Az 51 éves sportember egész élete a kerékpárokhoz kötődik, kezdve egészen onnan, hogy édesapja kerékpárüzletet vezetett Abonyban. Innen eredeztethető, hogy kerékpár- motorkerékpár-műszerész szakon végez a szakmunkásképzőben, majd érettségi után technikusi oklevelet szerez Budapesten. Tizenhárom évesen a Szolnoki Cukorgyár országúti kerékpáros szakosztályába igazol, ahol többszörös aranyjelvényesként és első osztályú versenyzőként 13 évig tapossa a pedált.
Ezután Ceglédre nősül, majd sportszervezőként kezd tevékenykedni, így ismerkedik meg Schirilla Györggyel, akinek útmutatásai alapján belekóstol az ultrafutás világába is. Nemsokára az első Magyarországon rendezett triatlonverseny rajtjánál találjuk, majd további nyolc évet tölt el a sportágban. A nyolcvanas évek végén ismét kerékpárszervizt nyit édesapjával Abonyban, a jól fejlődő vállalkozást aztán három évvel ezelőtt Tiszakécskére költözteti. Jelenleg is itt él és dolgozik, de a hagyományos kerékpárokat már csak javítja és árulja, ő maga ellenben három velocipédet birtokol, melyeket sportcélokra használ. Nem is eredménytelenül, hiszen a géposztály számára rendezett tavalyi világbajnokság egymérföldes távján 4., míg az idei világversenyen 100 mérföldön 2. helyezést szerez.
– Honnan eredeztethető nálad a velocipédek iránti vonzalom?
Valójában engem világ életemben foglalkoztatott ez a dolog. A kerékpár témakörén belül mindig úgy gondoltam, hogy azok az emberek, akik a régi kerékpárokat építették, borzalmasan tudták, hogy mit csinálnak. Ezért is nagyon tetszenek a régi bicajok, szeretem a formavilágukat, és azt, hogy nagyon kényelmesek. Az általam csodált öreg bringák körébe természetesen beletartozott a velocipéd is. Mindig is azon ügyködtem, hogy szerezzek egyet magamnak, de sajnos nem jutottam hozzá, így édesapámmal készítettünk egyet. Ez a mai napig megvan, de nem igazán alkalmas arra, hogy sportoljak vele, inkább dekorációs jelleggel készítettük.
A 2007-es pálya ob szünetében a Millenárison
– Hogyan kezdődött aztán mindennek a sportolással kapcsolatos része?
Tizennégy évvel ezelőtt az egyik barátommal kimentünk Ausztriába vásárolni. Ahogy mentünk be Bécsbe, a Duna-csatorna mellett haladtunk el. Látom ám, hogy ott bringázik a partján valaki velocipéddel. A gyorsforgalmi út kellős közepén azonnal bevágtuk a féket, kitettük az elakadásjelzőt, leintettük az illetőt, hogy álljon meg, mert nekünk mindenképpen beszélnünk kell. Nos ez az ember elmondta, hogy azt a gépet, amivel ő megy, Csehszlovákiában vette – illetve csináltatta -, és nagyjából még azt is el tudta mondani, hogy hol. Az elkövetkező években mindent elkövettem annak érdekében, hogy eljussak oda, de valahogy sohasem jött össze. Aztán 2004-ben a Fertő-tó osztrák oldalán rendezték a velocipédesek világbajnokságát, ahová én is kimentem, és szerencsére sikerült összefutnom ott Zdenek Mĕsičekkel, aki édesapjával közös vállalkozásban gyártja ezeket a bringákat. Megemlítettem neki, hogy én is szeretnék egy ilyen kerékpárt. Erre az volt a válasza, hogy semmi akadálya, sőt, felajánlotta, hogy ki is próbálhatok akár egyet. Elmondta, hogy mit hogyan kell, persze nem is sejtette, hogy én már mentem ilyesmivel. Teljesen leizzadt, amikor felpattantam, és nekilódultam, én viszont azt tapasztaltam eközben, hogy nagyon érzem magam alatt a gépet. Magabiztosságomat látva Zdenek belátta, hogy nincs pardon, építenie kell nekem is egy ilyen gépet. Levette a méreteimet és nyolc hónap múlva házhoz szállították nekem. Ezzel a bringával azóta 5500 km-t tekertem, aztán egy hónappal ezelőtt megérkezett az új gépem, amelyik már kifejezetten versenycélokra készült.
– A biztos haladás elsajátítása mennyire volt időigényes?
Aki tud hagyományos országúti kerékpárral közlekedni, és ennek tetejébe esetleg még pályakerékpárt is használt valaha, annak elég egy jó fél óra ahhoz, hogy tudjon vele gond nélkül haladni. Nem biztos, hogy bizonyos szituációkat – mint például hírtelen leszállás – tud majd megfelelően kezelni, de tud majd tekerni vele. Persze más kérdés, hogy mekkora távolságokat képes megtenni, hiszen az már edzés kérdése. Elsőre én is csak 12-15 kilométereket mertem menni vele, mert ennyi távolság alatt is képes voltam elfáradni. Egészen más izomcsoportokat mozgat meg, célirányosan kell edzeni erre az igénybevételre.
– Ha már edzésnél tartunk… Mennyi volt a leghosszabb táv, amit egy nap alatt teljesítettél velocipéddel? Milyen átlagsebességet képzeljünk hozzá egy ilyen járműhöz?
A múltkori Balaton-kör Túra a tó körül a maga 200 kilométerével volt az eddigi leghosszabb táv, edzéseken 100-120 kilométernél nem szoktam többet tekerni vele. A legjobb átlagom 20,7 km/h volt a Gödöllő-Vác-Gödöllő távon. A dombok sok időt elvesznek. Érdekes, de majdhogynem gyorsabban küzdöm le az emelkedőket, mint a lejtőket. A bringán lévő kézifék a sebesség hosszú távú kordában tartására nem alkalmas, így nem lehet igazán elengedni lejtőn a bringát, az meg végképp rossz taktika, ha leveszem a lábamat a pedálról, mert akkor pusztán kézzel kell irányban tartani, és ha ilyenkor beinog, biztosan le fog dobni. A láb a kulcsa mindennek, hiszen azzal tekersz, a hajtásnak ellent tartva lassítasz és az irányt is tartod egyben.
– Akik hajtottak országúton fix áttételes gépet, azok számára nem ismeretlen dolog, amiről beszélsz… Egyedül szoktál edzeni, vagy van állandó edzőpartnered?
Néha egyedül, de idén az egyik barátom – Hangyási Ferenc -, egész évben jött velem, például edzések vagy teljesítménytúrák során ő viszi a frissítőmet. A múltkori tókerülésre, és a világbajnokságra egyaránt elkísért. Országútival vagy montival szokott jönni, utóbbi azért jobb ilyen vegyes edzésekre, mert én általában síkon olyan 25-ös tempót megyek, ami egy országúti gépnek többnyire lassú lenne.
– Említetted a világbajnokságot. Hogyan néz ki egy ilyen a velocipédeseknek rendezett világverseny programja?
Ezt a világbajnokságot nem érdemes összehasonlítani egy hagyományos értelemben vett kerékpáros vb-vel. A velocipédeseket – illetve a történelmi kerékpárok rajongóit, hiszen van itt mindenféle veterán gép – egy amerikai elnökletű nemzetközi szervezet fogja össze, ők szervezik a világversenyeket. Egy ilyen rendezvényen nagyon nehéz kategóriákba sorolni a versenyzőket, hiszen különböző korok ezerféle kerékpárjának nyergében különböző életkorú kerékpárosok ülnek. Emellett az is nehezíti a helyzetet, hogy a biztonságot is garantálni kell, tehát fontos, hogy ne essen baja a húsz-harmincévesek között elinduló hetvenéves bácsinak sem. Mindezt a mostani hollandiai vb-n úgy oldották meg, hogy egy nyolc kilométeres körpályát jelöltek ki, ezen a körön a választott versenytáv egy bizonyos tág időkorláton belül bármikor teljesíthető volt, és egyéni döntés, hogy pontosan mikor rajtolsz. A szintidőt megadták, és minden körben pecsételtetni kellett, így ez inkább egyfajta időfutamnak tekinthető, csak éppenséggel egyszerre sokan vannak a pályán. A távokat mérföldben mérik, 25, 50, 75 illetve 100 mérföldes táv között választhattunk. Feri barátom és én mindjárt a legelején rajtoltunk a leghosszabb távon, ő egy 1936-os Dürkopp kerékpárral, én pedig az új Mĕsiček gépemmel. A történelmi kerékpárokkal versenyző társaság olyan inkább, mint egy nagy család, nem élet-halálra megy ilyenkor a versengés. A fiatalabb generáció tagjai persze azért „karmolják” egymást, én meg úgy éreztem, hogy na ebbe a kategóriába még hadd tartozzak bele… Szóval hajtottam, odatettem magamat rendesen, és már az elején éreztem, hogy ebből lehet még valami… Miután több távon különböző időpontokban rajtoló emberek haladtak ugyanazon a pályán, ezért nem tulajdonítottam nagy jelentőséget annak, hogy a legelején egy belga srác elment egy öreg váltós bringával. A befutó után tudtam meg, hogy nem egészen 5 perccel vert meg, így a 100 mérföldes távon abszolútban a 2. helyen végeztem. Mint azt említettem itt nincsenek kategóriák, ettől függetlenül tény, hogy a velocipédesek között viszont én lettem az első.
– Hát, ezúton is szeretnénk gratulálni… Hogyan viszonyul amúgy a szűkebb-tágabb környezeted ehhez a szokatlan hobbihoz?
Eleinte nagyon meglepődtek. A kerékpárüzlet révén Tiszakécskén sokan ismernek, amikor azonban először megláttak ezzel a kerékpárral, nem tudták összekötni a dolgot velem, de persze azért sejtettek valamit. Sokan voltak, akik a boltban feltették a kérdést, hogy engem láttak-e azzal a nagykerekűvel. Talán kicsit ellentmondásos, de nem kedvelem igazából a feltűnést. Én a sportot látom a velocipédezésben – nekem ez a része fontos -, az utca embere ellenben a látványosságot. Összességében elmondhatom, hogy mindenki pozitívan fogadja, és a velocipéd kapcsán könnyen lehet jó kapcsolatba kerülni az emberekkel.
– Végül milyen további pozitívumot említenél még, amely a velocipéd mellett szól?
Lehet, hogy furcsán hangzik, amit mondok, de ha egy ilyen kerékpárral végigmegyek az országúton, egészen más a megítélésem az autósok körében. Ha egy hagyományos kerékpárral kimész edzeni, akkor többnyire eltaposnak, vagy leszorítanak. Ezzel szemben a velocipéd nyergében észrevesznek, kikerülnek, köszönnek, egyszóval vigyáznak rád. Az ilyen gép teljesen más kerékpározási stílust igényel – hiszen ez örökhajtós, ezért nagyobb odafigyelés szükséges hozzá -, de meg lehet szokni. Más, mint a hagyományos kerékpározás, de ugyanolyan – ha nem még inkább – élvezetes…
Szöveg: HBalage
Fotó: Szeles Péter, HBalage
Megjelent a Bikemag 2007. júliusi számában
