Hihetetlen – de korántsem véletlen! Talán így lehetne négy szóban összefoglalni, mit sikerült vasárnap a belgiumi Houffalize-ben véghezvinnünk (így többes számban, hisz egy maratonversenyt felkészült segítő nélkül esélytelen lenne ilyen eredménnyel zárni).
Ez a verseny is a UCI által jegyzett Marathon Series minősített futama volt, amivel újabb világkupa pontokat gyűjthettem – növelve előnyömet a második helyen álló belga bajnok Alice Pirard előtt (aki nem mellesleg az előző futam győztese volt). Szóval maradok az élen. 
A verseny előtt nagyon jó lelkiállapotban voltam, amihez az ezt megelőző két hazai megmérettetés is hozzájárult.
A salgótarjáni XCO Magyar Kupán a saras, míg a Buda Maratonon a dinamikus emelkedőkkel tarkított, a megszáradt sár által sokszor igencsak rázatóssá alakított terephez szoktathattam magam. Mindkét versenyen ún. “biztonsági” menetet mentem: hiszen a nagy megmérettetés előtt nem akartam bukást kockáztatni, illetve 3 nappal a Roc d’Ardenne maraton előtt a nem volt szabad “kihajtanom” magam.
Valami olyasmit szoktak erre mondani, hogy “okos versenyzéssel behúztam a két győzelmet”. Az mindenesetre biztató jel volt, hogy a 80%-os teljesítményem ellenére is sikerült 10 percet faragnom a tavalyi hármashatárhegyi időmből. A verseny után este még laza levezetés új, pesti főhadiszállásunk közelében, majd irány az ágyikó, mert másnap hajnalban indulás! A cirka 1300 km-es út nagy részét alvással és bóbiskolással, kis részét pedig vezetéssel töltöttem. Aznap, míg Viktor a rajt-cél területet térképezte fel, én elmentem egy kis átmozgatásra.
Szerencsémre egészen hamar rábukkantam a pálya egy szakaszára, így kíváncsiságból el is indultam rajta. Uhh! Hát nem sikerült az egyik legmeredekebb kaptatóra tévednem? Min. 15%, köves, gyökeres, már a nyereg orrán ülsz… Bakker, ha minden emelkedő ilyen, soha nem lesz vége a 81 km-nek…
Igazából nem nagyon tudtam, mire számítsak, hiszen először rendeztek itt maratont. A hely neve montis körökben azonban ismerősen csenghet, hiszen sokáig itt is rendeztek XCO világkupát.
S ha már itt tartunk, a verseny gazdája pedig nem más, mint Erwin Vervecken, a 2000-2001-es szezon cyclocross világbajnoka.
Pár adat arról, ami ránk várt: 81 km-es táv, 2400m szintemelkedés, rövid, intenzív hegymenetek, száguldós lejtők jellemezték a pályát, amelyet a por és a kerék által felkapott száguldó kövek cifráztak még. A hevenyészett szintrajz talán így is mutatja, nem a pihenésről szólt a nap:
Relatíve sok volt a kétnyomos szakasz, amelyeket egynyomos turistautakon kötöttek össze. Annak ellenére, hogy a tengerszint feletti 500 m-nél magasabb hegyek nem igazán találhatóak errefelé, a fenyők itt is őshonosak, ami egyet jelentett a gyökeres-rázatós tereppel. A köves és laza szerkezetű talajnak köszönhetően csupán elenyésző volt a sáros szekció, bár a vicces kedvükben járó szervezők azért csak leküldtek (nem elírás: hosszában, nem pedig keresztül!) egy kis hegyi patakon….
Szombaton bejártuk a pálya kb. 20 km-es szakaszát, ami nagyon megnyugtatott: úgy néz ki, erőpálya vár ránk, minimális sárral, s megoldható technikás szekciókkal. Nagy megkönnyebbülésem eredményeképp azonban sikerült egy hatalmas öngólt rúgnom: az autó tetején elejtettem az új Rudy Project Noyz szemüvegem, a fotokromatikusat. Folyománya: 1 km után koppant az aszfalton. Úristen! Ugrott a szemüveg! Miben fogok kost versenyezni? Autó megáll, Eszti rohan ész-veszejtve, heveny pánik…. El nem hiszitek, semmi baja!!! Az ImpactX-teszt tökéletes eredménnyel zárult. De SOHA TÖBBÉ ilyen tesztet, az tuti!
Vasárnap reggel 6 előtt kelés, -2 C fok fogadott, az autó szélvédője befagyva… Sebaj, a 9.00-ás rajtunkra már +3-at jósolnak… 
Különben is, a rajt egy 14%-os aszfaltemelkedővel nyit, így tutira nem fogunk fázni.
Rajt kiválóan sikerült – bennem is volt az RQmax! -, igazából én magam is csak pillogtam, hogy vezetem a sort. Nem egy percig, sem kettőig! Közben pedig dörzsöltem a tenyerem, hogy ha ennyire nem tetszik a lányoknak a meredek kaptató, amiből jó pár ígérkezik a mai nap során, még bármi is történhet a célban…
Pár hullámvasutas szekciót követően országúti stílusra vettük a figurát, helyezkedés, bolyozás, egymás “kóstolgatása”. Laura Turpijnnal a 3. emelkedőn még szökésben is voltunk!
Majd sajnos behoztak a többiek, Laura sem akarta tartani azt kemény tempót. Ezt követően Alice Pirarddal diskuráltak – amit persze nem értettem, de egyből arra gondoltam, ezek a lányok tuti szövetkeznek. Ugye nem ebből lesz az üldözési mánia?!
Bárhogy is legyen, nem fogom őket elengedni, ki kell tapasztalni, mit bírnak felfelé. Lejtőzésben, sajnos, nem voltak kétségeim, nem ott fogok támadni… Egy 5-6 fő boly szakadt végül le a főmezőnyből, benne a későbbi dobogósok, plusz Laura és még egy-két leányzó.
Majd egy perc sem telt el, amikor is egy egynyomos, saras szekciónál Michalinát láttam nem sokkal magam előtt kicsúszni, de nem értettem, min csúszhatott meg, így én is azt a nyomot választottam, hogy megelőzzek egy kolleginát – így nyomban a földön is teremtem. Szerencsére komoly baj nem lett, csak a fékkar fordult el, nekem kutya bajom.
Ekkor persze még 2-en megelőztek, így elöl hármas fogat, utána egy kettes, majd én, következtem utánam pedig a “légüres tér”.
Azt hiszem 3 emelkedő kellett, míg visszakapaszkodtam az első bolyra (néztek is a lányok, hogy már megint itt vagyok), viszont márkatársam, Michalina ekkor robbantott, amit én a negyedik pozícióból az egynyomos kaptatón nem tudtam lereagálni. Ami persze nem jelentette azt, hogy veszett fejsze nyele az ügy, hisz ne felejtsük el, 81 km igencsak hosszú táv…
Amire nagyon oda kellett (s kell is mindig) figyelnem, az a frissítés. Na nem óramű pontossággal, de hozzávetőlegesen 40 percenként lecsusszant felváltva egy-egy koffeines és XX-Force gél, s a kulacsba is váltva kaptam, sőt egyszer Viktor még mixelte is a kettőt (nyugalom, nem először tette ezt). De ami a legjobb ötlete: az RQmax bogyó kulacsra erősítése.
Ugyanis féltávnál több mint jól jön egy kis segítség a fáradófélben lévő lábaimnak, viszont megállni nem fogok a verseny legnagyobb hevében, a segítő viszont nem futhat a bringás mellett, ez szabály. Így a kis zacsit a kulacs tetejével ráerősítette, én meg szépen kirágtam belőle a bogyót. Seperc alatt megvolt a művelet.
Egy szimpatikus hegyen így el is léptem, a lányok pedig nem nagyon tapadtak… Ekkor Michalinának 1 perces előnye volt. Ez maradt is az elkövetkezendő 40 kilin át, viszont a lányok mögöttem lassultak, s 3 percre sikerült duzzasztanom az előnyömet az utolsó előtti frissítőpontban.
Amikor már csak 10 kili volt a célig – az utolsó frissítő pontnál – a lábaim kezdtek siránkozni, hogy meddig kell még szenvedniük. Igazából nem fájt semmim, nem görcsöltem, egyszerűen kezdtem elfáradni. Ezért “fejben” próbáltam összerakni magam: ki kell tartanom, ha nem is látom már Michalinát, nem ezen a pár km-en fogom eladni az ezüstérmemet. Igen ám, de a cél előtt még várni fog rám egy lejtőzés, ami Hoffalize városában nem egy egyszerű történetnek ígérkezik. Bevallom töredelmesen, volt is bennem aggodalom, miféle lejtőt találnak nekünk ki. Ha világkupa szintű XCO-sat, akkor ma én leszek a leggyorsabb futó!
Mit mondjak, nem volt egyszerű, jó lett volna gyakorolni a verseny előtti napon. Vagy talán pont így volt jó, hisz egy srácot követve végül sikeresen abszolváltam a teljes lejtőt, az adrenalin-bomba elnyomta a zavaró gondolataimat.
Így 1 perces hátrányomból nem faragva, de annál hatalmasabb örömmel haladhattam át a célvonalon.
Ezt követően a helyi Kross vendégszeretetét élvezhettük, sőt, délután még el is vittünk egy Moon-t és egy B11-et a régi XCO és 4-Cross pályára kipróbálni. De ami a legjobb: eredeti belga csokival kedveskedtek nekünk! Nyami! Az eredményhirdetésre du. 2 órakor került sor, addigra a csoki (és persze a fehérje szelet) magamhoz térített. A lányoknál így Michalina, jómagam és a belga bajnok Alice Pirard állhatott. A hazai színekben versenyző Babits Kriszti a 11. helyen ért célba.
A fiúknál a dobogón a dán bajnok Soren Nissen a protugál Luis Pintoval és a cseh Jiri Novakkal osztozott. A 81 km-es távon Magyarországról Szatmáry Andris 8., míg Vígh Zoli 18. lett.
Most még pár napot itt töltünk Belgiumban, tegnap például egy 4 órás “laza” tekerésen vettünk részt újdonsült ismerősünkkel, Joey-val!
Csodás ez a táj, sík részt nem nagyon találunk… Ha lesz időm, külön posztban mesélek még!
A profi frissítést, szervezést és sofőrködést Szász Viktornak, a fényképeket pedig Tirszin Janinak, Vadas Máriának és a 2M Bikes-nak köszönöm!
.
