Bringásként rendszeresen hallhatunk ismerősöktől és profiktól egyaránt kulcscsont-, borda- vagy csuklótörésekről, így egy-egy ilyen sérülésben alapvetően még nincs sok érdekesség. Van viszont a csuklónak a szerencsésebbek által nem ismert része, a sajkacsont, ami más, megszokott törésekhez képest meglehetősen egyedi problémákat tud okozni, ezeknek pedig jó, ha tudatában van az ember, hogy hasonló helyzetben megspóroljon magának számos felesleges kört és időt. Következzen a saját történetem.
Nem tudom ki hogy van vele, nekem a hóban montizás az abszolút csúcs a montis élmények közül, mivel a sarazások csúszkálós örömét adja anélkül, hogy utána órákig kellene tisztogatni a bringánkat és ruháinkat. Sajnos itthon már ritkán van ebben részünk, ezért igyekszem minden lehetőséget megragadni rá, akkor is, ha az nem feltétlen a legjobb ötlet időzítés szempontjából. Pont így volt ez tavaly január 23-án is, egy nappal a régóta várt Ridehardos edzőtábor előtt, amikor az ember már nem kockáztat feleslegesen, kivéve, ha ilyen ritka alkalomról van szó…
A jól ismert jános-hegyi pályákon mentem, mert ilyenkor elég nagy előny, ha az ember tudja hol és mekkora sziklák és gyökerek vannak a hó alatt. Ahogy ez lenni szokott, a tekerés végéhez közeledve jött a baj, paranormális módon egy kisebb kövön teljesen elmászott az eleje (sosem volt még velem hasonló), olyan érzés volt, mintha jégfoltra mentem volna, teljesen esélytelennek éreztem a mentést. Nem estem nagyot, így legalább a bringa megúszta karc nélkül, nekem cserébe annál rosszabbul jött ki a dolog.
Miután felkeltem éreztem, hogy ez azért jobban fáj, mint szokott, és mivel korábban törtem már el mindkét csuklóm egyszerre, ezért ismerős volt az érzés is, bár itt közel sem fájt annyira. Ez persze érthető, mert a becsapódás is egészen más léptékű volt, mint akkor – szóval maga az érzés hasonló volt, csak kicsiben: ott nem tudtam felkelni sem, itt néhány perc alatt összeszedtem magam, és nagyobb gond nélkül visszatekertem Budaörsre (kb 10km-t kellett megtennem részben aszfalton, részben terepen). Ez valamennyire megnyugtatott, hogy túl nagy baj nem lehet akkor, egészen addig, amíg nem realizáltam, hogy képtelen vagyok elfordítani a jobb kezemmel a kulcsot az autóban – a forgó mozgás nem igazán ment. Bár gond nélkül hazavezettem, a biztonság kedvéért visszamentem még a János-kórházba az esti ügyeletre. Itt korrektül megröntgeneztek, és megnyugtattak, hogy nincs nagy gond, zúzódásról van szó, pihentessem. Én úgy voltam vele, hogy egy sima zúzódás miatt ki nem hagyom az edzőtábort, úgyis csak országútizunk, ideális nem lesz, de maximum kicsit lassabban jön majd teljesen helyre, ez azért még nem tragédia.
Így is lett, a következő héten beleraktam 420 kilométert országútival (még a pár hónappal korábbi első covid fertőzésem utóhatásait nyögve). Az első napokban eléggé fájt, de főleg bal kézzel tartottam a kormányt, úgyhogy bármi fájdalomcsillapító nélkül simán kibírható volt, és idővel javult is némileg. Az ezt követő időszakban már igyekeztem maximálisan pihentetni, nem bringáztam sokat, azt is országútival.
Telt-múlt az idő, továbbra sem éreztem jónak, de ezt alapvetően annak tudtam be, hogy nem pihentettem rögtön az esés után. Március elején felkerestem azért egy másik orvost, hogy megtudjam, bringázhatok-e vele már nyugodt szívvel vagy pihentetnem kellene még. Ő is megvizsgálta, megmozgatta, konstatálta a beszűkült mozgástartományt és az enyhe duzzanatot, majd felírt rá egy gyulladáscsökkentőt, és mondta, hogy ha nem is maximális terhelésen, de bringázhatok már vele. A várható teljes gyógyulási időre azt válaszolta, hogy egy zúzódás gyógyulása akár fél évnél tovább is eltarthat, nagyon helyzetfüggő. Utólag egyértelmű, hogy ezzel a lehető legrosszabb tanácsot adta, mert így ahelyett, hogy jobban utána mentem volna a dolognak türelmesen vártam, hogy idővel javuljon a helyzet. A szomorú az, hogy még konkrétan rá is kérdeztem, hogy nem törhettem-e el a sajkacsontom, mert ismerősi körben pont volt ilyen eset (sajnos akkor nem ástam bele mélyebben magamat a témába, ezért nem tudtam, mit kell ilyenkor tenni), az orvos pedig a kérdésem után külön megnyomogatta ott, majd mivel az nem fájt különösebben azt mondta, hogy megröntgenezhet, ha nagyon szeretném, de ő nem tartja valószínűnek, hogy ez lenne a baj, így én sem ragaszkodtam hozzá.
Ennek megfelelően március végétől már rendesen montiztam vele, itt már nem kíméltem egyáltalán, a fájdalom persze jelen volt, de abszolút nem elviselhetetlenül. Ez lényegesen nyárra sem lett jobb, az alapvető, leginkább bizonyos mozdulatokra (pl. kulacskivétel) és terhelésre jelentkező fájdalom csak nem akart elmúlni, de már egészen megtanultam együtt élni ezzel a helyzettel, olyannyira, hogy a Salz A távját is így tekertem le.
Aztán csak nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy egy zúzódás ennyire makacs legyen, úgyhogy szeptember közepén egy harmadik orvost is felkerestem az ügyben. Ő végre felismerte a helyzet komolyságát, és mondta, hogy feltétlenül szükség van röntgenre és MR-re, hogy lássuk végre, mi okozhatja a panaszokat. A később elkészült felvételeken már egyértelműen látszott, hogy eltört a sajkacsontom, ahogy az is, hogy egy része már idő közben el is halt, illetve az MR-nek köszönhetően még szalagszakadásokra is fény derült. Hát ennyit a zúzódásról, de legalább megértettem, miért fájt ilyen kitartóan.
Itt következzen néhány fontos információ a sajkacsontról, ami sok dolgot meg fog magyarázni.
Maga a csuklónk az orsócsont alsó részéből és három kéztőcsontból áll: a sajkacsontból, holdascsontból és háromszögletű csontból. A sajkacsont közvetlen az orsócsonttal szemben helyezkedik el, és bár ez a legnagyobb a hármuk közül, így is elég kicsi (kesudió méretű), emiatt pedig viszonylag könnyen sérül. Sajnos a vérellátása kifejezetten rossz, ezért nem csak a gyógyulás nehézkes (általában műteni kell), de a törött fél teljesen eleshet a vérellátástól, így könnyen el is halhat, főleg, ha nem ismerik fel időben. Márpedig sajnos ez gyakori eset, mert az első röntgenen általában még nem felismerhető a törés (tehát ez nem az orvos hibája volt az én esetemben sem). Egy-két hét múlva viszont már látszik, ezért gyanús esetben feltétlenül ragaszkodjunk egy következő röntgenhez, megelőzve a nagyobb bajt, ami nem merül ki a sajkacsont elhalásában, idővel az ízületi porc is megsínyli, ha kezelés nélkül maradunk. Ahogy az eddigiekből kiderülhetett nem kell extrém fájdalmat várni, ezért legyünk nyugodtan inkább kicsit paranoidok, ha nem javul a dolog, inkább egy plusz röntgen, mint később a komolyabb baj.
Az MR-t és röntgent előíró harmadik orvos az eredményt látva arra kért, hogy keressek fel egy kézsebész specialistát a leletekkel, mivel a korábbi törés, csontelhalás és szalagszakadások elég komplexé tették a kórképet.
Az első kézsebész, akinél jártam a csuklót alkotó három kéztőcsont teljes eltávolítását javasolta a sajkacsontom menthetetlen mértékű elhalására, és a mozgási tartomány jelentős beszűkültségére hivatkozva (90 fok helyett 35 fokban tudtam csak hátrahajlítani). Annyi önkritikája ugyanakkor volt, hogy ahelyett, hogy rábeszélt volna erre az elég komoly beavatkozásra, azt javasolta, kérjek ki más véleményt is, és ajánlott is egy általa nagyra tartott kézsebész szakembert (ezért ezúton is hálás vagyok).
Így jutottam el az ötödik orvosomhoz, aki elvállalta a csontom megmentését. A műtét során két tűződrótra, csavarozásra és csontbeültetésre volt szükség, most pedig 2 hónap rögzítés és 6 hónap teljes felépülési idő következik. Közben bízunk benne, hogy minden jól sikerült és a porc nem szenvedett maradandó károsodást az elmúlt több, mint egy évben, mert a hibás diagnózisok miatt kíméltem túlságosan, a törés és műtét között kb. 14000km-t tekertem le vele terepen és aszfalton, és még bikeparkban is megjárattam.
Összefoglalva a bringásoknak érdemes különös figyelmet fordítani a kézzel tompított esésekre, mert létezik a csuklónak olyan törése, ami nem látszik azonnal, cserébe jó eséllyel csak műtéttel lehet korrigálni, ha pedig ez nem történik meg visszafordíthatatlan károkat okozhat hosszú távon, még akkor is, ha látszólag egészen jól tudjuk használni.
Az is beszédes, hogy öt orvosra volt szükség a megoldásig (remélhetőleg, hiszen most jön még csak a gyógyulás), úgyhogy sose legyünk restek több véleményt kikérni az eset komplexitásától függően és ne törődjünk bele, ha egy sérülés után nem jövünk teljesen helyre. Végül bár óva intenék mindenkit, hogy szakirányú végzettség nélkül bármilyen netes forrásból vagy saját ismereteiből akarja magát diagnosztizálni, ne essünk át a ló túloldalára sem, senki nem tévedhetetlen, ezért sosem árt egy egészséges mértékű kritikus szemlélet a különböző diagnózisokkal szemben.
