Az Armstrong-bukásról nem a Stop at Nothing (A csalások királya: A Lance Armstrong story) az első film, de mindenképpen a legjobban sikeredett próbálkozás. Az 1972-es müncheni olimpián történt terrortámadásról készült film több nemzetközi díjat is kiérdemelt producer/rendező párosa a klasszikus dokumentumfilmek igényességével látott neki a feladatnak, rengeteg olyan videó- és hanganyagot megszerezve, amelyet a publikum mindez idáig nemigen ismert. A sztori felfűzése magával ragadó, dinamikus, nem csak a téma iránt érdeklők számára lebilincselő.
A film végigköveti Lance Armstrong karrierjét az első kerékpárversenyektől a hihetetlen tündöklésen és népszerűségen át a verem sötétségéig. Mivel a történet szereplői adottak, a fantasztikusan összeállított kép- és hanganyag mellett ők mesélnek: azaz Betsy és Frankie Andreu, Tyler Hamilton, a két megszállott újságíró David Walsh és Paul Kimmage, az egykori masszőr Emma O’Reily, illetve a bukás jogi menetében részt vevő hivatalos személyek, cégvezetők. Számos olyan történet kerül napvilágra, amely még egyetlen könyvben vagy filmben sem szerepelt, továbbá még a témával behatóan foglalkozó (lásd a BikeMag-ban megjelent cikksorozat szerzője) is számos összefüggést a filmben értett meg.
Ilyen például a milliárdos szponzor Thomas Weisel szerepe, aki minimálbéren vette be a US Postal csapatba Armstrongot óriási bónuszokkal, így a fifikás texasi kerekesnek érdekévé vált a szerződésben kikötött célok elérése, a Tour de France-ra való szakosodás, a hozzá szükséges csapat megszervezése Bruyneel-lel, Ferrarival és a többi cinkostárssal. Ezzel el is érkeztünk a film központi kérdéséhez, a hazugsághoz. Armstrong a világ egyik legjobb félrevezetője, kevesen tudnak olyan kiválóan hazudni, mint ő. Ezt a film producere mondja, és való igaz, a rengeteg interjúban és egyéb nyilvános szereplésben még így utólag sem láthatóak a hazugság nem verbális jelei, Lance legtöbbször improvizál, és azt is tökéletesen csinálja. Ritka tehetség, a kerékpáros képességekkel párosítva pedig tényleg egyedi figura…
1999-ben elindul a lavina, amely során Armstrong végig képes irányítani az események folyását, olyan kapcsolatrendszert épít ki, amely megvédi a gyanúsítgatásoktól, az esetleges leleplezéstől. Persze rossz döntéseket is hoz: nem vigyáz eléggé a hozzá közel állók örök elhallgattatására, feldühít olyanokat, akik potenciálisan árthatnak neki, nem veszi elég komolyan a két újságírót, akik bámulatos kitartással, megszállottként próbálják a csalást rábizonyítani. Elgondolkoztató, hogy a szakmabeliek – ismervén az ezredforduló táján a profi kerékpáros mezőnyben elhatalmasodott doppinghasználatot – jól tudhatták, hogy mi van a háttérben, ennek ellenére a több ezer újságíróból csak néhány akad, aki meg meri kérdőjelezni a győzelmek tisztaságát. Erre jó példa a történet, amelyet a háromszoros Tour-győztes Greg LeMond idéz fel a filmben:
„Az 1999-es Tour sestiere-i befutóján a VIP-páholyban ültem, az óriáskivetítőn követtem a versenyt, mellettem egy legendás francia versenyző. Extázisban voltam, annyira magával ragadott Lance teljesítménye, ahogy Züllét és Escartint lerázva kilőtt a cél felé, ezzel bebiztosítva a Tour-győzelmet. Odafordultam a franciához:
– Hát nem fantasztikus?
Egyhangúan, rezignáltan csak ennyit mondott:
– Sur le jus.
– Ez mit jelentsen?
– Dzsúszon van. Fel van töltve, nem érzi a fájdalmat.”
Mindenki látta és tudta. David Walsh ugyanezt a pillanatot hasonló történettel meséli el:
„A legendává vált szökés pillanatában a sajtószobában mindenki elcsendesedett. Amikor otthon a tévé előtt a legtöbb néző üdvrivalgásba tört ki, a kollégák elhűlten figyelték az eseményeket. Mellettem egy francia újságíró csak annyit mondott: Extra Terrestrial”
Ha már belekezdtem az idézetekbe, jöjjön itt az egyik gyöngyszem, amely tudtommal még sehol nem szerepelt. A filmkészítők számára Michele Ferrari is megerősítette, hogy Armstronggal történt első találkozása során az amerikai ezzel búcsúzott:
„Te leszel Frankenstein doktor, és én leszek a legjobb szörny a világon.”
A film érzelmileg is magával ragadó, de nem Armstrong bukása rázza meg a nézőt – a szociális érzékenység eme szegmense nem éppen erőssége – hanem azok lelki vergődését, akik nem akartak a hazugságban részt venni. A főszereplő itt egyértelműen a csapattárs és legjobb barát Frankie Andreu és felesége Betsy, aki ugyancsak Lance és nejének legjobb barátja. Képtelen hazudni és képtelen elviselni a hazugságot. Kiáll az igazságért, Armstrong őt tiporja meg a legcsúnyábban, az Ophra-interjú során kizárólag az ő rá vonatkozó kérdésekre nem válaszol. Az FBI-kihallgatás és szembesítés során (erről is minden jelentős videofelvételt látható) még a késélen táncoló férjét is hazugságba sodorja, és a náluk ezerszer befolyásosabb Lance-oldal jogi csűréscsavarásainak emberfeletti próbáját is kiállja. Frankie ugyancsak elmondja a kamerának, hogy milyen őrlődésen ment keresztül, hogy tartsa magát a profi sportolók íratlan, kőbe vésett szabályához, az omertához, de ne haragítsa magára azt az embert, aki a legjobban szeret a világon.
Habár szomorú a masszőr, Emma O’Reily története, a film az ő esetében nem megy ilyen érzelmi mélységekbe. Tyler Hamilton hozza formáját, de nem ismétli el a könyvében szereplő lelki tusát. Ellenben elhangzik a következő mondat szájából:
„A CSC-ben és a Phonakban sokkal nehezebb volt a dolgom, hisz magamnak kellett szakembert keresni, a találkozókat megszervezni, és a szereket beszerezni. Lance csapatában ezeket a vezetés bonyolította le, semmi más dolgom nem volt, mint befecskendezni az anyagot, illetve itt-ott megjelenni a találkozókon.”
A 2010-es jogi hercehurcát is ebből a filmből lehet a legjobban megérteni. Miért ejtették az FBI-nyomozást, és tették lapátra a sztárügyészt, Jack Novicky-t? Obama választási kampánya kellős közepén volt, az amerikaiak döntő része imádta Lance-t, így megbuktatása számára egyértelműen kedvezőtlenül befolyásolta volna a szavazást. Emellett Lance szponzorai is többnyire Demoktrata párti támogatók… Ezt Lance óriási sikerként könyvelte el, innentől érinthetetlennek tekintette magát, „ellenségeit” felhívta, gúnyos megjegyzéseket téve. Aztán jött Travis Tygart, az USADA (amerikai antidopping-szervezet) igazgatója, akit még a politika sem tudott megfékezni! Tudta, hogy kik és mit vallottak az FBI-nak (talán éppen a vérig sértett Noviczkytől?), majd saját módszereivel göngyölítette fel a szálakat.
Tehát nekem tetszett a film, ezt érdemes volt elkészíteni, nekem meg megtekinteni. Lényegesen jobb próbálkozás, mint a nemrégiben bemutatott The Armstrong Lie, amely – mivel a film Lance visszatérésének megörökítésével kezdődik – leginkább a neves hollywood-i rendező, Alex Gibney csalódásáról szól, mint a tényleges történetről.
[divider scroll_text=”A csalások királya: A Lance Armstrong story”]
