Dósa Eszter (Kross) nem közelebb, mint Ománban versenyzett január 30-ától az ötnapos Trans Hajar maratonon. A hosszú versenyről hosszasan számol be legfrissebb blogbejegyzésében:
A múlt héten szerencsésen hazaérkeztem Ománból, ahol egy igazán különleges, 5 napon át tartó monti maratonon vehettem részt a Hajar-hegységben, egyedüli magyarként a rajthoz álló 18 nemzetet képviselő sportolók között. Mind a táj, mind a terep egyedien varázslatos, olykor szürreálisba hajló volt, az embert testileg-lelkileg-szellemileg is próbára tette. Jelentem, a próbatételen megfeleltem, egész remekül: a tavalyi győztest is magam mögé utasítottam, s egy szakaszgyőzelemmel és az összetettben elért második helyemmel 70(!!!) UCI pontot is bezsebelhettem, ezzel is segítve a női kvóta megszerzését a riói olimpiára! 
A Trans Hajar ötödik jubileumát ünnepelte, emellett UCI S2-es (tehát olimpiai kvalifikációs pontokat is érő) verseny volt. Küzdelmes volt, meg kell hagyni. Nyilván, hiszen verseny – de annál sokkal több. Aki vett már részt többnapos versenyen, vagy akár bringatúrán, tudja, milyen érzés az, amikor a többedik napon már lankad a figyelem, erőltetni kell az evést, ivást, azaz sokkal nagyobb figyelmet kell szentelned önmagadra, beosztani az erőd, taktikázni, s a lehető leghatékonyabban legyűrni a kihívásokat.
Pár gondolat a versenyről: az öt nap során cirka 400 km-t tettünk meg, ami önmagában nem is tűnhet soknak, azonban a mellé társuló 10 000 m szintemelkedés leküzdése (olykor 20-30%-os meredekségű kaptatókkal) már igencsak érdekes lehet, pláne, hogy átlag 29, max. 37 C fokos hőmérsékletben tettük meg mindezt. Mellé kaptunk még jó kis erős szelet, durván sziklás-köves-murvás terepet, illetve az olykor a bringás elé kiugrani sem rest kamikaze-kecskéket… Sajna ez utóbbi balesetben is realizálódott. 
A versenyen profik és amatőrök egyaránt részt vettek, s nem éreztél semmiféle távolságtartást vagy különcséget: egy helyen táboroztunk, ugyanott és ugyanazt kajáltuk, mostuk a bringát vagy intéztük mindennapos dolgainkat. Barátságos társaság verődött össze, kellemes beszélgetések alakultak ki, függetlenül attól, hogy valaki olimpiai asprináns vagy pocakos kétgyermekes édesapa.
A sátortáborunk így nézett ki, háttérben a “punnyadó” és az étkező sátrak:
A verseny helyszíne Jebel Shams környéke volt, igazából a senki földje; a legközelebbi település pár km-re volt. Aggregátorok segítségével volt áramunk, a mobil zuhany vizét pedig a ragyogó nap melegítette.
Mint látjátok, növényzet nem nagyon volt, mint ahogyan árnyék sem túl sok az öt nap során (az oázisok kivételével). Ha néhol egy-egy fa vagy bokrocska elő is fordult, vékony levelű, szúrós, hiszen ők képesek megélni a kősivatagban.
Ami az állatvilágot illeti, gyilkos lényekkel nem találkoztam, pár kóbor pókot és a kecskéket. Na jó, az utolsó nap kutyát is futtattunk, de svájci bringás társam szerint ő is csak játszani akart velünk. Illetve mégsem csupán ennyi! Hiszen milyen jellegzetes állat él az arab világban… ? Bizony! Egy-egy helyes tevével is összetalálkozunk a verseny során!
Még egy apróság, mielőtt belevágok a verseny történéseibe. A szervezés remek volt, a pálya jól jelölt, részletes tájékoztató minden este, kifüggesztett napi eredmények, bringamosó és szerviz, valamint masszázs lehetősége, s még a mobil WC-kben sem volt soha hiány a wc-papírból. Tudom, triviálisnak tűnő dolog, de mindenképp a versenyzőkre való odafigyelést mutatja ez utóbbi is.
Hú, viszont az éjszakák nagyon furcsák voltak, tényleg szürreálisak! Ahogy a sötétben a pizsidben battyogsz ki a lefekvés előtti utolsó “kisdologra”, a szürkületben a hatalmas hegyek koromfekete sziluettje már-már hátborzongató, fejed felett a csillagok pedig valahogy nagyon nem ismerősek… Ezt sajna a fényképezőm nem bírta lekövetni, de ijesztően fura érzés volt.
De most már nézzük a versenyt magát!
1. nap: 42 km időfutam
Amennyire nehezen indult a nap, olyannyira jól végződött! Hajnali 1-kor telefoncsörgésre ébredtem Valter Tibi szövetségi kapitányunktól, ti. probléma volt a hamarosan esedékes Andalúcia Bike Race (többnapos, pontszerző) verseny fiú csapatainak regisztrálása miatt, s mivel én “ismerem” a szervezőket s eddig is önzetlenül segítettem a verseny leszervezésében, ugyan másszak már ki az ágyból, s határidő előtti utolsó órákban segítsek még egy kicsit. Hú, de kiakadtam! Miközben én magam is pontgyűjtésen vagyok (edzőtábor helyett), persze nem szövetségi támogatással… S egyébként sem vagyok se titkárnő, se senki a szövinél… Na, de nem is erre akartam kitérni, az megérne egy külön misét.
Szóval 4,5 óra alvással, 3 óra buszút után megérkeztem többedmagammal a helyszínre, ahol a gyors regisztrációt követően birtokba vettem a felvert sátram.
Az én rajtomra 14.14-kor került sor (éljen a szimmetria!). Mivel nem voltam biztos abban, hogy egy nagy kulaccsal kibírom a 2 kört, inkább ivópúpos hátizsákot vettem magamhoz. Nehezebb is, kényelmetlenebb is, de nem fogom az első nap kivégezni magam! Percenként rajtoltattak minket, így igen gyorsan megláthattam a magam előtt tekerő bringásokat, s megkezdődött az üldözés! Olyannyira jól ment, hogy a második körben a percekkel előttem induló, tavalyi győztes, sokszoros Cape Epic teljesítő Hannele Steyn mögött találtam magam. Oké, ez jó bemutatkozásnak ígérkezik.
A második kör elején azonban olyan jól álltam izó tekintetében, hogy úgy döntöttem, a frissítő zónában ledobom a hátitatyóm, elég lesz a kulacs. Be is jött a dolog! A második kör nagy részét együtt tettem meg Hannele-vel: egy életem, egy halálom, de le nem szakadok róla! A kör vége előtt, ismervén a jó kis meredek kaptatót, végül hosszú sprintet nyitottam, a célegyenes előtti utolsó kanyarban pedig rátettem még egy lapáttal. Így könnyedén leszakítottam. Első nap kipipálva!
Az eredményre persze várni kellett még, csak bő 2 órával később értesültem a hirdetőn a hihetetlen jó hírről: megnyertem a szakaszt! A dobogó 3. fokára Catherine Williamson állhatott fel – a verseny legnagyobb esélyese. Hát ő sem egy virágszagolgató leányzó, 2006 óta profi kerékpáros, Cape Epic-győztes, Transalp ezüstérmes… 6 perccel érkeztem előtte. Jól jöhet még ez az előny, pláne, mert egy nagyon hosszú nap lesz a következő. 
2. nap – 127 km
A hajnali kelés és 5 órai reggelizés után nem igazán kipihenve magunkat ültünk be a buszokba, hogy 8.30-kor rajtolhassunk Bani Awfból. A bringákat katonai teherautón szállították, vastag szivaccsal kibélelve őket, hogy egy karcolás se legyen rajtuk.
Fél 8 körül már felkel a nap, s habár hűvi az idő, fél óra se telik bele, s melegünk lesz – addig pedig ott a melegítőkrém!
Mivel csak 2 frissítőzónát jelöltek ki a távra, egyértelmű volt, hogy púppal megyek. Az első 8,5 km-es, meredek lejtőt 10-fős csoportokban tettük meg, s mikor minden csoport leért, kezdődött az éles rajt. Sajnos már ekkor többen baleseteltek a laza, köves, csúszós talajon.
Az éles rajt a lejtő maradék harmadán indult, ami persze rázott, mint a dög, olyannyira, hogy a kulacsom szépen ki is repült. Sebaj, itt a púp, kitartok vele a frissítőig! Azonban sajnos nem csak ez okozott (átmeneti) fejtörést. Már ezen a lejtőn gyanús hangokra lettem figyelmes: kotyog a bringa eleje! Bakker, most mi legyen? Megálljak, ne álljak? Ha megállok, Catherine eltűnik, ha nem, baj is lehet… Végül a megállás mellett döntöttem, mert a bringa miatti aggodalom végett úgysem mertem ereszteni neki annyira, amennyire kellett volna. Igen, kilazult a kormány (nem húztam meg eléggé előző nap, úgy látszik). Gyorsan meghúzom a csavarokat, s irány tovább. Egyedül, ami nem túl szerencsés. Sokáig egyedüli társam az órám volt, a pulzust igyekeztem tartani! Majd utolért egy svájci és egy olasz kolléga, így a cél az volt, hogy addig menjek velük, amíg csak bírok.
A taktika bejött, ezüstérmesként értem célba, 6 perccel Catherine mögött, s kb. 20 perccel jött csak mögöttem Hannele. Huh, csak 4 másodperccel van előttem brit kolleginám az összetettben.
A 4 óra fölötti versenynapokon, mint amilyen a mai is volt, különösen nagy szerepet kap a megfelelő, jól beosztott folyadék- és energia-visszapótlás. Még nem említettem, az idei esztendőben a Xenofit cég termékeivel pótolom a szükséges energiákat. Meg kell mondjam, nagyon jól éreztem magam a bőrömben tőlük. Ízre, hatékonyságra nézve remek (a kedvencem a mentolos-koffeines gél lesz!), s ami a hosszú versenyeken igazán fontos, a szénhidrát-szeletjük is könnyen csócsálható, nem ragad, nem olvad meg a nagy hőségben sem. Szóval első nagy teszten kiválóan vizsgáztak! Köszönöm az ellátmányt, Biker kft.!
Hosszú versenyen a regenerálódás szintén kulcsfontosságú. A nap végén szinte életmentő volt a masszázs, ennyi km-t monti nyergében még sosem töltöttem egyhuzamban – az izmaim jeleztek is rendesen! Szerencsére minden nap sorra kerültem, nem is tudom, mi lett volna nélküle a lábaimmal…
3. nap – 64 km
A mai nap bármennyire is könnyűnek ígérkezett (mivel “csak” 2 nagy hegy volt domináns, az első 10 km emelkedővel…), a hőség, de sokkal inkább az előző napi táv volt az, ami megfogott.
Közös, neutralizált rajttal indult a nap egy elhagyatott, régi falu romjai mellől. Tiszta időutazás!
Az első emelkedő 7 km-énél Catherine kb. 1 perces előnyt tudhatott magáénak, Hannele pedig lassan de biztosan utolért. Ajjajj, messze még a cél… a pulzusom egyre alacsonyabb, ahogy telnek a napok, 10 ütéssel lejjebb csorog az átlag… nagyon kellett figyelnem, hogy tartsam, ameddig bírom!
Ezen a napon a szervezők egy csodás meglepetéssel kedveskedtek nekünk: egy egynyomos kecskék-járta lejtőt takarítottak ki annyira, hogy ne kelljen végiggyalogolni. Hihetetlen élvezetes volt, még a teló-gond ellenére is: hatalmas sziklák, hirtelen letörések – a kecskék, ugyebár nem nagyon keresik a könnyebbik utat.
Mivel a kulacsom megint mocorgott, nem kockáztathattam, hogy elveszítsem, betuszkoltam a zsebembe a gélek mellé, ahol nagyon remekül érezte magát – én meg nagyobb tempóra kapcsolhattam. Hogy ez eddig nem jutott eszembe! A korábbi mezeimbe sajnos nem tudtam ilyen jó pakolni. Itt meg is fogadtam: nem kell többet tevepúp! (Köszi, Gesu!)
Ezt a szakaszt kis átvezetés után egy gyönyörű oázis követte, ami a kopár táj után igazi földi mennyországként tárult elénk: minden tiszta zöld, kellemes árnyék, békésen sétáló emberek, a csörgedező patakból ivó macsek… Na, itt be is néztem egy kanyart! Annyira kacskaringós volt, hogy ilyet még CX-versenyen sem látsz!
Szerencsére gyorsan visszataláltam, s folytathattam utam. De ami ekkor történt, azt máig emlegetem!
Azt hittem, megütött a nap, amikor egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy egy Hungary feliratos országúti bringás alak mellett haladok el. Neeem, ez nem lehet! Sebaj, épp egy aszfalt útra értem, nyomattam tovább a kormányra hajolva (hogy minél kisebb legyen a légellenállás). Bakker, de most is itt van, mellettem. Lenézek, majd balra, megint le, megint balra… Egy gyors rendszer-csekkolás a fejemben, hogy nem vizionálok-e (rendesen ettem , frissítettem, szóval nem lehet baj)… Szóval nem délibáb volt, hanem Kovács Gábor kerékpáros kolléga teljes valójában. Döbbenet a köbön.
Beszélgetésre nem volt alkalmas az időpont, szóval sokat nem tudtam meg – rám is parancsolt, hogy én csak tekerjek, ne dumáljak…
Hát igen, mi magyarok mindenhol ott vagyunk!
A napot végül harmadik helyen zártam, egy csodás víz-vérhólyaggal a kezemen. Kicsit erősen fogtam a kormányt a lejtőn…
4. nap – 47 km
Eredetileg hosszabbra tervezték, de a többség kérésére rövidítettek a távon. Sokan küzdenek a szintidőn belüli teljesítésért, s a hőség, a terep és a táv szedi áldozatait. Akármi is lesz, célba kell érnem! Ma “helyből” rajtoltunk, így elmaradt a reggeli buszozás.
Kis terepezést követően életem eddigi leggyönyörűbb aszfalt szerpentinjén tekertünk fel – utolsó fokozat, bivaly erős szél – kétszer meg kellett gondolnod, mikor nyúlsz le a kulacsodért! Az pedig, hogy bolyban haladj, nem volt kérdés! Kb. 600 m szintet másztunk egyben, ilyen volt a laza része:
A csúcstámadást követően terepes lejtőzés egy wadi-ba (kis völgy, patakkal, amelyben csak nagy esőzések idején van víz), hatalmas sziklák közt vezetett az utunk, többször le is kellett szállni. Az itteni kecskék azonban nagyon komiszak voltak, szabályszerűen kinevettek minket, olyan hangjuk volt!
A wadiból felkaptatva visszaérkeztünk ugyanarra a csúcsra, s a visszaút ugyanaz volt. Lefelé 70-et bírtam fejben (aszfalton, természetesen), de így is aggódtam, hogy mi lesz a tárcsákkal s marad-e fékbetétem a nap végére. Kicsit megsütöttem… de semmit nem kellett cserélni!
A telóm sajnos már csak kb. 2cm-t mozgott, de megbeszéltük, hogy az utolsó napot még kibírja, s utána kap egy alapos szervizt! (Mint utólag kiderült, szerencsére nem volt nagy a baj, “csak” valahogy sikerült elhagynom egy csavart a nagy rázatásban, s amiatt adta meg magát. Minden rosszban van valami jó…). Este korai fekvés ígérkezett, ugyanis 5-kor reggeli, 7-kor rajt! Lefekvés előtt a bringa másnapra kész állapotban pihent, lánc lewaxolva (a Squirt sokkal jobban bírta a homokot, mind az olaj!), szintrajz felragasztva, gélek, ruha stb. bekészítve. Csak így tudok nyugodtan aludni.
5. nap – 102 km
A mai nap egyértelműen a csapatmunkáról, a megfelelő folyadék- és energiabevitelről, valamint a mentális felkészültségről szólt. És egy picit a kockáztatásról is – legalábbis számomra. 
Reggel még igencsak hűvi volt az idő, de a kezdeti nagy tempó miatt (és hála az Emspomának) nem kellett dideregnem. Fura volt, azt hittem, az ötödik nap nem lesz már nagy ereszd-el-a-hajam, de bizony az volt a kezdetektől. Nagyon észnél kellett lenni, nem csak a kecskék miatt, hanem mert mára is kaptunk jó pár technikás szekciót.
Az első konkrétan úgy nézett ki, hogy a nemrég elkészült 2×2 sávos út hirtelen véget ér egy meredek hegyoldal tetején, onnét pedig laza köveken, sziklákon kellene valahogy lejutni. Hozzáteszem, ezen az úton a négykerék-meghajtású autók sem tudnak közlekedni… Csak a kecskék – és a bringások!
Sajnos volt itt is baleset: zúzódás, törés emberen és bringán egyaránt.
Én pedig előszedtem hegyi zerge és cyclocrossos tudásom, s apró, de sebes léptekkel abszolváltam a legütősebb szakaszokat. A Sidi cserélhető talprészei nagyon bírják a köveket, így a nagy sziklákon sem csúsztam meg. Igaz, koptattam belőlük, de inkább azt, mint a bőrömet!
Ekkor Catherine is látótávolságba került, Hannele jóval mögöttem! Hú, de jó lenne egy győzelemmel zárni a versenyt, az olyan szép keretet adna… Persze jól tudtam, ehhez sok mindennek össze kell jönnie, de nem lehetetlen!
A nyaktörő szakaszt egy hosszú, nyomatós sík, aszfalt szakasz követte, amelyet néha murvás, köves, poros utak törtek meg. Egy biztos volt: az ötfős csoportban nem lehetett lazsálni – még nekem sem, egy szem (szegény, törékeny stb.) lánynak.
Kb. 43-as átlagot nyomtunk montival, na itt aztán nem volt sem időm, sem erőm a tájat nézni. Szépen forogtunk, ahogy országúti versenyen szokás, ügyelve arra, hogy egyenletes maradjon a tempó, s minél inkább aerodinamikusabbak legyünk.
Az első frissítőnél nem állt meg a “vonat”, nekem ekkor fél kulacs izóm volt. A következő az 52. km-nél lesz. Agyaltam, mi is legyen, ugyanis ha megállok, egyedül nem fogom úgy bírni a nagy szélben, viszont ha elfogy az izóm idő előtt, kipurcanok az egyre nagyobb melegben.
Így vállalva a kockázatot, nem álltam meg. Ezt követően, a terepes, köves, rázós szakaszokon egy idő múlva szét is esett a csoportunk, mint ahogyan az előttünk haladó csoport is. Amikor már csak 1,5km volt a frissítőig, előre menekültem, mert az azt követő lejtőn a fiúk többsége valószínűleg utolér, s akkor újra velük haladhatok.
A terv részben működött, csupán a csoport szűkült 3 főre. Majd kettőre. Svájci kollégám azonban nagy potyalesőnek bizonyult (vagy csak elfáradt, persze), s nem nagyon akaródzott neki vezetni… Viszont így is nagy segítségnek bizonyult, amikor egy faluszéli kutya úgy döntött, minden arra járó kerekest megkerget. Én meg tartok az efféle eb-szórakozástól…
Szerencsére a kutya nem rajongott az izóért, amit a kolléga rá spriccelt, így felhagyott a kergetéssel. Huh!
Hú, már csak 20 kili a célig!
Nem sokkal azután utolértük belga barátainkat, így négyen folytattuk tovább utunkat. Hamarosan széles aszfaltútra értünk, s a nagy szél mellett csendben reménykedtünk, hogy nem is lesz több terep… Igazából engem a szél nem zavar, elfogadom hogy van, s nem zsémbelek miatta. Ez igencsak nagy előny volt a fiúkkal szemben…
Már 10 kilin belül jártunk, amikor rám szólt Geert, hogy picit vegyek vissza a tempóból, mert sok nekik. Ekkor én már teljes eufóriában voltam, mindjárt itt a cél, s ami ránk vár még, habár sokak számára gyötrelem lesz, nekem örömforrás: az első napi időfutam-pálya combos emelkedője!
Így, az utolsó 3 km-en istenhozzádot mondtam nekik, s megkezdtem az utolsó kaptatót. Habár már a 100. km-nél jártam, nagyon jól forogtak a lábaim, s nem mondom, hogy nem fájtak a fáradtságtól, de a nagy várakozás elnyomta azt is.
Jajj, de nagy öröm volt, amikor megláttam a célkaput és a lobogókat! Már csak 300 méter… 200… 100… 50… És megvan!!!!!
A célban kimondhatatlan öröm, Catherine baráti ölelése, s egy jó pár fotós fogadott, nekem pedig fülig ért a szám. Teljesítettem a távot, túljutottam a nehézségeken, nagyon sok élményt és tapasztalatot szereztem, s nem utolsósorban egy összetett második helyezést, 70 UCI ponttal. Örömöm igazán persze csak akkor lett volna tökéletes, ha mindezt ott helyben Viktorral is megoszthattam volna, hisz az ő segítsége, közreműködése nélkül nem valósulhatott volna meg (telefonbeszélgetésünk alapján küldte a napi infókat FB-on, ugyanis internet-elérhetőségem nem volt). A lehetőséget a Szervezőknek, valamint a Biking Kft-nek, a Kross bringák hazai forgalmazójának köszönöm!
A délután a díjátadó ünnepséggel folytatódott,amelyen az összes támogató és impozáns személyiség részt vett.
Nálunk, lányoknál Catherine Williamson, jómagam és Hannele Steyn állhatott dobogóra, a fiúknál dél-afrikai dominancia volt: James Reid, Max Knox és Kevin Evans szerzett érmet.
A trófeához csodás díszdoboz is járt, alig bírtam betuszkolni a bringás zsákba – de túl szép volt ahhoz, hogy ott hagyjam…
A versenyre hozott túlélő pakkomból sok nem maradt, viszont nélkülük nagy bajban lettem volna:
A rövid ceremóniát kiadós vacsora és egy esti mozizás követte. Nagyon hangulatos volt a csillagos ég alatt mozizni – kár, hogy az akciófilmek nem az én világom…
Másnap reggel visszabuszoztunk Muscatba, ahol a délutánt kis átmozgatás gyanánt a város felfedezésével töltöttem. Habár nem kifejezetten turistaparadicsom, azért 2 óceánjáró és egy csoport magyar turista is akadt arrafelé… Az erődje csodás, kár, hogy zárva volt, s nem jutottam be.
Na de a sikátorok és a bazár! A füstölgő tömjén és a fűszerek illata, a színes ruhák, az alkudozó arabok… – igazi kelet!
Most egy kis itthonlét következik, s ha végül sikerült mindent lefixálnia a szövinek (infóm azóta nem sok, csak hogy hitelezzük be valahogyan a költségeket), február 22-én Poór Brigivel és a fiúkkal az Andalúcia Bike Race spanyol hatnaposon vadásszuk a kvalifikációs pontokat! Mi azon leszünk!
.
