugyanaz egy teljesen új nyomvonalat kialakítani, ugratókkal, földmunkával. A kettőt gyakran összemossák, pedig a megítélésük is teljesen más. Ha a közösség ezen belül sem húz határokat, akkor kívülről biztosan meg fogják tenni helyette.
A másik oldalon pedig szükség lenne olyan kezdeményezésekre, ahol a downhill nem problémaként, hanem lehetőségként jelenik meg. Legális trail-ek, kijelölt pályák, olyan területek, ahol a bringázás nem ütközik természetvédelmi érdekekbe. Ez nem egy gyors folyamat, és nem is olcsó, de hosszú távon valószínűleg ez az egyetlen fenntartható irány.
A Telex cikke jól rávilágít arra, hogy most éppen nem ebbe az irányba haladunk. Az illegális pályák száma nő, a károk egyre látványosabbak, a reakciók pedig egyre keményebbek. Ez egy klasszikus spirál, amiből nehéz jól kijönni, ha egyszer beindul. A kérdés az, hogy a hazai bringás közösség időben felismeri-e ezt, és képes-e változtatni, vagy megvárjuk, amíg a tiltások és büntetések rendezik a helyzetet.
Egy dolog biztos: a hegyek nem fognak eltűnni, és a bringázás sem. Az viszont egyáltalán nem mindegy, hogy milyen nyomokat hagyunk magunk után – szó szerint és átvitt értelemben is. És ebben most már nem csak a tempó, az élmény és a technika számít, hanem az is, hogy hol és hogyan használjuk azt a bizonyos ösvényt.
