A rajtlistát elnézve az egyetlen itthoni profi csapat nem bízta a véletlenre az országos bajnokságon való minél jobb szereplését. Látván, hogy Parti Andrison kívül mindenki benevezett a hosszútávra. Ezek után tudtam, hogy nem lesz egyszerű dolgom!
Próbáltam kigondolni, hogy ki lehet az első emberük, akit majd hárman fognak segíteni. Andris vagy Zsolti? Nyugodt alvásomat az esküvőről hazaérkező vendégek kiabálása sem segítette.
Másnap a szokásosnál 1 órával korábbi rajt miatt, nem kapcsoltam teljes tempóra azonnal, vártam míg feláll profi csapatunk és próbáltam kitalálni kit akarnak jó pozícióba hozni. Nem sikerült rájönnöm. 10 perc után aztán rákapcsoltam és elkezdtem tempót menni. Ezek után 4-en maradtunk az EuroOne-os csapat 3 fiatalja meg én. Szusszantam egy rövidet és nyomtam elöl az egész hosszú emelkedőt, hogy minél kevesebb tagjukkal kelljen “sakkoznom” a végén. Andris és Zsolti maradt.
fotó: Zudor Imre Gyula
Még mindíg nem lassítottam, kíváncsi voltam ki bírja jobban. Úgy láttam Andris kezd “megúszni” néha. Gondoltam Bánkút előtti emelkedőig lemarad. Nem kellett addig tempózni, mivel defektet kapott, így csak Juhász Zsolti tapadt rajtam. Aki elkezdte nyomni az Ördögoldalon. Nem mentem utána, mert kellett egy kis pihenő a sok vezetés és ritmusváltás után kb. 20mp-re ment el Bánkútig. A lefelében elvesztettem szem elől, de gondoltam hadd menjen!
A rajt/cél területig óvatosan bringáztam, mert a nagy hajtás és az alváshiány miatt, nem volt épp topon a koordinációs képességem. Aztán mikor befordultam a célkapuhoz, akkor valaki mondta, hogy Zsolti 5 percre van, amitől teljesen elkeseredtem, de a segítőim pontosabb 4 perces infója sem vidított föl. Túl hosszúra engedtem a “pórázt”. Pár percig még tanácstalanul bringáztam aztán kezdett visszatérni belém az élet, hála a szuper géleknek meg izóknak és leginkább a rengeteg szurkoló/versenyzőnek, akik közül volt olyan is, aki vagy 5 percig kiabált utánam és buzdított, miközben tekert. Szóval végre ismét megtaláltam a saját tempómat. Szépen közeledtem is Juhász Zsoltira (amit csak a célban tudtam meg).
fotó: Bíró Norbert photography
Az utolsó hosszú lejtőben egy középtávos boly előzésénél elkaptam egy fűben “rejtőző” éles követ és belsőt kellett cserélnem. Valószínűleg azért üthettem föl olyan könnyen, mert már előtte lassú defektesnek tűnt a gumi. Az egyik szedres emlkedőn kaphattam be egy tövist. Azt hittem vagy kilenc perccel vagyok hátrányban, mire a célba értem meglepődve láttam, hogy Zsoltit a mentősök “élesztgetik” és “csak 4 és fél perc hátránnyal jöttem be. El is gondolkoztam, “mi lett volna ha…” de végül is örültem, hogy amatőrként, egyedül szét tudtam szaggatni egy igazi profi csapatot, még ha nem is nyertem.
Csak azt tudom üzenni, hogy senki se adja fel, mert jönnek előbb-utóbb az eredmények, és a verseny a célig tart!
