fbpx

Hetvenes átlagsebesség felett tandemmel

Ha egy sprint világ- és olimpiai bajnok nem kerül be az első nyolcba, az nagyon kellemetlen. Ha egy nem éppen a kerékpáros kultúrájáról híres ország versenyzőjének jóvoltából történik mindez, az még kellemetlenebb… Erre 1957-ben jó esélye volt Michel Rousseau-nak, de végül szerencséje volt. Nem úgy a német pályaválogatott tagjainak, akiket saját közönségük dobált meg párnákkal a magyaroktól elszenvedett vereség után. Ehhez hasonló esetekről mesél Furmen Imre, akinek igazi otthona egykoron a Millenáris volt, specialitása pedig a sprint, a tandem és a 4000 méteres csapatverseny. Olyan időkről beszélgetünk, amikor ezekben a számokban a magyarok még ott tudtak lenni a világ élmezőnyében…

Furmen_00

– Hogyan indult a sportkarrierje, milyen klubokban versenyzett?

– Bokszolóként kezdtem sportolni Papp Laci mesterénél, Ádler Zsigmondnál, csak ezután kezdtem kerékpározni, illetve később jégkorongozni. A Partizán SC-ben indult a bringás karrierem 1948-ban. Frissen alakult, új klub volt, a következő évben meg is szűnt. Aztán 1949-ben létrejött a Szabadságharcos Sportegyesület, így aki a Partizánban volt, az mind átment oda. Ott voltam egy évet, majd 1950-ben a Honvédba mentem át. Itt versenyeztem egészen 1956-ig, majd 1957-ben megszűnt a Honvéd Kerékpáros Szakosztálya. A legeredményesebb szakosztály volt pedig, annyi bajnokságot egy sportág nem hozott, mint a bringások. Míg a focisták évente csak egy bajnokságot gyűjtöttek be, addig mi 10-15-öt. A forradalom idején Bicskey Richárddal (továbbiakban Riki) Párizsba mentünk versenyezni, 1957 áprilisában jöttünk vissza. Mivel a Honvéd megszűnt, ezért nekem akkor éppen nem volt klubom. Riki akkoriban Tipográfiás volt, így mondta, hogy menjek én is a Tipóba. Egy évet versenyeztem ott, majd Schillerwein István (továbbiakban Sili) hívására a FTC-be igazoltam át.

Furmen_01

– Dolgoztak önök akkoriban a kerékpározás mellett?

– Nem, de mivel 14 évesen kezdtem sportolni, így szakmám sem volt. Honvédosként sportszázadban voltam, katonatiszti rangban. Amikor a sportszázad megszűnt, a tisztiház állományába kerültem. Bicikliztünk, meg bejártunk a fizetésért. Aztán a Fradiban felajánlották, hogy tanulhatok szakmát, akkor szereztem fémforgácsoló képesítést. Amikor 1962-ben abbahagytam, elmentem egy szövetkezetbe dolgozni. A fémforgácsoló szakmán belül több szakág van, mindegyiket kitanultam, 1967-ben pedig kiváltottam az ipart, azóta is maszekként dolgozom. A szakmámnak később autóversenyzőként is nagy hasznát vettem.

Egy győri háztömbkörüli verseny győzteseként Legnano géppel

Egy győri háztömbkörüli verseny győzteseként Legnano géppel

– Ha már említette az 1956-os párizsi utazást, beszéljen egy kicsit erről! Bicskey Richárdtól (Bikemag 2007. szeptember-októberi szám) azt hallottam, hogy önök valójában nem akartak disszidálni…

– Mi nem disszidálni, mi biciklizni akartunk. Miután a melbourne-i olimpiára nem tudtunk kimenni a Rikivel, elmentünk Bécsbe. Az osztrákokkal minden évben két versenyünk volt, voltak bankettek is, így jól összehaverkodtunk az elnökükkel. Megkerestem őt Bécsben, kérdezte, hogy hová szeretnénk menni. Mondtam, hogy vagy Zürichbe, vagy Párizsba – mert tudtommal ott van a két legjobb pályás klub. Azt javasolta, menjünk Párizsba, elintéz mindent.

Így is lett, feltettek minket a vonatra, leszálltunk Párizsban, elszállásoltak minket. Pár nap múlva megjelent egy úriember, aki jött mindig a francia versenyzőkkel Pestre, sokat találkoztam vele korábban. El akart minket vinni, de nem lehetett egyből, mert nem voltak papírjaink. Másnap ismét eljött, bementünk az irodába, lefényképeztek minket elölről-hátulról, ujjlenyomatot, tenyérnyomatot vettek. Kaptunk munkavállalási engedélyt, meg igazolványt is mellé. Elvitt ezután egy szállodába, ott már le volt foglalva a szobánk, majd bemutattak annak az illetőnek, aki később a menedzserünk lett. Ő a francia kormányőrség parancsnoka volt, nagytekintélyű ember, ennek ellenére maga pumpálta, meg vitte a biciklinket le a pályára. Aztán elvittek minket az Oscar Egg kerékpárszalonjába, kaptunk országúti- és pályabiciklit, meg vagy öt dresszt csináltattak nekünk. Annak idején Párizsban edzett az összes menő, köztük Anquetil, Coppi, Kuebler, meg a többi országútis sztár. Felültek a biciklire, aztán két órán át rótták a köröket a pályán. Ezekkel bringáztunk mi ott kinn. Így indult hát az ott töltött időszakunk…

Nem mentünk mi Párizsban rosszul. A Rikivel például megnyerettem a francia amatőr pályabajnokság sprint számát, 52-en indultunk akkor. Nagy verseny volt, ott volt az egész francia élmezőny. Bekerültünk a négyes döntőbe mind a ketten, a franciák teljesen padlón voltak. A döntő előtt mondtam a Rikinek: Ezt meg kell nyerned! Azt fogom csinálni, hogy megfogom ezeket, te meg menj hátulra, és megbeszéljük, hogy hol boríts le, én meg utánad borítok… Úgy is lett. A Riki leborított, a franciák mentek volna utána, de én megfogtam őket, felmentem a pálya közepére, aztán sem belülről, sem kívülről nem tudtak előzni. A Riki közben elment, meg is nyerte a futamot, én harmadik lettem, a franciák meg elájultak… Sokan látták ezt a helyi kerékpáros prominensek közül, kaptunk profi szerződésajánlatokat, de mi inkább hazajöttünk.

A háttérben épül a Népstadion, az előtérben Pásztor István vezeti a 4000 méteres csapatot, mögötte Furmen, Sipos és Lang

A háttérben épül a Népstadion, az előtérben Pásztor István vezeti a 4000 méteres csapatot, mögötte Furmen, Sipos és Lang

– Bár az 1956-os melbourne-i olimpia elúszott, de négy évvel korábban Helsinkiben pontszerző helyen végeztek Schillerwein Istnánnal. Hogyan zajlott a végső helyezésüket eldöntő futam?

– Valójában Helsinkiben biztos dobogósak lehettünk volna. A Maspes–Pinarello páros ellen mentünk a negyeddöntőben, ha ott továbbjutunk, akkor benn vagyunk a négyben. Ezzel már mindenféleképpen dobogósak lettünk volna, mert a negyeddöntő egyik futamában a franciákat az Új-Zélandiak fejre állították, de a zsűri mégis a francia kettőst hozta ki győztesnek. Bekerültek így a négybe, de egyikük súlyosan lesérült, úgyhogy a döntőben már nem álltak rajthoz. Emiatt mindenhogyan harmadikak lehettünk volna, ha a Sili nem szúrja el a futamot az olaszokkal…

Az olaszok hátul szerettek volna menni, mi viszont derékszögben felmentünk a pályán, így nem tudtak mit tenni, elénk gurultak. Elengedtük őket egy-két géphosszal, és megbeszéltük, hogy hol borítunk le, aztán, ha tudnak jönnek, ha nem, akkor meg nem. Nem hiszem, hogy tudtak volna jönni. A Sili leborított, lejött a pálya közepéig, de visszakormányzott az olaszok hátsó kereke mellé balról. Azok meg leborítottak és levittek minket a fűre. Valahogy aztán sikerült visszamennünk a pályára, így a következő egyenesben a csengetésre már ismét mellettük voltunk. Ebben a pozícióban mentünk egy teljes kört, végül egy féltenyérnyivel vertek meg minket.

Akkoriban mindig hátul ültem sajnos… Párizsban például azért veszítettünk a franciák ellen, mert tíz méterrel a cél előtt a Sili a győzelem biztos tudatában felemelte a kezét. Hátul én mindig lefelé a célvonalat néztem, addig nyomtam, amíg nem láttam meg. Néztem akkor is, láttam, hogy még nincsen célvonal, ő meg feláll… Közben a franciák bedobták elénk a biciklit… A szövetségi kapitány akkor azt mondta a Silinek, hogy a válogatottban többet nem vezetheti a tandemet. Én ültem előre akkor, innentől kezdve mentem a Szekeres Bélával, a Pásztor Istvánnal meg a Söre Jánossal is.

Aztán amikor 1954-ben elkezdett versenyezni a Riki, mondtam neki, hogy üljön fel nekem hátulra. Nem is vertek meg többet minket tandemben. Azt megcsináltuk, amit én legközelebb a hetvenes évek közepén láttam: fent a piros vonalon együtt álltunk ki, és úgy borítottunk le. Ezt senki sem tudta akkoriban. Akkora előnyünk lett ezzel mindig, hogy mire az ellenfél leengedte a biciklit a kanyarban, és lenn kiálltak, addigra mi már a szomszéd utcában voltunk. Nagyon tudtunk a Rikivel menni. Egyszer például tréningen a Millenárison 10,1 másodperces 200 métert mentünk (71,28 km/h – a szerk.). Már akkor is elég rossz minőségű volt a beton, csak úgy recsegett-ropogott alattunk a bicikli. Az marha nagy idő volt annak idején, pláne nyitott pályán.

Csak hát bizonyítani nem tudtunk, két olimpiáról maradtunk le, 1956-ban és 1960-ban. Melbourne a forradalom miatt, Róma pedig amiatt maradt ki, mert előtte beszóltam az egyik vezetőnek, így többet nem lehettem tagja a válogatottnak. Tandemben indultunk volna a Rikivel, de nem vittek ki minket. Az olimpiai csapat vezetőjét utána megkérdezte egy újságíró, hogy a Furment meg a Bicskeyt miért nem vitték ki az olimpiára, hiszen tuti helyezettek lettek volna. Azt mondta erre a sportvezető, hogy a Furmen nem volt a válogatott tagja, így ha kivisznek tandemben, és eredményt érek el, akkor mindenki azt fogja mondani, hogy nem is volt kerettag és mégis eredményt tudott elérni az olimpián… A kollektív munkában nem vett részt, hogy van ez? Persze ez nem igaz, hiszen annak ellenére, hogy nem voltam kerettag, én készültem rendesen, csak hát mégsem vittek ki.

1956 Párizs: párosversenyen középen Furmen Imre, mellette Bicskey Richárd

1956 Párizs: párosversenyen középen Furmen Imre, mellette Bicskey Richárd

– Amúgy hogyan zajlott a versenyzők kiválogatása annak idején az olimpiára és egyéb világversenyekre?

– Megvolt a válogatott keret, a főnök pedig megmondta, hogy ki, mikor és milyen számban indul. Én voltam általában a Jolly Joker, mentem sprintben, tandemben, 4000 csapatban, pontban és párosban egyaránt.

Világbajnokság, Liege, Belgium – felül Furmen Imre, alatta a világ- és olimpiai bajnok Michel Rousseau

Világbajnokság, Liege, Belgium – felül Furmen Imre, alatta a világ- és olimpiai bajnok Michel Rousseau

– Hallottam már hasonló régi történeteket univerzális versenyzőkről… Pályaspecialistaként versenyzett valaha országúton? Esetleg többnapos országúti versenyeken?

– Országúton nem nagyon versenyeztem, többnaposokon meg pláne nem. Egyszer vállaltam be még Fradistaként egy háromnapos első etapját. Háztömbkörüli versenyt viszont nagyon tudtam menni. Ahol elindultam, azt általában megnyertem.

A legendás 171 méteres berlini fapályán egy lengyel és egy dán versenyzőt előzve

A legendás 171 méteres berlini fapályán egy lengyel és egy dán versenyzőt előzve

– Világbajnokságon is indult?

– Igen, 1957-ben kivittek Belgiumba a liege-i világbajnokságra, annak ellenére, hogy év közepén elég rossz formában voltam és egy hónapom volt a felkészülésre. Hatalmas, körülbelül hetvenfős mezőny volt sprintben, de mégis sikerült bekerülnöm a 16-ba. Innen a nyolcba jutáshoz már csak egy nyert futam kellett, tehát nagy volt a tét. Nem mondta meg senki sem, hogy kivel megyek a nyolcba kerülésért. A főnök tudta, de kiadta, hogy senki ne mondja meg nekem, de igazából nem is érdekelt. Megyek oda a starthoz, látom, hogy ott áll a világbajnok Rousseau. Na mondom, itt nem sok sanszom van. De hát mindig csak röhögtem, jókedvű pali voltam… Felülről indultam, a francia volt lenn. A Pelvássy megveregette a fenekemet és így szólt: „Tudod, hogy kő menni…” – mindig ezt mondta a rajtnál. Hát – mondom –, megpróbálom. Mosolyogtam, néztem a Rousseau-ra, az meg látott még ’56-ban Párizsban, így tudta, hogy firkás vagyok. Úgy nézett vissza rám, mintha mumus lettem volna… Én vezettem fel neki, jól kiszúrtam vele. Leborítottam, elmentem, az volt az egy szerencséje, hogy hosszú pálya volt, ahol marha hosszú volt a célegyenes, azért tudott végül mellém jönni. Sokáig mentem a spiccen, aztán jött, úgy szuszogott, mint egy gőzmozdony. Soha nem fogom elfelejteni… Végül célfotón állapították meg a győzelmét. A fotón a célvonal előtt egy centire volt a két kerék, de milliméterre egymás mellett. Végül a zsűri azért neki adta meg a futamot, mert miután ő kívülről jött, ezért szerintük azon az egy centin ő valószínűleg előbb futott be. A franciák totál be voltak tojva, hiszen olimpiai- és világbajnok volt, ha kiesett volna, akkor nemzeti gyász lett volna belőle. Ha megverem, utána a nyolcban a többi már nem lett volna ellenfél. Rousseau végül meg is nyerte a világbajnokságot.

A bécsi pályán Furmen Imrét alul Pelvássy Ferenc rajtoltatja

A bécsi pályán Furmen Imrét alul Pelvássy Ferenc rajtoltatja

– A liege-i pálya valóban nem egy mindennapi darab, hiszen 454,5 méter hosszú nyitott betonpályáról van szó. Tényleg, a Külföldi pályák ismeretében a Millenáris milyen pálya?

– Elég rossz… Na jó, mentünk rosszabb pályán is. Például Párizsban egy nagyon lapos teknőben versenyeztünk anno, a kanyarnak alig volt dőlésszöge. A Millenáris geometria tekintetében jó pálya, csak a felülete nagyon rossz. Le kellene talán bontani és újra felépíteni.

A Furmen–Bicskey kettős (felül) a Millenárison

A Furmen–Bicskey kettős (felül) a Millenárison

– Gondolom önök rengeteg felé jártak még Európában… Milyen egyéb nemzetközi versenyekkel kapcsolatos emlékezetes élménye van még az olimpián és a világbajnokságon kívül?

– Sajnos nem jártunk annyit külföldre, mint amennyit kellett volna. Abban az időben egy évben öt-hat nemzetközi pályaverseny volt. Huszonhatnak kellett volna lennie…

No de például Karl Marx Stadtban volt egy jó kis versenyünk, ott volt a befutója a Békeversenynek, előtte viszont rendeztek egy pályaversenyt is. Nyolc nemzet volt jelen. Tandemben a Rikivel mentem akkor már. Ez 1956 májusában volt, abban az évben volt az olimpia. Bekerültünk a döntőbe a csehekkel. A Foucek–Machek páros nagyon jónak számított akkor, de mi úgy elvertük őket, hogy amikor mi már a célban voltunk, ők akkor fordultak be az egyenesbe. Ez a páros a melbourne-i olimpián második lett…

Nagyon szerettem amúgy fedett pályán menni, például Berlinben, ahol 171 méteres fapályán versenyeztünk. Berlintől 60 kilométerre van egy tó, ott voltunk egyszer három hétig edzőtáborban. Olvastuk a hivatalos sportújságot kinn, abban azt írták, hogy a magyarok nagyon jó lovas nemzet, de biciklizni azt nem tudnak… A németek két hét után szerveztek egy pályaversenyt, de mivel nemzetközivé akarták tenni, ezért minket is meghívtak barátságos mérkőzésre. Nagy huzavona után végül elindultunk. Úgy elvertük a németeket, hogy szinte egy futamot sem nyertek. Nagyon jól mentem akkor, amiben elindultam, mindent megnyertem. Vége lett a versenynek, kaptunk nagy koszorúkat, azokkal mentünk körbe, utánunk meg kullogtak a németek. Az ottani pályán minden jegyhez adnak egy párnát, így hát azzal dobálták meg őket a nézők. Egy bringaversenyre aki kimegy, az bizonyára olvassa a sportsajtót is, abban meg az állt ugyebár, hogy a magyarok nem tudnak biciklizni… Miután hazaértünk, rá egy vagy két hétre kaptam egy meghívót egy nyolc nemzetet felvonultató német pályaversenyre. Csak engem hívtak meg. Javában készülődtünk, hogy megyünk…

Villanyfényes nemzetközi versenyen rajtol a 4000 méteres válogatott: elöl Bascsák János, mögötte Furmen Imre, Sipos Zoltán és Bicskey Richárd

Villanyfényes nemzetközi versenyen rajtol a 4000 méteres válogatott: elöl Bascsák János, mögötte Furmen Imre, Sipos Zoltán és Bicskey Richárd

– Sejtésem szerint ilyenkor jön az a klasszikus történet, hogy mindenki menni akar kísérőnek…

– Öt vezető jött volna velem. És a masszőröm? – kérdeztem. Hát ő sajnos már nem fér bele… – mondták. Erre én: Nem baj, akkor tudják mit? Maguk öten elmennek és indulnak a nagydíjon, mert én masszőr nélkül nem megyek. Egy német nekem ne masszírozza szét a lábaimat – mondtam. Se orvos, se masszőr – csak az volt a lényeg, hogy a vezetők utazhassanak. Egész éjjel azt tárgyalták, hogy ki maradjon otthon, végül jöhetett a masszőröm is. Volt később egy lengyel verseny, amivel kapcsolatosan a Szövetségben összeverekedtek a vezetők azon, hogy ki utazzon Lengyelországba. Nem Svájcba vagy Olaszországba, hanem Lengyelországba…

Nemzetközi tandemfutam a Millenárison: legfelül Schillerwein István és Söre János, alatta Furmen Imre és Szekeres Béla

Nemzetközi tandemfutam a Millenárison: legfelül Schillerwein István és Söre János, alatta Furmen Imre és Szekeres Béla

– A versenykörülményekről sokat megtudhattunk a fentiekből, most beszéljünk kicsit a technikai oldalról is! Milyen típusú bringákkal versenyeztek az ötvenes években?

– Kezdetben Legnanóval, aztán a válogatott keret tagjaként Turel márkájú svájci pályakerékpárt kaptam. Jó bringa volt, hat vagy hét évig mentem vele. A válogatottnak soha nem volt bicikligondja, a legjobb szerelést, ami abban az időben volt, azt mi mind megkaptuk. Persze olyan szép bicikliket sehol a világon nem tudtak csinálni, mint amilyet a magyarok – a Belán, a Roszmann Gyurka vagy a Velvárt. Volt nekem olyan gyönyörű magyar kisipari biciklim, hogy ámuldozva nézték a nyugatiak.

Ritka felvétel, avagy amikor a fotóst fotózzák: az előző pillanat és a képet készítő fotós egy távolabbi nézőpontból

Ritka felvétel, avagy amikor a fotóst fotózzák: az előző pillanat és a képet készítő fotós egy távolabbi nézőpontból

– Végül miért hagyta abba a versenyzést, illetve miért szakított a kerékpársporttal?

– Az igazság az, hogy elfáradtam. Az 1962-es szezonban már csak stéhereztem, szórakoztam. Később, 1964-ben az akkori főtitkár megkeresett azzal, hogy azt szeretnék, ha én készíteném fel az olimpiára a válogatottat. Edzői képesítésem is volt már akkor, így rábólintottam, de mondtam, hogy vannak kikötéseim. Állandó orvost és masszőrt kértem a válogatott részére. Emellett közöltem, hogy nem vállalok mást, csak a sprintet, a tandemet, meg a 4000 méteres csapatba besegítek. Megegyeztünk, hogy a Szövetség eleget tesz a kéréseimnek, de ezt hallva egy rosszakaróm beszaladt az NTSH-ba olyan szöveggel, hogy „a Furmen tönkreteszi a válogatottat…”, meg hasonlók. Az NTSH-ban meg elhitték neki, így visszamondták a kinevezésemet. Akkor úgy döntöttem, hogy ezekkel egyszer és mindenkorra végeztem, többet nem foglalkozom kerékpársporttal. Az érmeim a padlásra kerültek, a fotóimat kidobtam, a feleségem halászta ki őket a kukából.

Edzésen Schmidt József Anzani motorja mögött

Edzésen Schmidt József Anzani motorja mögött

– Ön szerint mivel lehetne a sportág helyzetén javítani? Mi hiányzik, a hazai kerékpársport fellendüléséhez?

– Ezen nem lehet egykönnyen javítani. Egyrészt egy jó versenybicikli manapság már olyan óriási pénzbe kerül, hogy szinte nem lehet megfizetni. Emellett úgy látom, hogy kevesen vannak, akik foglalkoznak a gyerekekkel. Pedig korán el kell kezdeni a biciklizést. Gyerekkorban kell megtanítani, hogy hogyan kell ülni a biciklin, hogyan kell tartani a lábat, hogyan kell beállítani a gépet. Amikor a gyerek elkezd sportolni, akkor stílus tekintetében a maximumot kell megkövetelni tőle. Mert a stílus elkíséri élete végéig. Ezzel szemben a gyerekeket többnyire csak felültetik a bringára, aztán azt mondják nekik, hogy menjetek csak, tesznek rá, hogy hogyan ül a biciklin. Pedig amit egyszer az ember megtanult gyerekkorában, azt sohasem tudja majd levetkőzni.

No meg nagyon hiányzott mindig is Magyarországról egy fedett pálya. Mert a téli pályabiciklizést nem lehet tornával, sífutással meg hasonlókkal pótolni. Egész máshogy alakult volna a magyar kerékpársport, ha a tervezett fedett pályát megépítik a leégett BS helyett épült új csarnokban. Úgy volt, hogy lesz benne szétbontható kerékpárpálya, de végén nem csinálták meg, pedig az fellendítethette volna a kerékpársportot. És lett volna szerintem közönség is, mert a sportkedvelők csípik ám a jó párosversenyeket! Az ötvenes években, amikor mi versenyeztünk, lovas rendőrök zavarták el a nézőket, mert több már nem fért be a Millenárisra, olyan versenyek voltak. Ötventől nagyon sokan kijártak egészen a hatvanas évek elejéig, akkor kezdett el hanyatlani. A mi időnkben a Millenárison minden szombaton és vasárnap verseny volt…

Reméljük, hogy nemsokára újra így lesz, és az idén 75 esztendős Furmen Imre is ott lehet majd a zsúfolt lelátón!

Aki Furmen Imre későbbi autóversenyzői karrierjére is kíváncsi, az itt olvashat róla: http://www.autosgyorsasagi.hu/index.php?page=interju_detail&news_id=11

Furmen Imre fontosabb kerékpáros eredményei:

Nyári olimpiai játékok, Helsinki – 1952:
– tandemben 5. helyezett Schillerwein Istvánnal
– 4000 m csapatversenyben 10. helyezett (Furmen Imre, Lang István, Pásztor István, Schillerwein István)

Főiskolai világbajnokság, Budapest – 1954:
– 4000 m csapatversenyben világbajnok (Bascsák János, Furmen Imre, Pásztor István, Schillerwein István)
– sprintben 4. helyezett

Európa-bajnokság, Forst – 1958:
– 4000 m csapatversenyben 2. helyezett (Bicskey Richárd, Furmen Imre, Pásztor István, Sipos Zoltán)

Magyar bajnokságok:
1951 – tandem, Schillerwein Istvánnal (Honvéd)
1951 – páros, Sipos Lajossal (Honvéd/Dózsa)
1952 – tandem, Schillerwein Istvánnal (Honvéd)
1952 – 4000 m csapat, Karakas Gézával, Pásztor Istvánnal és Schillerwein Istvánnal (Honvéd)
1954 – tandem, Schillerwein Istvánnal (Honvéd)
1954 – 4000 m csapat – Pásztor Istvánnal, Schillerwein Istvánnal és Szekeres Bélával (Honvéd)
1955 – tandem, Szekeres Bélával (Honvéd)
1955 – 4000 m csapat – Bartusek Bélával, Pásztor Istvánnal és Schillerwein Istvánnal (Honvéd)
1956 – tandem, Söre Jánossal (Honvéd)
1956 – 4000 m csapat – Bartusek Bélával, Pásztor Istvánnal és Söre Jánossal (Honvéd)
1956 – páros, Bicskey Richárddal (SzSzN/Honvéd)
1958 – tandem, Bicskey Richárddal – (FTC/Tipográfia)
1960 – tandem, Bicskey Richárddal – (FTC/Tipográfia)

Magyar csúcs:
4000 méter csapat: 4’57,2” – 1952.07.06., Budapest (Furmen Imre, Lang István, Pásztor István, Schillerwein István)

Megjelent a Bikemag 2008. augusztusi számában.
Szöveg: HBalage
Fotó: HBalage, Furmen Imre archívuma

Hozzászólások

Írd ide a hozzászólásod:

Leave a reply

Kerékpár magazin - Bikemag.hu - Hírek, tesztek, versenyek
Logo
Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért, tovább lépve elfogadod a cookie-k használatát. Adatvédelmi tájékoztatónkban megtalálod, hogyan gondoskodunk adataid védelméről.
Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért, tovább lépve elfogadod a cookie-k használatát. Adatvédelmi tájékoztatónkban megtalálod, hogyan gondoskodunk adataid védelméről.