Dósa Eszter a Specialized Szilvásvárad Maratonon aratott győzelméről ír legfrissebb blogbejegyzésében:
A Szilvásvárad Maratonban van valami különleges. Lehet szeretni, lehet utálni, de semmiképp sem olyan “kipipálom és kész” típusú megmérettetés. Bennem, legalábbis, minden alkalom nyomot hagy.
Jó ideig nem tudtam megbarátkozni vele: első látogatásomkor monoklit, másodszorra pedig masszív sarat kaptam a szemeimbe. De a véleményemen nem változtatott: szuper dolog a montizás. 2010-ben pedig “összebarátkoztunk”, így épségben célba érni, sőt, győzni is tudtam. Azóta is tart a jó viszony, idén pályacsúccsal, 3:21-es idővel sikerült a finiselés.
Ehhez a szuper bringa, a kiváló sportkaja, a lelkes háttértámogatás és rengeteg lelkesítő szurkolás mellett feltétlenül fontos volt két útitársam: az eltökéltség és az odafigyelés. Na jó, a szinte ideálisnak mondható időjárás sem volt hátrányunkra…
Volt azonban egy szomorú hír is a héten, ami ott motoszkál a fejemben már lassan egy hete. Általában a “félig tele a pohár” szemlélet mellett teszem le a voksom, most azonban nagyon nem így látom. Az olimpiai kvótáról van szó. Sajnos nem lesz magyar montis lány induló az olimpián.
Ennek a posztnak most nem célja az okok boncolgatása (így sem valami tömörek az irományaim…), s persze a remény hal meg utoljára, hisz akár le is mondhat egy ország az indulási jogáról, de valljuk be őszintén, ez tényleg csak a remény marad.
A magam részéről, ha nem is vigasztal, de talán segít elfogadni a helyzetet, hogy rengeteg áldozatot hozva (emberi kapcsolatok, munka, idő egyéni célok és nem utolsósorban anyagiak “rovására”), 0(!) versenyt feladva, a világranglista 56. helyéig is felkúszva (tavaly szeptemberben) sikerült stabilan szállítanom a pontokat a versenyekről. Szóval úgy érzem, ha nem is vagyok világklasszis, rajtam nem múlott.
De kanyarodjunk csak vissza a Szilvás Marcira!
“Sok jó kis helyen is elfér”-alapon Marci, Gombi, Viktor, Dani és jómagam töltöttük ki a Nissan rendelkezésre álló helyét. Még jó, hogy nem Nyugat-Magyarországra vitt az utunk. A szokásos verseny előtti teendők után már azon is kaptam magam, hogy hamarosan beszólítás.
Izgultam. Mert habár, mint írtam, jóban vagyok a Szilvás Marcival, vannak trükkös és defektveszélyes szakaszai… Persze fel voltam szerelkezve baj esetére, de még mindig nem én érdemelném ki a “legfürgébb ujjú defektjavító” címet… Szóval inkább a megelőzésre fektettem-fektetem a hangsúlyt.
A rajt zavartalanul folyt, majd a jobb szélen igyekeztem lavírozni, s semmi szín alatt középre nem keveredni. Egyedül Gabit láttam szorosan nyomomban. Az első emelkedőn nem éreztem az átütő erőt a lábaimban – a melegítés most is gyérre sikeredett… Nem lesz ez így jó! A terepre érve Béla Ati előz egy “hajrá, lányok” kíséretében. Szóval Gabi itt van a sarkamban. Nem sokkal ezután, egy meredekebb szakasznál támadásba is lendül, amit persze nem hagyhattam annyiban. Egyszerűen imádom, ahogyan a Scottie az emelkedőkön mászik: legyen az gyökér vagy kő, meg sem kottyan neki.
A kigyorsítást követően nem álltam vissza az addigi tempómra, hanem megpróbáltam kicsit meghúzni az emelkedőt, annak tudatában, hogy lefelé óvatosabban fogok menni, mint általában. Az első hosszabb lejtőnél a mély avar rejtegetett is számunkra egy-két meglepetést. Egyébként annyi embert az út szálén, mint ezen a maratonon, még sosem láttam – különösen élesek errefelé a kövek. Sajnos Gabinak is ez lett a veszte. Ez, persze, csak a célban derült ki, addig abban a hiszemben tekertem, hogy kérlelhetetlenül a nyomomban van. Bánkútra érve pedig eddigi bringás karrierem legsportosabb frissítésében részesülhettem – köszönet érte Fenyvesi Tominak!
Történt ugyanis, hogy lelkes emberünk igyekezett lencsevégre kapni, s megörökíteni egy-egy pillanatot, amikor is meglátott engem vészesen közeledni. Ezzel nem is lenne különösebb gond, csakhogy én már a kulaccsal egy vonalban lehettem, ő jó pár méterrel magasabban… Szóval sprint le, sprint fel, kulacs átad. Sőt, még egy szuper fotót is készít!
Ekkor az órám 1:47-et mutatott. A hátralévő szakaszt igyekeztem társaságban tekerni, hogy közösen tartsuk a tempót. Amikor egy óvatosabb lejtőzést köbvetően mégis egyedül maradtam, egy jópofa mókus hozta rám a szívbajt, ahogy átszáguldott előttem. Ez az akció már korántsem volt olyan jópofa, mint az elkövetője. 2:20 tájékán kezdtem csak igazén örülni a sikeres frissítésnek, ugyanis ekkor kezdett kifogyni az izó az ivópúpomból. Meg is lepett, ugyanis ennyi idő alatt nem szokott 1,5 liter folyadék lecsusszanni a torkomon, csak ha nagy a hőség…
A maratonok utolsó szakaszára szeretem tartogatni az XX-Force izót, ami ad még egy hatalmas löketet az utolsó emelkedőkhöz. Meg is könnyebbültek a lábaim, a pörgetősebben ment a nagytányér! S el is fogytak a km-ek, már csak a 10 kilis lejtőzés vár ránk. Habár kövek tekintetében szolidabb volt az ideális nyom, mint amire emlékeztem, egy-egy vízelvezető okozhatott volna kellemetlenséget. Mondjuk egy össztelós bringával, mint a Spark RC annyira nem… Talán ezért is merhettem az utolsó km-eken jobban pihentetni a fékeket.
A lovasstadionba érkezve Gergő barátom biztató szavait tolmácsolják Svédországból – még a célban is meglepetés fogad. Hát még akkor, amikor életük első maratonját teljesítő csapattársaimmal, Béla Dáviddal, Jamrik Gonival és Buzás Magdival kezdet rázhatok: jó élményekkel, jó pár éremmel, és értékes tombola-ajándékokkal lettek gazdagabbak.
Majd pedig szép sorban megérkeznek közép- és hosszútávosaink is: Ádám, Tibor, Gombi, Marci és Viktor – mindenki épen, egészségesen s elégedetten! Pedig az ördög nem aludt… A középtávon a női abszolút dobogó Albert Katival és Cseh Ronival lett teljes. A fiúknál a kirobbanó formában lévő Blazsó Marci száguldott át először a célvonalon, őt Buruczki Szilárd és Szécsi Tomi követte.
Gratula!
Jövő héten XCO: folytatás Veszprémben!
A fotókért köszönet: Fenyvesi Tamás, Tirszin János és Fábián Dani
