Amikor a Giro leveszi csizmáját – külföldi rajtok a körverseny történelméből II.
A sport megszűnt sportnak lenni, legalábbis ami a profi szintet illeti. Itt már nem (csak) a versenyzésről szól minden, hanem a hírértékről, az országimázsról, de leginkább rólunk, szurkolókról. Rajtunk keresztül pedig a pénzről, hiszen ez az, amit mi, egyszerű emberek ellenszolgáltatásként nyújtani tudunk a show-ért cserébe. Ha mi élvezzük, ha nekünk kényelmes, akkor fizetni is hajlandóak vagyunk érte, és most nem feltétlenül a belépőjegyekre gondolunk, hiszen egy országúti verseny tekintetében ilyenről szó sincs. Pontosan tudják ezt a versenyszervezők is, nem véletlen, hogy megannyi sportágban divattá vált egy-egy eseményt az anyaországon kívül megrendezni. Nincs ez máshogy a kerékpársportban sem, lássuk, hogy mely listára kerül fel Budapest a héten megrendezésre kerülő Grande Partenzának köszönhetően!
Sorozatunk első részében felelevenítettük az ezredfordulót megelőző külföldi Nagy Rajtokat, és bemutattuk, hogy a szervezők hogyan próbálták népszerűsíteni a kerékpározást Olaszországon kívül. Most a 2000-es és 2010-es éveken a sor, hogy elénk tárják a Grande Partenzák történeteit.
Az 1998-as nizzai rajt után négy évet kellett várni, mire a Giro újabb országban mutatkozott be a nagyérdeműnek. Ez az ország nem volt más, mint Hollandia, a kerékpározás egyik fellegvára, ahová nem is feltétlen népszerűsítési céllal, sokkal inkább tiszteletből vitték el a körversenyt. Még a kétezres évek elején is bevett szokás volt, hogy a külföldi Nagy Rajt egyben a környező országok útvonalba való integrálását is jelenti. Hollandia mellett a kerekesek érintették Németországot, Luxemburgot és Franciaországot – letudva ezzel a sík szakaszok egy jelentős részét -, s csak ezután “tekertek bele” a csizmába. Ekkortájt kezdett el a verseny hasonlítani mai önmagára: a prológot már “csak” 20 további szakasz követte, a Nemzetközi Kerékpáros-szövetség (UCI) szabályai alapján pedig két kötelező pihenőnapot is beiktattak a szervezők – mára ez háromra nőtt.
Groningen a Grande Partenzák négyéves ciklikusságának második állomása volt. 2006-ban következett a szomszéd, Belgium, immár másodszor. Vallóniában négy szakasz került megrendezésre, mielőtt továbbálltak volna a versenyzők Olaszországba – ezúttal más ország érintése nélkül. A 2006-os Giro d’Italián robbant be a köztudatba Ivan Basso, aki jelenleg a több magyar kerékpárost is foglalkoztató Eolo-Kometa sportigazgatója. 2010-ben sem gondolkoztak túl sokat a helyszínen a versenyt szervező RCS Sportiroda felelősei, és kapásból odaadták a nyolc éve is rendező Hollandiának – vélhetően azért, hogy kiegyenlítsék a rajtok számát a két rivális nemzet tekintetében. Az amszterdami időfutamot követően még két szakasz következett a szélmalmok szomszédságában, majd a versenyzők két évre búcsút intettek külföldnek. Ivan Basso mindemellett ezt a kiírást is elvitte – úgy látszik, Dina Marciék főnökének feküdtek a külföldi kiírások…
Ivan Basso kétszer csókolhatta meg a Trofeo Senza Finét. Fotó: pinterest.co.uk
A 2010-es években a ciklusok két évre csökkentek: 2012-ben következett Dánia és a herningi Nagy Rajt, amit sokan a legjobb külföldi rendezésnek tartanak mind a mai napig. (Reméljük, Budapest után megváltozik az emberek véleménye.) Dánia az ideális terep volt a sík szakaszok tekintetében, ráadásul az északiak a városi kerékpározás élenjárói, így örömmel látták vendégül a kétkerekű világ elitjét. A dánoknál nem csak a közösségi, hanem a professzionális kerékpározást is nagyüzemben űzik, így ez is a tisztelet kimutatásának egyfajta jele volt a skandinávoknak. Anyagi szempontból egyébként – ami egy ekkora méretű esemény rendezése mellett nem elhanyagolható – is a dánok jöttek ki a legjobban: a rendezésre fordított költség több, mint hétszeresét (!) kapták vissza. Ezzel a dánok példát is állítottak másoknak, hogyan lehet az olaszokat úgy vendégül látni, hogy abból ne csak a verseny, hanem a költségvetés is profitáljon. Tekintve, hogy a kerékpáros-körversenyek hatalmas összegeket emésztenek fel, nemegyszer veszteséggel is záródnak, így a dánok előtt emelhetjük kalapunkat.
Sokak szemében Dánia volt a Grande Partenza legjobb külföldi színhelye. Fotó: giroditalia.it
2014-ben az Ír-szigetre navigált a verseny, csakhogy az Egyesült Királyság se maradjon ki a jóból. A briteknek azonban csak egy kisebb része érezhette magáénak az eseményt, mivel a Nagy Rajtnak Észak-Írország fővárosa, Belfast adott otthont, majd még egy dublini befutó is belefért, mielőtt Olaszországba repültek a csapatok. A 2014-es Giro lett az első verseny, ahol már három pihenőnapot kaptak a versenyzők, az UCI ugyanis módosította szabályait, több időt hagyva a versenyzőknek a feltöltődésre. Észak-Írország hozta a formáját, már ami az időjárást illeti: az óceáni éghajlat nem volt kegyes a kerekesekhez, akiknek egyenesen felüdülés volt visszatérni a mediterrán országba.
Észak-Írországban az időjárással is meg kellett küzdeniük a versenyzőknek. Fotó: Getty Images
2016-ban a változatosság kedvéért jött megint Hollandia, ezúttal Gelderland tartománnyal, amely korábban még nem adott otthont a Girónak. A hollandok újfent szívesen látták a kerékpáros világ krémjét, akiknek semmi panaszuk nem lehetett a vendéglátókra. 2018-ban aztán meglépték a szervezők azt, ami más sportágakban is egyre gyakoribbá válik: nem csak más országba, de egyenesen egy másik kontinensre exportálták a Grande Partenzát, mint turisztikai látványosságot. Izrael sivatagos tájain két kőkemény szakasz és egy időfutam várt a versenyzőkre, akik teljesen ellentétes körülményekkel találkozhattak, mint négy éve a zöld Ír-szigeten. A Nagy Rajtot egyébként nem másért vitték Jeruzsálembe, mint Gino Bartali iránti tiszteletből: a korábbi háromszoros rózsaszín trikós a II. világháború idején a holokauszt elől menekülő zsidó családoknak segített menedéket találni Olaszországban, amiért az izraeli állam a Világ Igaza (héberül Jad Vasem) emlékéremmel tüntette ki a kerékpárost. Az Giro-rajt az ország történelmének egyik legnagyobb sporteseménye volt, és itt már megjegyezhetjük, hogy bizony a sportág népszerűsítése is ott állt indokként a szervezők füzetében. Ez a verseny egyfajta hidat is hivatott képezni az arab és a zsidó világ között: igaz, hogy arab születésű kerékpáros nem indult a versenyen, de két arab hátterű csapat – az UAE Emirates és a Bahrain – viszont igen, aminek szimbolikus jelentősége volt. A közel-keleti állam kerékpáros történelmében egész biztosan fordulópontot jelentett a körverseny, hiszen első ízben szerepeltek izraeli kerekesek a Girón, továbbá először indult izraeli háterű csapat egy Grand Touron. Az együttes azóta nevet váltott, és World Tour-csapattá nőtte ki magát; az Isreal-Premier Tech versenyzőit mi is köszönthetjük majd Budapesten.
Először Európán kívül a körverseny – Izraelnek sokat adott a Giro. Fotó: giroditalia.it
A két évből megint négy lett. A szervezők eredeti terveit keresztül húzta a pandémia, de örüljünk neki, hogy 2020 után 2022-ben végre tényleg tőlünk rajtol az Olasz Körverseny. Anno lehet, hogy átkoztuk rendesen a vírust emiatt, ha a magyar kerékpársport helyzetét nézzük, akkor viszont ezerszer jobban jön az idei Giro, mint amilyen lett volna a két évvel ezelőtti. Akkor ugyanis jó eséllyel csak egy (vagy egy sem) honfitársunknak szurkolhattunk volna, május 6-án azonban hárman is ott lesznek a startvonalon: Valter Attila (Groupama-FDJ), Peák Barnabás (Intermarché) és Fetter Erik (Eolo-Kometa) személyében energikus, robbanékony és a végletekig motivált kerékpárosokat üdvözölhetünk, akiknek minden esélye megvan egy-egy kiugró eredmény elérése. Annál is inkább, mert az elmúlt időszak parádésan sikerült számukra. Valter immár kétszeres résztvevőként, Tour de Hongrie-győztesként tér vissza a körversenyre, idén tavaszi eredményei pedig csupa jót vetítenek előre a tavaly összetettben 14., de a maglia rosát három szakaszon át viselő kerékpárosunk számára. Peák Barnabás is élete tavaszát futotta, ráadásul új csapatában jobban megtalálta számításait, mint Ausztráliában. Fetter Erik tavaly a Tour de Limousin versenyén felnőtt karrierje során először szakaszt nyert, aztán a korosztályos Eb-ről is hozott egy negyedik helyet. Végezetül álljon itt a tény: három magyar versenyző még sohasem szerepelt egy Grand Touron, így ebből a szempontból már most sporttörténelmi pillanatoknak lehetünk tanúi. Régebben az is ritkaság számba ment, ha esetleg egy-egy honfitársunk beverekedte magát a Tour-Giro-Vuelta mágikus háromszögébe, idén azonban kijelenthetjük: a kerékpáros szakág fénykorát éli Magyarországon.
Most rajtunk a sor – sporttörténelem a szemünk előtt. Fotó: giroditalia.it
Budapest 14. külföldi rendezőként kerül fel a Grande Partenzák listájára, és Magyarország a 12. ország, amely otthont adhat a körverseny rajtjának. És itt nem csak a versenyről, hanem a turizmusról is szó esik. A három, hazánkban rendezett szakasz (Budapest-Visegrád, budapesti egyéni időfutam, Kaposvár-Balatonfüred) különleges lehetőséget kínál az országmarketingre, hiszen a televíziós közvetítés megközelítőleg 150 ország 810 millió tévénézőjéhez juthat el, a képernyőn keresztül a Dunántúl és Budapest, illetve a Dunakanyar legszebb látványosságait, tájait és műemlékeit mutathatjuk meg a világnak. Legyünk ott minél többen, hiszen ki tudja, mikor lesz legközelebb ilyenben részünk!
