fbpx

Dósa Eszter blogja: BringaMánia Magyar Nagydíj

Izgalmas és kemény verseny volt a hétvégi McDonald’s BringaMánia Magyar Nagydíj, amelynek Veszprém csodás városa adott otthont. A C2-es besorolású viadal elit dobogóján a válogatott dominált. De jó lett volna, ha az ezzel járó sok-sok pont még beleszámított volna az olimpiai kvalifikációba…

Mint említettem, izgalomban nem volt hiány már a délelőtti futamok során sem. Hihetetlen, milyen tűz és küzdeni akarás van a gyerekekben, fiatalokban (is)! Szeretek ott lenni, szurkolni és fotózni; nagyon lelkesítő látni azt, “miből lesz a cserebogár”. Kiváltképp, ha csapattagjainkat is lelkesíthetjük ezzel, az én esetemben Petrovics Patriknak, Nagy Vanesszának, Béla Dávidnak és Perlaky Eriknek szólt a leghangosabb biztatás. És természetesen Reitingerné Szabinának, hiszen (többek között) a másodosztály női kategória rajtjára is a délelőtt folyamán került sor.

A nagyobb gyerkőcök (=11 évnél idősebbek) számára jócskán KIHÍVÁS volt a pálya (így, csupa nagybetűvel), hiszen a felnőttek pályáján kellett teljesíteniük a számukra megszabott távot. Megmondom őszintén, a szombati bejárás után csendes aggodalom fogott el, ugyanis túl technikásnak véltem a hajtűkanyaros lejtmeneteket, nem beszélve a számukra egyértelműen tolós szakaszokról. Persze azt is meg lehetett érteni, hogy sajnos nem volt más lehetőség.

Tudomásom szerint komolyabb baleset nem történt, azonban nem sok olyan gyerkőc lehetett, aki nem gyűjtött össze egy-két “harci sérülést”. A Vitalitás domináns színe a kék és zöld – így mi a foltokat gyűjtöttük a karcolások helyett. Szabinánk pedig egy nagy adag bosszúsággal is gazdagabb lett, teszem hozzá, teljesen jogosan. A történet lényege, hogy pár lelkes (és erős) fiatalunk tévesen értelmezte az előzés-elengedés szabályát. Szóljatok, ha rosszul tudjuk, de nem CSAK AKKOR vagyunk kötelesek elengedni az előzni vágyót, ha ezzel saját testi épségünket nem veszélyeztetjük?

Ergo nem egy olyan egynyomos ösvényen, ahol két bringás nem fér el… Persze verseny után tisztázódott a helyzet, s érthető az is, hogy a verseny hevében nem feltétlen úgy fogalmazunk, ahogy illene, csak hát valahol mégiscsak kollégák vagyunk, verseny közben is, nemde? Ezen egy kicsit elszomorodtam. Szerencsére az én futamomban ennek szöges ellentétét tapasztalhattam: az előzés és az elengedés egyaránt korrektül zajlott.

Közben azonban volt még egy futamunk, amely már a várból indult, s ahol Viktor, Reitinger Gabi és Gombi kolléga küzdött becsülettel. Ez a 6km-es pálya már teljesen megegyezett azzal, ami ránk is várt: a hosszú lépcsősorral és a patakátkeléssel, amelyek a leglátványosabb elemei voltak a pályának. A délelőtti futamok pályájához képest változás volt még pár “csendes szenvedős” szakasz, ahol egy-egy emelkedőt csak lábon lehetett teljesíteni. Szóval nem volt hátrány egy kis terepfutó és cyclocrossos tapasztalat…

Majd elérkezett a délután 3 óra, s a bírói “Fél perc a rajtig!” mondat. Áááá! Nem tudom, miért, de nagyon izgultam. Pedig szuperül kajáltam, szépen be is melegítettem, igyekeztem mindent az edzői utasítás szerint tenni. És mondogatni magamnak, hogy nincsenek elvárások, csak hozzam ki magamból a maximumot.

A rajt maga nem sikerült rosszul, hatalmasat sprinteltünk Gabival, azonban egy jó 15 méter után valami oknál fogva a jobb lábam elhagyta a pedált, s már rúgtam is a levegőt. Sokáig azonban nem hezitáltam, hanem nyomban üldözőbe vettem Gabit s Ronit. A lépcsőhöz érve sikerült a második pozíciót felvennem, majd elkövettem egy újabb hibát: a lépcsők alján a kis ösvényhez közeledve úgy láttam, mintha Gabi kicsúszott volna. Erre azonnal lefékeztem, s már pattantam is le a bringáról.

Hogy én mekkora vaksi vagyok! Csak annyi történt, hogy belassított picit az ösvényen, a többit csak az én agyam tette hozzá. De nézzük a jó oldalát: legalább nem történt baj. Szóval a nyúlcipőzésnek az lett a folyománya, hogy Gabi szépen eltávolodott, még ha látótávolságon belül maradt is. Sebaj, üldözni jobban szeretek, mint menekülni!

Az első futós/tolós emelkedőn értem őt utol, majd követtem egy ideig, mert nem sikerült teljesen memorizálnom a pálya ezen szakaszát. Illetve ez a szekció igencsak defektveszélyes is volt, ezért úgy döntöttem, járt utat járatlanra nem cserélek. Most legalábbis. Így tekertünk egy hosszabb szakaszon együtt, majd egy kies részen támadásba lendültem.

Bölcs dolognak tartottam minél nagyobb előnyre szert tenni, már csak az esetleges technikai gond miatt is. Ne bízzunk semmit a véletlenre! A lábaim végre úgy dolgoztak, ahogyan szerettem volna, így a várhoz vezető emelkedőn már szép előnyre tettem szert. Mivel nagy volt a meleg, minden körben locsoltam a fejem – kincset ért a friss víz!

Persze menni kell tovább, hisz 3 kör még hátra van! Szerencsémre folyamatosan láttam magam előtt fiúkat, akiket hajkurászhattam, így túl sokat nem lazsálhattam. A harmadik kör elején éreztem egy kis megrogyást, de a koffeines gél + az XX-Force izó, amit én csak “lórúgásnak” hívok, újra lendületet adott. De nem csak ez kellett a lendülethez, hanem az a sok-sok biztatás, amit a szurkolóktól kaptam-kaptunk.

Kiváltképp a meredek kaptatóknál, amikor már a kitekerés és leszállás határán mozogtam. El sem tudom mondani, mekkora lendületet adott a gyerekek “kórusa”. Az járt a fejemben, hogy nem hozhatok szégyent ilyen lelkes szurkolás mellett. A technikásabb lejtőzéseknél azonban nehezebben koncentrálok; a hajtűkanyaroknál majd’ a frászt hozta rám a duda. Egyébként ezeken a szakaszokon úgy éreztem, teljesen új terep fogadott; a szombati bejárás után sokkal technikásabbá vált a nyomvonal a kivályúsodott, laza és szétfékezett talaj miatt. Fel volt adva a lecke!

A verseny végkimenetelét, szerintem, az emelkedőkön lehetett eldönteni. Nem bántam! Az utolsó körben pedig egészen megtáltosodtam, alacsonyabb pulzussal is gyorsabban teljesítettem, mint az előzőt. Ez talán annak is betudható, hogy kezdtem ráérezni a pályára (ideje volt már…), s jobban tudtam összpontosítani is. Erre azért is volt nagy szükség, mivel esélyes volt, hogy az fiú mezőny eleje utolér. Meglepetésemre Andris volt az egyetlen, aki megfogott.

A cél előtti utolsó emelkedőn még igyekeztem kipréselni magamból a maradék energiát, így nem sok erőm maradt az értelmes emberi kommunikációra. De jól esett! Nálunk a sorrend az egész verseny folyamán változatlan maradt, így Gabi majd Roni érkezett meg a célba. A fiúknál Parti Andris-Juhász Zsolti-Buruczki Szilárd nyakába kerülhetett érem.

Jövő héten újabb XCO Borsodnádasdon.
A szálláslehetőségért Wágner Balázsnak, a fotókért pedig Káldi Tamásnak és Czibulya Rolandnak nagy-nagy köszönet!

 

Hozzászólások

Írd ide a hozzászólásod:

Leave a reply

Kerékpár magazin - Bikemag.hu - Hírek, tesztek, versenyek
Logo
Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért, tovább lépve elfogadod a cookie-k használatát. Adatvédelmi tájékoztatónkban megtalálod, hogyan gondoskodunk adataid védelméről.
Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért, tovább lépve elfogadod a cookie-k használatát. Adatvédelmi tájékoztatónkban megtalálod, hogyan gondoskodunk adataid védelméről.