Nem a kilométerek, nem a hágók, nem az extrém útvonalak miatt. Egy afrikai bringaút története valójában hónapokkal korábban, egy budapesti télben kezdődött – és egy tábortűz mellett ért nyugalomba.

A tábortűz bűvös fénykörét gyorsan elemésztette a szavanna végtelen sötétsége. Meredt szemmel bámultam bele a lobogó lángokba; a pattogó ágak és a felszálló pernye melegséget, némi biztonságot sugároztak. Nem féltem.

- Hirdetés -

Az egész utazás mérhetetlen súlya egyetlen pillanatba sűrűsödött össze. Értelmet nyert minden korábbi döntésem és választásom. Itt értettem meg igazán, miért vezetett az utam az otthonról nézve félelmetesnek és roppant veszélyesnek tűnő szavanna kellős közepére. Eltűnt belőlem a magány, a reményvesztettség és minden kétely. Ismét önmagam voltam.

A sötétség, minden baljós zajával együtt korábban egy távoli, veszélyekkel teli vad világ színtere volt, most mégis otthonra leltem benne. Bíztam a megérzéseimben, az ösztöneimben, a döntéseimben – önmagamban.

A bringatúrázás mindig is ezt jelentette számomra. Nem csupán egy útvonal teljesítését, egy hágó megmászását vagy egy szép látnivaló felkeresését, hanem azt, hogy otthonra leljek a Nagyvilágban, bármerre is járok benne. Otthonom lett éppúgy a kietlen sarkvidék, a forró sivatag vagy a kihívásokkal teli magashegység, mint most ez az elefántoktól, oroszlánoktól, zsiráfoktól, zebráktól és megannyi antiloptól nyüzsgő, sakál- és hiénaüvöltéstől hangos szavanna.

És mégis, ez a pillanat nem itt kezdődött.
Hanem hónapokkal korábban, egy budapesti télen.

Egy budapesti tél

Budapest legszürkébb arcát mutatta felém. Hetek óta köd ült a Kárpát-medencén, vastag, mozdulatlan takaróként. A levegő fagypont körül járt, az utcák csúszósak voltak, a fény színtelen. Az emberek lehajtott fejjel siettek, mintha mindenki valamitől menekülne.

Teneriféről tartottam haza egy egyhetes kerékpártúráról. A reptérről vonattal indultam tovább. A fűtött kocsiban párásak voltak az ablakok; a kinti rideg sötétség és a bent szállingózó beszélgetések furcsa kontrasztot alkottak. Néztem az elmosódó fényeket a párás üvegen túl, és próbáltam visszatalálni a valóságba.
De valami hiányzott.

A napfény még ott égett a bőröm alatt. A tenger illata, a szél érintése, a lávamezők fölé magasodó csúcs – mind velem maradt. A testem megérkezett, de a lelkem még úton volt.
Otthon, a sötét szobában a fűtés száraz melege körülvett, de nem adott semmit. A képeket rendeztem, beszámolót írtam, próbáltam visszahívni a szigeten átélt békét, de a fotók már csak fakó másolatai voltak annak, amit ott éreztem.

És ekkor értettem meg, hogy nem a meleg hiányzik. Nem a tenger, nem a hegy. Hanem az úton levés maga. Az érzés, hogy minden napnak iránya van, hogy a test küzd, a lélek éber, és a világ újra próbára tesz.
A mozdulatlanság ölte meg bennem az életet.

Egy hideg téli este csendjében, a monitor kék fényében csak ültem, és nézni kezdtem a repülőjegyeket. Nem tudtam pontosan, hová mennék. Csak azt, hogy mennem kell – olyan helyre, amely kívül esik a megszokás határain.
És akkor megszületett bennem az elhatározás: nyáron Afrikába indulok.

Amikor megbillen a belső rend

A döntés nem egyetlen este született meg. Inkább lassan érlelődött bennem, hónapokon át. Az indulás előtt olyan időszakot éltem meg, amely alapjaiban rendezte át körülöttem a világot. Kapcsolatok szakadtak meg, emberek tűntek el mellőlem, és vele együtt egy addig stabilnak hitt belső rend is megbillent. Nem egyik napról a másikra történt, hanem csendesen, fokozatosan – de annál mélyebben.

Huszonöt év túrakerékpározás után az ember már nem a kilométereket számolja. Nem az számít, hány országon tekert át vagy hány hágót mászott meg. Sokkal inkább az a kérdés, hogy ugyanazzal az őszinte lelkesedéssel ül-e fel a bringára, mint az elején.

Nemcsak másokat veszítettem el, hanem kapaszkodókat is. A biztosnak hitt szerepeket, az egyértelmű irányokat. És ezzel együtt egy darabot abból a régi önmagamból is.
Tenerife ezért volt fontos. Nem menekülésként, hanem próbaként. Meg akartam nézni, hogy egyedül, külső elvárások és visszajelzések nélkül képes vagyok-e még ugyanazzal az erővel és kíváncsisággal haladni. Vissza tudok-e találni ahhoz a belső ponthoz, ahonnan huszonöt éve minden elindult.

Ott, a lávamezők között értettem meg, hogy nem a táj hiányzik az életemből, és nem is az újabb teljesítmény. Hanem a kitettség. Az a fajta helyzet, ahol nincs mögötted biztos háttér, nincs kapaszkodó, csak a saját döntéseid.
Afrika már nem ötlet volt, hanem következmény.

Miért éppen Afrika?

Afrika gondolata nem volt teljesen új számomra.
2009-ben már jártam Marokkóban. Fiatal voltam, európai tapasztalatokkal a hátam mögött, és az ott töltött két hét egyszerre volt hatalmas kaland és nehezen értelmezhető élmény. Nem minden volt könnyű, nem minden volt romantikus, és talán épp ezért maradt meg bennem ennyire erősen.

Azóta bejártam Ázsia több országát, keresztülbringáztam az Egyesült Államokon, számtalanszor tekertem Európában. De egy dolgot korán megtanultam: aki mindig ugyanazokat a köröket futja, az előbb-utóbb kiég.

Most is új kihívást kerestem. Olyan helyet, amely kívül esik a megszokás határain. Fejlődni akartam. Új dolgokat megtapasztalni, új problémákat megoldani, új élményeket átélni.
De miért pont Kenya? – kaptam meg a kérdést sokszor. Veszélyes, mondták. Ragadozók, betegségek, szegénység.

Úgy hiszem, hogy a világban mindenhol ott van a szépség – a mi feladatunk csupán annyi, hogy megtaláljuk. Most is ezt a szépséget kerestem. Nem a képeslapokét, hanem azt, ami a felszín alatt rejtőzik.
Pontosan ezért akartam Afrikát.

A visszaút határán

Még itthon voltam, a megszokott biztonságban, de a lelkem már úton járt. Pakoltam, majd újra kipakoltam. Minden tárgyhoz gondolat, minden hiányhoz félelem tapadt.
Ilyenkor még lenne visszaút. De tudtam, hogy már nincs helye a hátrálásnak. Hamarosan úton leszek, és onnantól minden döntésnek tétje van.

Afrikára másképp kellett készülnöm. Kevesebb információ, kevesebb kapaszkodó, több bizonytalanság. De ott volt bennem a vágy az ismeretlen után, és a hit, hogy minden helyzetre lesz megoldás.

Egy ilyen vidéken a kerékpártúrázás nem más, mint önmenedzselés és megoldáskeresés. S ha elég problémát oldunk meg, talán egyszer csak arra ébredünk, hogy épségben hazaértünk.

Az a tábortűz melletti este végül nemcsak egy út lezárása lett, hanem egy történet kezdete is. Már akkor tudtam, hogy amit ott megélek, azt egyszer le kell írnom. Nem útikalauzként, nem teljesítménybeszámolóként, hanem annak az útnak a lenyomataként, amely belül zajlott.

Így született meg később a Földút az Egyenlítő felé.
A döntés megszületett. Innentől már nem tervek, nem térképek, nem félelmek számítottak, hanem a következő lépés.

Afrika nem ígéret volt, hanem következmény.
Néhány héttel később pedig ott ültem egy tábortűz mellett, a szavanna közepén, és pontosan tudtam: ezért kellett elindulnom.

Földút az Egyenlítő felé

Van, amikor az ember nem tudja pontosan, hová tart. Csak azt érzi, hogy mennie kell.

Ez a könyv egy kerékpáros utazás története Afrikában.

Kenya útjain, magashegyekben, vadrezervátumok peremén, poros mellékutakon – a Viktória-tótól egészen az Indiai-óceánig.

• De nem egy klasszikus útleírás.
• És nem is hőstörténet.

Ez egy lassú haladás története.

Magányos napoké, váratlan emberi találkozásoké, döntéseké, amelyeket nem térképen, hanem belül kell meghozni.

A Földút az Egyenlítő felé című könyvről bővebb információt ide kattintva találtok.