Egy kis Szilvás Maraton Cser Gabitól: „lazán összepisálhattam magamat a szenvedéstől…”
Cser Gábor (Alpinbike Team-Giant-Endura-CsontiCar), a magyar mountain bike sport meghatározó alakja hosszú pályafutását tekintve is élete egyik legkeményebb versenyén van túl az idei Specialized Szilvásvárad Maraton teljesítésével. A küzdelmes – kategória 2. helyet érő – menetről mesél nekünk az alábbiakban:
Az előző heti betlihez képest szerettem volna jobban végezni (ami egyébként nem nehéz, hiszen a DNF-nél nem nehezebb jobban teljesíteni), azt is tudtam, hogy mi volt az ok, ahogy mondani szokás: tudtam, de nem sejtettem. Így változtattam, azon amin kellett, így abban a reményben álltam rajthoz, hogy jól fogok tudni teljesíteni. Bakonyán szálltunk meg, szállás király volt, de nem mondom meg pontosan hol laktunk, mert jövőre is ide szeretnénk menni és nem szeretném, ha valaki lefoglalná…
Vasárnap reggel szerencsére nem esett, így Buzsóval közösen el tudunk gurulni Szilvásváradra, ami 14 km bemelegítést jelentett számunkra, plusz egy remek mentális feltöltődést, azt hiszem mindketten pozitív hatással vagyunk egymásra. Kiértünk és gyakorlatilag már állhatunk is fel a startvonalhoz, tudtam, hogy jó időnk lesz, tudtam, hogy hosszú lesz, tudtam, hogy fájni fog, viszont azt nem tudtam, hogy ennyire…
Rajt, aszfalton gyors szelekció, mire feleszméltem addigra kb. 10-en maradtunk, újabb szelekció, már csak ketten Zorán és én, előttünk néhány 10 méterrel Hocsa és Süle Robi, előttük pedig kb. 7-en. Én diktáltam a tempót, mert Hocsára szerettem volna felérni, hiszen egy kategóriában versenyzünk. Lefelé fel is értünk, majd az Ördögoldalig gyakorlatilag együtt gurultunk, ott már esett néha, nem volt jó érzés. Ördögoldalon Zorán leszakadt rólam, én pedig Hocsáról. Innen pedig órákon keresztül egyedül kerékpároztam, hol az esőben, hol a napsütésben, de nem esett jól, maximum néha az eső, de legalább nem kellett megállni pisilni, mert így lazán összepisálhattam magamat a szenvedéstől…
Felsőtártkány után megláttam Horváth Attit, gondoltam felugrom rá, ez sikerült is mondjuk ez az ugrás elég erős túlzás, inkább úgy fogalmaznék, hogy kb. 0,5km/h-val tudtam gyorsabban haladni, aminek következtében utol is értem uszkve 30 perc alatt, nem beszéltünk, nem szóltunk semmit, csak mentünk tovább egykedvűen. Elértem a következő frissítőt ahol Gászner Robi kedvese, Kriszti segített némi lelket önteni belém a mosolyával, jó csajod van Robi! Majd szépen ismét elkezdett esni. Hurrá, kis gurulás majd ismét mászás, jó hosszú, én fejben kezdtem feladni a versenyt, csak be akartam érni minél előbb, ami annak következtében, hogy eléheztem egyre távolibbnak tűnt, hiszen azon az emelkedőn, ahol 25 km/h-val haladtam eddig, visszaesett a tempóm 8-ra…
Ismét frissítő zóna, ahol már Robit is láttam, mert sajnos kiállt. Itt rákérdeztem mennyi van még a hegyből, 5 km – mondtak, én pedig a könnyeimmel küszködtem, mert konkrétan olyan tempóban haladtam, hogyha a nagymamámat beültetem egy kerekesszékbe és megkérem, hogy lökdösse fel magát, előbb ért volna fel, mint én… Tehát erő semmi, gélt már hiába toltam, eléheztem teljesen… Így az abszolút 6. helyem szépen lassan megfogyatkozott, mert elment mellettem Reznik Sanyi, majd Zorán, Kiss Józsi és végül Vas Peti, de ő már lefelé, én már nem láttam semmit, nem éreztem semmit, csak fáztam és fájt…
Nagyon köszönöm Tasinak az itatást, Gászner Robinak a biztatást, Krisztinek a mosolyt és itatást, Biró Ádámnak és Fejes Mikinek a szpíkelést, Pálmai Zsoltnak segítséget a célba érkezés után, kicsit meg kellett látogatni a kis mentős lányokat!
Fotók: Bíró Ádám, Káldi Tamás, Tirszin János
