Az alábbi cikkben a DH újításokat próbálom meg a különböző modellek alapján szemléltetni. Ma már forradalmi újításokat – ebben a szakágban is – elég ritkán találni. A geometriai adatok kezdenek bemerevedni a 64 fokos fejcsőszögnél, ami jobb, mint az évekig egységesen erőltetett 65 fok. Persze, csak akkor, ha valaki sokat megy meredek és gyors pályákon, mert itthon például ideálisabb a meredekebb szög. A tengelytáv 1160 és 1190 mm között mozog – mérettől függően -, de látva az élversenyzők hosszú gépeit, ez még idővel picit nőhet
A középrész magasság 350-360 mm közti. Sokáig én sem tulajdonítottam ennek az adatnak olyan nagy jelentőséget, de mióta van szerencsém 345 mm körüli bringát birtokolni, be kellett látnom, hogy a kanyarokban hihetetlenül érezhető a különbség. Persze tekerésnél nagyon ügyelni kell, hogy ne érjen le a pedál, de ez hamarabb megszokható, mint gondoltam. Ha valami, akkor ez a süllyesztés mindenképpen trend.
A legtöbb gyártó arra is rájött, hogy mindenki szeretne olyan gépet venni, amivel a nagyok is mennek, de ugye elég különböző domborzati viszonyok uralkodnak a világ különböző tájain, így érdemes állíthatóvá tenni a geometriát. Szóval a legkomolyabb gépeken általában növelhetjük a láncvillahosszt és dönthetjük a villát, ami legtöbbször a középrészt is mozgatja a függőleges tengely mentén. Hiánypótló szándékkal pedig megjelentek az állítható szögű kormánycsapágyak, mint mondjuk a Cane Creeknél, vagy a K9 Industries-nál.
A rendszereket tekintve viszont nagyon sokféle jó megoldás létezik, de mindegyikben közös, hogy nagyjából 200 mm úttal gazdálkodik. Alapvetően talán két nagyobb tábor kezd kialakulni. Az egyik a különböző virtuális forgáspontos rendszereké, mint amilyen a VPP (pl. Intense, Santa Cruz), a DW link (pl. Pivot és az ilyen-olyan koppintások), vagy a Maestro (Giant). A másik fő irány pedig a linkáttétes egyforgáspontos, ahol a merev hátsó háromszög vagy kar linkek segítségével – általában – húzza a tagot (pl. Morewood, Transition). Ezeken kívül van még a Trek, meg a Bergamont által is használt szintén Dave Weagle által kitalált Split Pivot (legfeljebb nem így hívják mindenkinél), amelyben a hátsó tengelyen van a forgáspont. Az egyik legrégebbi, és legokosabb rendszer pedig az FSR, ahol a forgáspont a hátsó tengely előtt van. Mindegyiknek az a fő célja, hogy kiküszöbölje a tekerésből adódó himbáló erők hatását, könnyű megindulást tegyen lehetővé, és fékezéskor ne keményítse fel a tagot.
A 2011-es gépekben többnyire közös, hogy szinte kizárólag integrált stucnival és legalább 760 mm-es kormánnyal szerelik őket. Így a kiegészítők gyártóinál is a leggyakoribb alkatrész a szivárvány minden színében pompázó integrált stucni és az egyenes- vagy alig emelt kormány volt. Villák tekintetében a Boxxer a domináns, de a FOX 40 is gyakori. A többiek pedig szinte csak elvétve vannak jelen. Rugóstagok tekintetében viszont a FOX tarol, prémium gépeken pedig a Cane Creek Double Barrel, esetleg BOS. Érdekes volt, hogy felniből viszont egy elvileg enduró termék, a DT EX500 volt a győztes. Tulajdonképpen mindenhol ezt láttuk. És akkor nézzük a konkrét példákat!
A Nicolai hosszú évek óta gyártja az Horst Link rendszerű (FSR) gépeit, amelyek közül versenyzésre legtöbben az Iont használják. Lehet vitatkozni a szögvas formájú csövek használatának esztétikájáról, de a hegesztési varratok és a kidolgozás minősége vitathatatlan.
Ez az ősi Azonic váz valamikor réges-régen bekerült a tajvani nagykatalógusba, és onnan azóta is elő-előkerül más-más néven. Ami önmagában nem baj, mert egy rendkívül időtálló konstrukció. Könnyű, erős, és egy jól beállított taggal szinte teljesen pogózásmentesen tekerhető.
A kanadai Norco ezen DH gépét nyúzza Ben Reid is a VK-kon, és nagyon elégedett vele, holott előtte szinte kizárólag csak a világ egyik legjobb bringájának tartott Sunday-jel versenyzett. A Norcók kinézete mindig is megosztó volt, de a tartósságukhoz és kiváló működésükhöz soha nem fért kétség. A fenti változat 2700 eurót kóstál, ami nagyon jó ár, hiszen 770.000 forintért külön csak egy vázat meg a villát lehet megkapni, ha magunk akarjuk felépíteni a gépünket, itt meg semmit nem kellene cserélni.
Az FSR névadója a Specialized. Az idénre teljesen átgyúrt Demójukban a klasszikus FSR rendszert továbbra is egy harmadik támvillával egészítették ki, csak az egészet leszűkítették, és a tagot egy speciális ívre rögzítették, így még könnyebben tud megindulni. A fejcsövükön meg látható az őrült, „minél lejjebb a kormánnyal és kormánycsapággyal” trend, amit még a saját versenyzőjük, Brendan Fairclough is túlzásnak talált. Mintha nem lehetne elérni a kormánnyal meg a stucnival akár öt centi emelést vagy süllyesztést…
A német piac viszonylag új szereplője, a Propain (valószínűleg nagy metálosok a gyártók) tulajdonképpen a Lapierre régebbi rendszerét állította teljesen függőlegesre. Így elsőre egy teljesen új konstrukciónak tűnik, valójában már egy létező elv újragondolása. A tesztek alapján viszont nagyon jól működik a sokféle rugóúttal és felszereltséggel készülő, ám nem túl könnyű gép.
A Marin gépe is elég hasonló linkrendszert alkalmaz, még ha elsőre nagyon különbözőnek tűnnek is. Ennek a látványát is szokni kell, viszont a külföldi tesztek szerint nagyon jól dolgozik, és ami még meglepőbb, nagyon merev is, holott hihetetlen hosszúak a csavaró erőkarok.
A Transition a TR450-nel egy nagyon szép vonalú és kompakt gépet hozott össze, amelynek lesz egy kistestvére is TR250 néven. Jill Kintner és Bryn Atkinson is ezzel megy a VK-kon. Érdemes megfigyelni a hatszögletű (a’la Manitou) hátsó tengelyt, amely jobban ellenáll a csavaró erőknek, meg a vázban elvezetett kábeleket.
A Nuke Proof, egy kis angol cég, amely tulajdonképpen a CRC házi márkájaként nagyon jó vázakkal rukkolt elő. A Scalp lesz a DH gépük, amely alacsony, könnyű, lapos és kompakt. Februártól rendelhető sárga, fekete és natúr színekben. Az ára lesz az igazán nagy dobás, mert ha igazak a hírek, akkor 500.000 forint körül lesz CCDB taggal.
A spanyol MSC szinte ugyanezt a rendszert használja már egy ideje, csak kevésbé szép és kompakt módon kivitelezik.
A Yeti elsőre szintén az eddigi „linkes” családba tartozik, de ők a hátsó háromszöget egy sínen mozgatják fel-le, így tulajdonképpen a VPP családba kell sorolni Aaron Gwin 25 éves jubileumi színben pompázó gépét. Ráadásul a link itt tolja a tagot.
A Morewood Makulut tavaly a Dirt magazin az év legjobb DH gépének kiáltotta ki, mert annyira jól és kiegyensúlyozottan mozog. A bevált recepten nem is nagyon változtattak Dél-Afrikában: a rendszer maradt, de egy kicsit progresszívebbé tették, a feliratok a lakk alá kerültek, és mostantól már három méret lesz elérhető. A képen az egyik leggyorsabb német testvérpár, Falco- és Gernot Ruppert csapatgépét láthatjátok.
A Last DH gépétől is odavoltak az angol sajtóban, főleg a merevsége és a masszívsága miatt. Itt épp a Rock Shox új levegős DH tagjával szerelt változatot láthatjátok. Szerettük volna a tesztnapon kipróbálni, de a német kollégák mindig elhappolták.
Íme a kiállítás egyetlen FOES gépe, amely a Marzo standon lógott mindenféle indoklás nélkül. Úgy néz ki, hogy Brent Foes nem nagyon tudta, hogy milyen bringát is akar építeni. Az viszont látszik, hogy törekedett a bonyolult és nehéz, de lehetőleg csúnya végtermék előállítására. És már a megszokott piros szín, meg a házi Curnutt tag is eltűnt. Reméljük, hogy látunk még tőle a régi időket idéző remek gépeket.
A Solid is egy klasszikus egyforgáspontos váz, némi linkáttéttel megspékelve. Tajvani katalógusokban is gyakran látható. Az angoloknál nagyon sokan használják, de az osztrák bajnok is ilyennel megy. A Solid angolul és németül is inkább tartósat, erőset, megbízhatót jelent, mintsem visszafogottat. Az M9 elnevezésből meg még lehet jogi gond az Intense M9-e miatt, ahogy annak idején az Intense se használhatta az M6-osára az M5 elnevezést a Speci M5 anyaga miatt.
Az Orange 224 az igazi klasszikus egyforgáspontos gép. Nincs se link, se semmi, csak egy első, dobozos háromszög, meg a hátsó L alakú lengőkar. Könnyű, merev, egyszerű, könnyen állítható geometriájú és a jól megválasztott tagfelfogatásnak hála, nagyon jól is mozog. Az angol nemzeti bajnokság legeredményesebb gépe, és akkor még nem is beszéltünk a VK eredményeiről Peat és az egész Global Team alatt.
A Morewood variációja ugyanerre az elvre. Az Izimu csövei a hydroforming miatt olyanok, mintha karbonból lennének. Ennél fontosabb újítás viszont, hogy a forgáspontban +/- fél fokkal állítható a fejcsőszög, és ezzel +/- 4 mm-rel változik a középrész magassága, és 8 mm-rel nő vagy csökken a láncvilla hossza.
És, ha már az Orange-nél Peat bringáját említtettem, akkor íme a jelenlegi, karbon V10-esének replikája, a VPP rendszer és a mai modern DH gépek zászlóshajója. Élőben hatalmas a dög, de mégis filigrának a csövek. A Santacruz standján állva viszont olyan érzésünk volt, mintha nem tudták volna eldönteni, hogy melyik a legjobb rendszer, és biztos, ami biztos alapon, mindegyikből gyártottak volna egy típust, aztán majd a vevő eldönti, hogy neki mi a jó.
A nagyjából ugyanazt a rendszert használó Intense M9-nél viszont rendesen nyomták a gépe a szteroidot, ezáltal minden „cső” brutális átmérőjű. Szemben a V10-zel itt szinte minden állítható: tengelytáv, fejcsőszög, rugóút és rugóstag hossz. Mindkettő piros, mindkettő VPP. Jöhet a Canon-Nikon, BMW-Mercedes, Ferrari-Lamborghini vita. A kerekek olvashatatlan Enve felirata meg ne tévesszen meg senkit. Mostantól egy elnevezési jogvita miatt az Edge karbon kormányokat, stucnikat, nyeregcsöveket és felniket gyártó céget így fogják hívni.
A leggyönyörűbb megmunkálás és festés viszont a Banshee-é. A váz végső kialakításában a versenyzők mellett számos átlagos bringás is segített, akik igényelhettek tesztelésre prototípusokat, majd a gyár kikérte a véleményüket. Ilyen az igazi felhasználóbarát bicikligyártás.
A spanyol Mondrakernél viszont aktív, de legalábbis volt VK versenyző, Louis Rojo tervezi a gépeket a kiállításon Doctor House-osan, bottal megjelenő kétszeres világbajnok Fabien Barelnek is, aki még mindig sántikál. Övék a világ leglaposabb DH gépe cím. Ha kell, akár 60 fokot is tud a váz. És biztos, hogy az egyik legkönnyebb is a mezőnyben, ami ma már akár 16 kiló alatti adatot is jelenthet.
Variációk egy témára. Az Ironhorse csődje után szabad a vásár. A Tajvani katalógusból boldog-boldogtalan választhatja magának ezt a Sunday-re megszólalásig hasonlító gépet. Legalább hat standon láttam más felirattal. A rendszer lényege, a DW link, persze nincs benne, vagy legalábbis nem olyan. A tag ugyanis az alsó linket nyomja, és az fordul el alatta, ráadásul úgy, hogy a forgáspontja a középrészt teljesen körülöleli.
És akkor az „igazi” Sunday. A Titus kivált mérnöke ült össze Dave Weagle-lel és hozták össze a Pivot Phoenix-ét, így a nevével is vállalva a sikeres rendszer szinte változatlan átvételét. Az Ironhorse se volt egy csirke bringa, de itt a link körüli részen hihetetlen mennyiségű anyag van. Szóval, aki elégedett volt a Sunday mozgásával, de netán a merevségével nem, az vegye ezt. Kyle Strait és Mitch Delfs is boldogok vele.
A Giant sajnos az „ami majdnem tökéletes, azon ne változtass” elvet követi. Van egy nagyon jó rendszerük, tavaly óta egy hihetetlenül könnyű vázuk is, amely merevgép jellegűen viselkedik tekeréskor. Ugyanakkor állandóan kritizálják őket a kicsit magas középrész és a 65,5 fokos fejcsőszög miatt, amin 2011-re sem voltak hajlandóak változtatni. Még a gyári versenyzőik is kénytelenek kisebb tagokat használni, hogy normálisabb legyen a fejcsőszög és a középrész magassága. De legalább az idétlen Team kékjüket elfelejtették, amihez esélytelen volt megfelelő színű alkatrészeket párosítani. Ezzel együtt itthonra szerintem az egyik legjobb választás, hála a laposabb domborzati viszonyainknak, hiszen ide kis tömeg, és jó tekerhetőség kell.
Amennyire szép és felsőkategóriás bringának tűnt a tavalyi festésével, annyira vásári lett idén a Trek Sessionje. Persze ettől még ár-érték arányban a piac egyik legjobb gépe, amin nem is változtattak sokat. Az alsócső az alu alapanyag ellenére megkapta a karbonokra gyártott vázvédőt.
A Bergamont is a Treknél látott elven működik: a hátsó forgáspont a tengely körül van. Idén még a tengely fölött volt, ami fékezéskor sokkal rosszabb mozgást eredményezett, így nem csoda, hogy javítottak rajta. Nagyon korrekt és strapabíró gépnek tűnik, amelyben semmi kivetnivaló nincs. Gyengébb idegzetűek számára létezik fehérben is.
A Treknél és a Giantnál láttuk ezt az értelmetlen rettenetet. Most már kötelező másfeles fejcsövet gyártania mindenkinek, hogy félintegrált, azaz lapos kormánycsapágyat lehessen használni a vázban, és ha lehet még a fejcsövet is összenyomják. Ja, hogy az erőhatásokat könnyebben felfogná a váz, ha hosszabb lenne a fejcső és a villavállak messzebb lennének egymástól? Kit érdekel. A fizika ma nem divat. Kötelező használni az integrált stucnit, és az egyenes vagy nagyon lapos kormányt is. Tehát, ha valaki nem teljesen törpe, de mégis trendi akar lenni a netes fotómegosztáskor a vitrin.com-on, akkor marad ez a rém hülyén kinéző megoldás. Persze betenni két külső csészét, vagy meredekebb (normál) stucnit, netán egy magasabb kormányt, az csak keveseknek jut eszébe.
A Lapierre a képeken látható bonyolult rendszerrel éri el a hajtás bemozgástól történő függetlenítését. A lengőkar ugyanis bemozgáskor egy kicsit hátranyomja a középrészt, így nem, vagy csak leheletnyit nő a láncvilla hossza, tehát a lánc nem rángatja a hajtóművet, ezáltal tökéletesen egyenletesen lehet hajtani.
A GT meg ugye már nagyon régen használja az I-drive nevű hasonló elven működő rendszerét. Ők a Furyn a színén kívül nem sokat alakítottak. Továbbra is karbon, ennek ellenére nem a legkönnyebb vázak egyike, mert ők az alapanyagot bevallottan a merevsége, és nem a könnyűsége miatt használják. Ilyen mennyiségben használva meg biztos, hogy ellenálló is.
Az Athertonok jövő évi gépén viszont van újítás bőven. A tervezéskor a súly és a középrész magasságának csökkentése volt a fő szempont, mert a régi vázon a tag a váz leghosszabb csövét nyomta, így ott nem lehetett spórolni az anyaggal. Az új rendszerben lebeg a tag, tehát mindkét végén nyomva van, ami elvileg finomabb mozgást és a vázon kevesebb stresszhatást jelent. Sikerült a középrészt is lejjebb vinni, és kompaktabbá tenni a gépet, bár a régi vázuk prototípusai közt lehetett látni hajlított felsőcsöves példányokat is, de a gyártásba – érthetetlen módon – mégis az elég magasra került egyenes változattal kerültek. Persze így ennek a „hibának” a kiküszöbölését idén jobban lehet kommunikálni.
A Zonenschein a német piac egy kissé szokatlan megoldású versenyzője, amely a régi Rotec-ekre hajaz, csak egy linkrendszerrel finomítottak a meginduláson. Az ő standjukon voltak a legvadabb festésű gépek, és általában az egyforgáspontos rendszereket variálják.
Szöveg és fotó: KGÁdám