A Bikemag oldalain jó pár interjú olvasható a magyar kerékpársport öregjeivel. A visszaemlékezésekből többé-kevésbé kirajzolódik, hogy milyen körülmények között és hogyan készültek, edzettek és versenyeztek a szocialista Magyarország élsportolói. Hajmeresztő sztorikat olvashattunk bürokratikus ellehetetlenítésről, rossz sportvezetői döntésekről, sportolói karriereket derékba törő politikáról. Ezúttal arra voltam kíváncsi, hogy a Coca-Cola mámorban fetrengő, imperialista nyugaton mindez mennyire ment másképp. Meglepődtem…
Ezúttal a Molteni veteránjával, többszörös olasz válogatottal, Mario Bampival beszélgettünk, aki két Girón is végigment – ’60-ban és ’61-ben.
Fénykép egy kurta közleményhez, mely egy helyi újság képes kalendáriumában jelent meg, 1960-ban. „Trentino sportbarátai kívánják, hogy az amatőr pályafutása során mutatott sporterényei elkísérjék profi pályafutása alatt is.”
– A hagyományos kérdéssel kell kezdenem, azaz: hogyan kezdődött a bringázás?
– Eléggé későn. Trentino a negyvenes-ötvenes években nagyon szegény vidék volt. Hál’ Istennek elkerült minket a háború, de nem volt munka, ipar, mezőgazdaság. A férfi lakosság zöme külföldre ment dolgozni, az asszonyok és a gyerekek a létminimumon tengődtek. A bicikli igazán úri dolognak számított. Apámnak volt egy rozoga gépe, úgy rakta össze az ócskástól egyenként megvett darabokból. Azon tanultam meg bringázni, a felsőcső alatt, félig átbújva tekertem. Később nekem is így lett bicajom, darabokból az ócskástól. A kormányát én hajlítottam. Amíg anyám nem volt a konyhában, a sparherd tüzében felmelegítettem egy vízvezetékcsövet és az udvaron meghajlítottam. A bringa igazi szenvedély lett, kidobott racsnikat gyűjtögettem és „újítottam” fel. Rugókat eszkábáltam fékbowdenből kihullott szálakból… semmi nem volt annak idején.
– És az első komoly bicikli? Hogy kezdődött a versenyzés?
– Ez is későn. Tizenhat éves voltam, amikor elkezdtem dolgozni. A Saitnál, a helyi élelmiszerboltban kaptam munkát, bringás kifutófiú voltam. Öregeknek, betegeknek szállítottam haza az árut, dögnehéz áruszállító kerékpárral, elöl-hátul nagy dobozokkal. Rendszerint kaptam borravalót, amit félretettem és így vettem meg az első versenybringámat, egy Torpadót. Bazzarellónak hívták a bringaboltost, az előkapta a cangát, és azt mondta: „Gyerünk, vedd a lábad közé!” Éppen elfért a lábam között, úgy, hogy spicceltem, mint a balerinák. „Na! Látod, jó ez!” Hatvanas váz volt, később, a Molteninél már 55-ös vázzal versenyeztem. Szóval nagy volt, de lehetett vele edzeni, versenyezni.
– El is kezdődött a sportkarrier?
– Tizenhét évesen iratkoztam be az Aurora Trento egyesületbe. Egyből ifiként, a serdülő korosztály nekem kimaradt. Imádtam versenyezni és már az első évben nyertem versenyeket. A mindenem volt a bringa és a verseny, de akkoriban szinte minden srác így volt ezzel. Olaszországban a sportok között az első volt a kerékpár, a Giro idején elnéptelenedtek az utcák, mindenki a rádiónál ült. Egy-egy helyi versenyen 100-120 fős mezőny is összegyűlt.
Fordulóban. Felkészülési verseny, Reggio Emiliában, a válogatott színeiben. Mindenki mindenkivel, mindenki mindenki ellen. Hazai felkészülési versenyeken tilos volt az új felszerelések használata. Mario bácsi elmondása szerint ki nem dobtak semmit, szó szerint lerongyolódott az emberről a kesztyű, a mez, a cipő
– Az Aurorában, gondolom már edzői segítséget is kapott…
– Egyáltalán nem. A sport akkor még nem állt olyan tudományos alapokon, mint most. Volt egy könyvem, az volt a címe, hogy „Prendi la bicicletta e vai!” (Kapd elő a bringát és menj!) abban voltak tanácsok az edzéssel, taktikával és versenyzéssel kapcsolatban. Aztán később már egyre jobban ismered a tested, lassan rájössz, mi a jó neki, hogyan fejlődsz… Máig emlékszem, egy verseny előtt a direttore utasított minket, hogy tegyünk a kulacs teánkba sót. Gondolom valahol olvasta, hogy az izzadtsággal együtt sót is veszít a versenyző. Aki nem hányta el magát verseny közben, az kiszáradt. Nekem mákom volt, egy korty után kiöntöttem az egészet…
– Gondolom, ez is közrejátszott abban, hogy elhagyta az egyesületet…
– Nem, nem kifejezetten emiatt, de tény, hogy rájöttem, hogy egy másik tartományba kell mennem, ha komolyan gondolom a kerékpározást. Sok versenyt nyertem, hívtak pár helyre. Tudtam, hogy Lombardiába, vagy Emiliába kell mennem, ha akarok valamit. Végül a Niccoló Biondo di Carpiba igazoltam. Az az egyesület már sokkal komolyabb volt, több versenyzővel. Voltak közös edzőtáborok és egyáltalán, profikkal is találkozhatott az ember egy edzés során. Fiatal voltam, mindent tudni akartam a versenyzésről. Minden érdekelt. Trentinóban az Aurora volt a teteje a dolgoknak és nagyon bezárva éreztem magam. Persze, amikor elmentem, nagyon megsértődtek. Úgy érezték, hogy a „nevelésük” másnál fogja learatni a babérokat, nem hálálom meg a belém fektetett energiát. Mondhatom, hogy a Coppa d’Oro* miattam jött létre. Üzenetképpen… Hogy megmutassák, mi a hála, avagy mi a hála hiánya. Ma már senki sem emlékszik erre, de a versenyt a mai napig megrendezik.
*A Coppa d’Oro Trentino legrangosabb, serdülők és ifjúságiak részére meghirdetett egynapos versenye, tradicionális útvonalon, 81 km hosszban. A győztes versenyzők annak idején szimbolikusan 1 lírát, ma 1 eurót nyernek, a valódi díjat az edzőik kapják. Ez a hatvanas években előfordult, hogy egy autó volt.
– Tehát következnek az emiliai évek…
– Igen, a Niccoló Biondóban már volt például masszőrünk és orvosunk. Persze nem a mai értelemben vett orvos. Mindig azt mondta, hogy ha az ember rendesen, normálisan eszik, eleget alszik és nem beteg, akkor bírnia kell az edzést és fejlődni is fog. Nem kellenek a plusz vitaminok vagy serkentők. Az egészségetek a legfontosabb, gyerekek, erre gondoljatok!
– Ezek szerint már akkor is volt dopping?
– Persze. De nem forogtam olyan körökben. A Niccolóban egyébként sem voltunk olyan közel egymáshoz, én pedig versenyeket nyertem, tizenkét-tizenhárom versenyt egy szezonban, engem nem érdekelt, hogy mit lehet bevenni. Nyertem anélkül is, miért érdekelt volna? Később, a válogatottban már más volt a helyzet, ott minden előttem zajlott, nem lehetett nem észrevenni.
Kiállva - Figyeljük meg a relatíve kis magasságkülönbséget a kormány és a nyereg között. A behajlított könyökkel a bringára fekvő olasz testhelyzet jellemző volt Argentintől Gimondin át egészen Mottáig, Saronniig
– Hogy lesz az ember az ötvenes évek végén, Olaszországban válogatott? Egyáltalán, hány tagú volt a keret?
– Tizenketten, tizenöten lehettünk, nem emlékszem pontosan. Giovanni Proietti volt a válogatott edzője. A Brooklyn sportigazgatója volt, meg egyben az amatőr válogatott „edzője” is.
– Hogyan lehetett bekerülni a válogatottba?
– Leginkább kétféleképpen. Minden évben voltak kvalifikációs versenyek. Azokat kellett nyerni, vagy legalábbis a dobogóra érni és akkor meghívtak a keretbe. Vagy másképp. Voltak, akikért fizetett az egyesületük. Persze erről nem tudott senki. De lényeg az, hogy az egyesületeknek az volt az érdekük, hogy legalább egy emberük legyen válogatott, és lehetőleg nyerjen is, mert a szponzor felé mutatni kell az eredményeket.
– Ha jól sejtem, akkor Brooklynos kerettag mindig volt Proietti mester regnálása alatt…
– Igen. Rendszerint állandóan… (nevet). De megmagyarázták, ha valaki nem az eredményei alapján került be. Akkor mindig meghallgattuk, hogy ez és ez az ember megbízható, száz százalékig aláveti magát az edzői utasításoknak, és előbb-utóbb beérik a munka gyümölcse, stb., stb… Aztán persze úgy csinálták, hogy valóban be is érjen…
– Ezt hogy érti?
– Ezek olyan dolgok, amit akkor még észre sem vettem, visszagondolva viszont már összeáll a kép. Például már ’57-ben válogatott lehettem volna, megnyertem annyi válogató versenyt, hogy meg kellett volna hívniuk, de mégsem tették. Proietti azt mondta, hogy túl fiatal vagyok még a válogatottba, legyek egy kis türelemmel. Én persze ugyanúgy ragyogtam a boldogságtól, hiszen „csak” a korom akadályozott meg, hogy világversenyeken induljak. Csak később esett le a tantusz, hogy arra a helyre valószínűleg másnak volt akkor szüksége, illetve az, hogy én nem kevés díjazástól és lehetőségtől estem el.
– Díjazás? Az amatőrök között?
– Persze. Amatőrként jobban kerestem, mint később a Molteniben. Viccelsz? Minden verseny díjjal járt, ez a legtöbbször pénz volt, meg valami tárgynyeremény, de azt is el lehetett passzolni. Hogy viszel haza egy tizenhét kilós pármai sonkát a vonaton? Meg a biciklidet, csomagodat? Elpasszolod a díjátadó után. És a fogadások, persze!
– Nocsak! Fogadások?
– A bukmékerünk a masszőrünk volt. A válogatottnál. Mindenfelé jártunk versenyezni, felkészülési céllal, és a masszőr, ahová ment, fogadásokat bonyolított. Persze teljesen illegálisan. Ebből is kerestünk, nem is rosszul. A verseny előtt odamentek hozzá, a tuti tippért. „Hát – aszongya – Bampi éppen túl van egy náthán, tízezer lírát tennék rá maximum.” Így…
Olasz amatőr válogatott, téli edzőtáborban. Bal szélen a szakács, mellette a gyúró. Törtmárvány padló és pár szál kardvirág, amit elfelejtettek a kép készítésekor letenni a földre. Az állók között jobbról a harmadik Mario Bampi…
– Akkor ezt most úgy kell elképzelni, hogy a válogatott szinte egyben maradt az egész szezonban?
– Nem, nem. Volt egy hosszú téli edzőtáborunk. A Garda fölött, barlangfürdőben. Emlékszem, még görgős edzésünk is volt, lent a párában, meg gimnasztika, vagy egyéb sportok. Én korcsolyázni szerettem, azt csináltam. Uszoda, mentünk mindenfelé. Aztán a vb előtt egy húsznapos intenzív edzőtábor, nagyon sok versennyel és edzéssel. Itt sokakat megúsztattak. A formaidőzítés akkoriban nagyon sajátos volt. A mester az edzésekkel döntötte el, hogy melyik versenyen ki fog nyerni. Akiket szombaton elvitt motoros edzésre, tempóra, 150 kilométerre, azok nyilván nem voltak ott az elején másnap. Hál’ Istennek én összebarátkoztam egy „öreg motorossal”, bizonyos Marinivel, aki kiokosított. Ha versenyre voltam nevezve, és előtte edzésre voltam kiírva, akkor előző éjjel begyulladt a fogam és fogorvoshoz kellett menni. Ami persze nem volt igaz, sőt, edzettem is, de nem úgy, és nem azt, amit Proietti előírt volna.
Vegyél vissza! - Szivarozó szövetségi kapitány, félig nyitott sliccel, fehér bőrcipőben. Hiába, nem volt még rádió, de az időt is kézzel mérték, akkurátusan a vonal mögül. Az utak szélén ezrek nézik a kerékpárversenyt. Ilyenkor szeretnék időgépet magamnak…
– Szóba került a reims-i vb, 1958-ban járunk…
– Igen, ott legjobb olaszként a negyedik helyen végeztem. Sikerülhetett volna jobban is. Három kör volt, három mászással, a cél pedig egy hosszú, nyílegyenes úton, ahol autóversenyeket is szoktak rendezni. Emlékszem, nagyon erős oldalszél volt, sprintbefutó, nagyjából egy húszfős csoporttal kanyarodtunk a célegyenesbe. Előttem Trapé, elkapja az oldalszél, és elfekszik. Pont előttem. Fékeznem kell, balról kikerülöm valahogyan, de így későn állok rá a pedálokra és már csak negyediknek érek oda. A profik viszont megnyerték**, de nekem is sokan gratuláltak. Előző nap is a profikkal edzettünk, persze ilyenkor mindenki megmutatja, mennyire erős, pszichikai harc megy. De nem is baj, előző nap mindenki acsarog, aztán a versenyen már kevesebb a baj. Szóval edzésen próbálgattuk az emelkedőt a profikkal és egyre emeltük a tempót. Felérve csak én maradtam Darrigade mellett. Suttogtak is, hogy arra az olaszra, a Bampira figyeljetek. Negyedik lettem. De ki tudja…
**Ercole Baldini nyeri a vb-t, Bobet és Darrigade előtt.
Tété de la corse - Reims, 1958 világbajnokság -, Bampi támad az emelkedőn. A versenyt végül az NDK színeiben versenyző Gustav Adolf Schur nyeri, ahogy majd a következő évben is
– És ez a szereplés elhozza a profi szerződést is…
– Igen is, meg nem is. Akkoriban sokkal több csapat volt és a csapatok között kevesebb volt a különbség. Már a vb előtt kaptam ajánlatokat, és nagyjából akkor is kezdtem el gondolkodni rajta, hogy megpróbálom. Szerettem volna belülről látni ezt az egész közeget, hogy milyen is az, profinak lenni.
– Tehát: Molteni.
– Nem, először Fiorenzo Magni hívott a Chlorodontba, úgy volt, hogy a Lombardiát már ott csinálom meg, de aztán a szövetség hozott egy döntést, hogy a hatvanas olimpia miatt a jól szereplő amatőrök közül senki sem szerződhet le. Aztán Proiettinek volt „embere” az olimpiára, tehát én el sem mentem, viszont így buktam a szerződést és – ami jobban fájt – a Giro di Lombardiát is. Akkor nagyon erős voltam, nagyon mentem, hajtott a bizonyítási vágy. Profi akartam lenni, megmutatni mindenkinek.
A Molteni színeiben, biciklis bridzseszben, olyan zokniban, amilyet manapság már ritkán viselnek profi kerékpárosok. Az első sárvédő már a hosszú fék alatt sem fért át, le kellett vágni, első fék a jobb oldali karra kötve, Köves-kavicsos út, napfény. A képen látható pumpát a Silca gyár ötven évig, változtatás nélkül gyártotta
– Tehát, Molteni?
– Igen. Két évig voltam a Molteniben, aztán abbahagytam a versenyzést. Indultam két Giro d’Italián, két Giro di Sardegnán, a Svájci körversenyen. A svájci körversenyre elkísért minket Pietro Molteni is, rácsodálkozott a legelésző marhákra a svájci legelőkön. „Nézzétek, se kerítés, se semmi és nem megy el, csak legel!” …Képzeled! A szalámikirály… Aztán elmesélte az élete történetét, hogy úgy lett milliárdos a húsból, hogy élő állatot szinte nem is látott. Egy oldalkocsis motorral hordta a hurkát a piacra, így kezdte. De akkor még a csapat is fiatal volt, 1958-ban csinálták meg a Moltenit. Engem nagyon szeretett, a fizetés mellett szinte többet kaptam így, az ingzsebbe, amikor nyertem, vagy jól mentem. Vagy a ’60-as Girón. Oda nevezték a belgákat***, meg minket olaszokat ketten, Costalungával. Na a belgák szépen sorban föladták, nekünk minden este tömték a zsebünket pénzzel, hogy menjünk végig. De nem azért mentem végig, passzióból. Injekciózták a térdem, de végigmentem. Egy háromhetes versenyen, olyan bajaid is lesznek, amik addig sohasem voltak…
*** Az 1960-as Molteniben valójában csak egy belgát találunk, André Vlayent, viszont annál több a hollandot, nevezetesen Wout Wagtmans, Coen Niesten, Piet Damen személyében. Nem biztos, hogy a szerény Giro szereplés az oka, de tény, hogy egy évre rá, 1961-ben már nem találunk külföldi kerekest a Molteniben, csak olaszt.
A Molteni sor fotózása 1961-ben valahol az olasz Riviérán
– Milyen ellátásban részesültek a csapatban?
– Úgy tudnám érzékeltetni, hogy a fizetésen kívül mindent megkaptunk. (nevet) A pénz valóban kevés volt, de mindenhová első osztályon utaztunk (persze sokszor visszaváltottuk a jegyet másodosztályra, a különbözetet meg zsebre raktuk), volt több váltás kimenő ruhánk, mindig a legjobb hotelekben laktunk. Mezeink, nadrágok, zoknik, cipők, sapkák, esőkabát, minden megvolt, egy szekrénnyel.
– És a technika?
– Adtak egy kerékpárt, és kész. Persze mindenkinek több volt, de az egyesület egy bringát adott. Az én időmben legalábbis. Bottecchiával mentünk. Jó bicikli volt.
– Egyetlen egy bringa, azt hinné az ember, hogy legalább három négy…
– Dehogy, nem az volt, mint ma. Kaptál egy bringát, és azzal versenyeztél, amíg el nem törött. Ha versenyek előtt romlott el valami, akkor az szerencse volt, mert a szerelők megjavították, és jó állapotban kaptad vissza. De ha két verseny között kellett fékkar gumi, vagy új bandázs, bowden, akkor bementél a boltba és megvetted. Így volt amúgy a vázzal is. Volt, aki csináltatott magának más méretekkel vázat, de akkor is olyanra kellett festetni, mint az, amit kapott. Egyedül a szingót kaptuk meg, mindig, sőt azt mindig szerelő ragasztotta és varrta. Jobban szerették, ha a szingóhoz nem nyúlunk. Campagnolóval volt szerelve a bicaj, szerettük is, jobb volt, mint a Simplex. Ha a Simplex-szel estél, eltörött. A Campagnolóban rugó van, azzal mehettél tovább, benyomódott, de ki is ugrott, nem tört le.
Egyenkénti időfutam rajtja. A felfokozott hangulat szinte süt a képről. Az arcokat elnézve akár egy gengszterfilm szereplőválogatásán is lehetnénk. Az úr a notesszel éppen sztoriban van. Csodálatos!
– És az egyéb alkatrészek? Szabad volt cserélni, vagy az volt, ami volt?
– Lehetett cserélni, ha neked jobban feküdt egy másik kormány, vagy nyereg, akkor kicserélhetted. Megvetted magadnak és kicserélted. Akkoriban nem mentek hamar tönkre a dolgok, én két év alatt ugyanazzal az áttétellel, racsnisorral mentem, 46-52 elől, 14-23 hátul.
– A Girón is, a hegyekben?
– Persze. Lassabban tudod tekerni, de felmegy az. (nevet) Kora tavasszal mentünk csak pörgősebbel, fixes géppel. Akkor semmi más nem számít, csak hogy visszajöjjön a lábadba a mozgás. Utána átülsz a rendes biciklidre és eldöntöd magadnak, hogy hogyan edzel tovább.
– Edző akkor ezek szerint a Molteniben sem volt?
– Nem, dehogy. Kicsit ez is illúzióromboló volt számomra, hogy rá kellett döbbennem, hogy a profik között sincs másképp, ott is egyedül vagy, egy olyan életben, ahol nincs más melletted csak a biciklid. Kimaradsz az életből. Ha nem versenyzel, akkor edzel éppen, ha nem versenyzel vagy edzel, akkor vagy eszel, vagy alszol. Amikor sok versenyt nyersz, akkor mindenki meg akar hívni egy italra, mert tudják, hogy úgysem iszol. Amikor nem nyersz, akkor meg legyintenek, hogy na, ez is kurvázik, ahelyett, hogy…
– Azaz minden úgy folytatódott, mint ahogy a könyvvel elkezdődött, suhanckorban…
– Így van. Hétfőn nem mentem edzeni, mert – ugye – vasárnap verseny volt. Kedden mentem 90 kilométert, szerdán 150-et, csütörtökön vagy sprintelgettem, vagy hegyre mentem. Mikor, hogyan érzed, hogy miben vagy gyenge. Hegyre is megnyomod nagyon, direkt nem váltasz, felmész fogcsikorgatva, az teljesen jó volt nekem. A lényeg, hogy utána ki kell pörgetni magadból a savat. Forgatni-pörgetni. Pénteken aztán megint egy százas, szombaton meg pihenni a vasárnapi versenyre. Állandóan mentünk. Annyi versenyen indultam, hogy nem is emlékszem.
A Lo Sport Illustrato címlapján, 1960 júliusában. Az akciókép a Gran Premio dell’Appenninón készült. Ercole Baldini (aki 1958-ban a profi vb-t nyerte) támad, Mario teszi a kereket. A versenyt később egy belga sprinter (!) Emile Daems nyeri - lásd a fenti képet. A Lo Sport Illustrato egyébként a rózsaszín sportnapilap a Gazzetta dello Sport színes hetilapja volt. a Kerékpársport népszerűségét az is jelzi, hogy a kiadványban mely sportok, hány oldalt kaptak: kerékpár: címlap + 13, (ebből 3 pálya), labdarúgás: 8, atlétika: 3, agyaggalamb-lövészet: 1, vitorlázás: 2, vívás: 2, ökölvívás:1, autó-motorsport: 3, tenisz: 2, plusz 5 oldal rövid hír - sportolók házasodnak, gyermekük születik, meghalnak, a villamosipari dolgozók éves túraösszejövetele elmarad, illetve egy oldal keresztrejtvény és bélyeggyűjtő-rovat…
– Viszont két év után, mindössze huszonhárom évesen abbahagyta…
– Igen. Marasztaltak, mondta Giorgio Albani, hogy maradjak, de nem akartam. Rájöttem, hogy idealista vagyok egy olyan közegben, ami egy idealistának csak csalódást okozhat. Amikor végigedzed az évet, minden erőd ott van a pedálokon, és érzed, hogy egyszerűen nem bírsz ettől többet, 65-tel robogva a célvonal felé, nehéz feldolgozni, hogy valaki csak úgy elmegy melletted, körberajzol és megnyeri. Vagy versenyek után nézni a csapattársakat ahogy pityeregnek. Tudni, hogy van közöttünk olyan, akinek felesége, két gyereke van, és idén eddig minden versenyen előtte végeztél. A következőn elgondolkodsz, hogy előre engedd-e, vagy sem.
– A versenyeken nem a kapitányokért dolgoznak?
– Dehogynem. Nálunk Zamboni volt a többnapos kapitány, a sprinteket meg Chiodininek vezettük fel. Vagy nyertem én. De azt mondom, hogy minden év végén a tulajdonosok összegyűjtik az összes cikket, ami megjelent a csapatról, az összes eredményt, és melléteszik, hogy mennyibe is került a szezon. Ha a mérleg pozitív, akkor jövőre pozitívabbnak kell lennie, ha meg negatív, hááát…. akkor sírnak a csapattársak a hotelfolyosón. Rá kellett jönnöm, hogy ez nem arról szól, hogy egy erős fiú megnyeri a versenyt, hanem a pénz az, ami fontos. Pedig én csak egy erős fiú voltam, és versenyeket szerettem volna nyerni. De ez nem ilyen egyszerű. Persze mindent az eredménynek rendelnek alá, de ez ne jelentse azt, hogy nem mered meginni a beadott kulacsot, meg megenni a szendvicset a musette-ből.
– Mit evett egy profi mondjuk a Giro alatt?
– Mai szemmel nézve mindent rosszul csináltunk. Az első négy-öt napban csak rizs és hús. A hús az csirkét jelent, csirkével. Aztán, ahogy elfogy rólad a zsír – mert elfogy –, akkor jönnek a szénhidrátok, azaz a tészták. Kenyérféléket nem adtak, mert az volt az általánosan elterjedt nézet, hogy puffaszt. Pedig a rizsnél nem kell semmi, ami jobban puffaszt. Reggelente megettünk 3-4 zsömlét úgy, hogy a belét teljesen kiszedték…
– …mert puffaszt…
– Így van, mert puffaszt, és főtt darált húst tettek bele, amit egy éjjelen keresztül, citromlében ázott húsból daráltak frissen.
– Au!
– Volt durvább is, a musette-be általában kis zsömlécskék kerültek, belük kiszedve, és sajtkrém meg lekvár volt bennük. Nem külön-külön, hanem egyben. Meg rizstortácskák (tejberizs, pogácsányi formában, olajon enyhén megpirítva).
– És mit ittak?
– Bármit, cukrozva. Alkoholt persze nem. Teát, szirupokat, vizet. Attól is függött, hogy aznapra milyen etap volt. Ha mászással kezdődött, akkor jó mézes, vagy cukros italt kaptunk, a hegyen meg már csak vizet, a tarisznyában aztán megint szénhidrátokat. Egyszer volt olyan a Girón, hogy egy nap annyira eléheztem, hogy a vacsora sem volt elég. Kértem egy egész csirkét és egy hat decis sört, és pizsamában, az éjjeliszekrényről falatozgattam el. Csirke volt, csirkével. A kolbászt, szalámit, ilyesmit nem engedték.
Trento, utcakép. Profi edzésre indul. Egész pontosan 1961-ben járunk, ez már a Merckx-ről is ismert aranybarna ancúg, a fekete sávban Molteni felirattal. A mackóalj szárának közepére varrt borda, biztos a légellenállás miatt… Széles passzé és a sárvédő is átfér végre a villa alatt. A hatvanas évek elején a profi kerékpárosnak lenni is csak egy szakma volt a többi között
– Hogyan gondol vissza arra a döntésre, amit 23 évesen hozott? Volt azóta, hogy bánta, hogy visszavonult?
– Nem. Máig meg vagyok győződve róla, hogy helyesen cselekedtem. Nem nekem való világ volt. Miután eljöttem a Molteniből, elmentem egy helyi verseny befutójára. Szakadt az eső, már meg is volt a befutó, tizenöten, húszan már befutottak, amikor egy újabb boly érkezett a célegyenesbe és olyan sprintet levágtak, hogy azóta sem értem, hogyan nem esett el senki. Ki a könyök, cibálom a bringát, vicsorgás, ping-páng! Mondom magamban: gyerekek! Egy huszonegyedik helyért? Itt? Nem is indultam soha többé versenyen… Az évek alatt félreraktam annyi pénzt, hogy tudtam venni egy kis földet. Aztán elkezdtem dolgozni és lett kis ház, család.
– Hol helyezkedett el? A bringa közelében?
– Nem, de annak köszönhetően szert tettem rengeteg ismerősre és barátra. Elköltöztem Toszkánába, Carrara közelébe és márványt csiszoltam. Megtetszett, aztán kitanultam a hidegburkoló szakmát. Márványpadlókat meg lépcsőket csináltam. Rá is ment a térdem…
– Az ember azt gondolná, hogy Olaszországban, ahol ennyire népszerű a kerékpár, egy profinak nem lehetnek gondjai a visszavonulással.
– Ugyan! Néhány sztár van, de a többiek csak apró fogaskerekek egy gépezetben. Ezért is mondtam a csapatban, ha úgy volt, hogy gyerekek, az egészségetekre vigyázzatok. Most beveszed, vagy beszúrod magadnak, de miért? Hogy holnap nyerj? És holnapután mi lesz? Megéri? De nem sajnálom, hogy versenyző voltam, hogy profi voltam. A kerékpáros megtanul együtt élni a fájdalommal, a szenvedéssel. Kevesebb, mint két hónapja műtötték a bal térdemet. Az orvos mondta, hogy három hónapig mankóval kell járnom. Két hónapig kettővel, utána csak eggyel. Két hétig bírtam elviselni azt a szart, aztán bedobáltam a sufniba. Már csak annyira fáj, amit még simán bírok. A kerékpársport megtanít tűrni és ez a képesség segít az élet során, bármilyen nehézséggel kerül szembe az ember.
Békeverseny, 1959, Meerane, NDK - a híres meredek fal, a Steile Wand. A későbbi Szász Körversenyek helyszínéül is szolgáló legendás emelkedőn küzd Mario Bampi. A helyszín a korabeli magyar kerekesek számára sem ismeretlen…****
**** Ugyanott Juszkó János kaptat népes mezőnyben ide kattintva. A megfelelő helyre kattintva pedig az is kiderül, hogyan folytak a dolgok eközben Magyarországon a 40-es, 50-es, 60-as, és 70-es években.
Szöveg: Merényi Dániel
Fotó: Mario Bampi archívuma
