Tarapcsák Miklós néven kevesen ismerik a szakmában, ellenben ha azt mondjuk „Pajti bá” már mindenki tudja kiről van szó. A jelenleg Rákospalotán élő mester életében az első kerékpáros alapélményt a szülőfalujában rendezett szpartakiádok jelentették ahol a győztes jutalma egy valódi bőrlabda volt…
A szakma alapjait a kisvárdai Gépipari Technikumban szerezte, hogy aztán a Vasútnál és az Újpesti Dózsa kerékpáros szakműhelyében kamatoztassa. Versenyzői karrierjének kezdetét 1955-től az egyik Dózsás menő kerékpárjának megcsodálásától datálhatjuk, majd egészen 1964-ig taposta az újpestiek színeiben a pedált, három ízben válogatottként is versenyzett. Ezzel párhuzamosan sajátította el a kerékpár- és vázépítés minden csínját-bínját, hogy aztán olyan legendás versenyzőknek készíthessen versenygépet, mint Megyerdi Antal vagy Stámusz Ferenc. Feleségével is a sport útján ismerkedett meg, két gyermeke közül pedig fia a BVSC versenyzőjeként koptatta a Millenáris betonteknőjét. Hetvenedik életévét taposva ma már csak javításokat vállal, egészségét pedig a nyaranta baráti körben bonyolított Duna-menti kerékpártúrákkal tartja karban.
A kerékpár mint sporteszköz szeretete a versenyzéssel párhuzamosan fejlődött ki Önben. Hogyan is teltek ezek a sportolással töltött évek?
A Dózsában kezdtem bringázni, ez a klub a kerékpársportban mindig nagyon jó volt, mert fegyelmezettek voltak ott a versenyzők. A fegyelem hiánya miatt áll szerintem az összes sportág úgy, mint ahogyan azt mostanság láthatjuk idehaza. Szerettem bringázni, ment is, hamar feljutottam harmadosztályból az első versenykerekesbe még ifiként. Ennek ellenére tudtam, hogy nem lehetek mondjuk világbajnok, mert a körülményeim nem olyanok. A komoly eredmények eléréséhez kevesebbet kellett volna dolgoznom. A Vasútnál egész nap húztam a gázpalackot, meg vágtam a vasat, utána amikor délután elmentem edzeni, az első tíz kilométeren csak azzal foglalkoztam, hogy a lábaimban nincsen elég erő. Mikor bemelegedtem már jobban ment, aztán szombat vasárnap ott voltak a versenyek. A Budapest-Debrecen-Budapest 440 kilométeres távversenyen voltam összetettben második is. Indultam a Budapest-Belgrád többnapos versenyen válogatottként. Ez nagyon nagy dolog volt, mert akkor még nem lehetett akármikor kimenni Jugoszláviába vagy bárhová külföldre. Szóval ehhez hasonló nagyszabású versenyek voltak annakidején. Végig a Dózsa színeiben hajtottam egészen 1964-ig, ekkor hagytam abba a versenyzést.
Mivel foglalkozott azután, hogy felhagyott az aktív versenyzéssel?
Természetesen a sport közelében maradtam. Az Újpesti Dózsa Kerékpáros Szakosztályánál lettem műhelyvezető 1964-ben, Szabó Lajos edzősége idején. Ott voltam műszerész egészen a szakosztály 1978-as megszűnésig, majd utána a BVSC-nél is dolgoztam. Az 1966 és 1969 között rendezett Békeversenyeken én voltam a válogatott csapatszerelője. Nagyon jó volt a rendezés, gyönyörű helyeken haladt a mezőny. Varsó, Prága és Berlin érintésével mindhárom országban mentek a fiúk egy ezrest, háromezer kilométer körül volt az össztáv. Nagyon szerettem ezeket a versenyeket, odaadóan dolgoztam, hogy minél sikeresebben szerepeljen a csapat. Jöttek is az eredmények, volt etapgyőzelmünk, voltak helyezettjeink. Olyan is volt, hogy a Megyerdi Tóni az utolsó napig a második helyen állt az összetettben, de aztán sajnos bukott, így végül nyolcadik lett.
Milyen váratlan eseményekkel kerülhet szembe egy többszakaszos versenyen a csapatszerelő?
Bármivel, így fontos, hogy a körversenyek szerelői mindenhez értsenek. Egyszer például valamelyik Békeversenyen a cseh-német határnál történt a következő eset. Volt ott egy mosonmagyaróvári versenyző az Izsák Feri (Izsák Éva édesapja) aki alacsony gyerek volt, neki volt a legkisebb kerékpárja. Ebéd után elmentek egyet bringázni a csapattal. Hegyre mentek, rosszul váltott, felcsavarta a váltót a lánc, eltört a papucs. Egy óra múlva start, senkinek nem volt ilyen kis méretű tartalékbiciklije. Elkértem a bringát, mentem a németekhez azoknak volt egy nagy katonai szervizkocsijuk, volt benne apparát is. Vittem az új Campagnolo papucsot meg a váltót magammal, köszöntem szépen, mondtam miről van szó. Gyorsan felmelegítettem a papucsot, pikk-pakk ki, kireszeltem szépen, beforrasztottam az újat, beállítottam a spurtot, új lánc, új váltó fel, a németek meg közben csak tátott szájjal álltak. Minden felszerelésük ott volt, de nem nagyon láttak még olyan csapatszerelőt, aki értett volna a vázépítéshez-javításhoz.
Hol lehetett ezt a szakértelmet az ötvenes években idehaza megszerezni?
A kerékpárszakmát akkor sem lehetett kitanulni sehol, ugyanúgy, ahogyan most sem lehet. Voltak szervizek amelyek általában kerékpáros szakosztályokhoz kötődtek. Itt építettek vázakat is. Eljárogattam ezekbe a műhelyekbe már kissrác koromban, figyelgettem azt a néhány nagy kerékpárkészítőt – Szalay Antalt, Bécs Ferencet meg a többieket – és igyekeztem ellesni tőlük a dolgokat. Ezek a mesterek persze nem értek rá arra, hogy tanítgassák a fiatalokat…
Mégis, konkrétan ki volt az a mester, akitől a legtöbbet tanult?
Bécs Ferenc műhelyében dolgozott egy vázkészítő, tőle tanultam meg, hogy mi a lényeg a kerékpár-összeállításban. Roszmann Györgynek hívták, nagyon jó bringákat csinált. Engedte, hogy figyeljem munka közben, és sok mindent eltanultam tőle. Ellopni persze nem lehet mindent, de aki nyitott szemmel jár, az sok mindent meglát. Aztán önmagában ez is kevés, az igazi finomságokra úgyis mindenki saját kísérletezgetései útján maga jön rá, az embernek saját magát is bele kell adnia a munkába.
Milyen különleges vázépítési feladatai voltak eddig?
Készítettem már tandemet, stéher vázat, rekumbenst, újabban néha kerékpáros utánfutókat is. Egy ilyen utánfutót egyébként nehezebb megcsinálni, mint egy vázat. Idehaza amúgy mindig akad egy-egy ember, aki szerez rajzot valami különleges kerékpárról, aztán elhozza, hogy meg kéne építeni. Legemlékezetesebb munkáim azonban mégis a müncheni Olimpiára 1972-ben készített csapatbiciklik voltak. Amikor már lehetett tudni, hogy kik utaznak, megkaptuk a Reynolds csöveket, méretet vettünk a versenyzőkről, és négy egyedi váz készült. Jó rövidek lettek azok a biciklik, igen könnyű kerekekkel. Most már nincs is olyan könnyű felni, mint annak idején a Scheeren. Huszonnyolc küllős kerekeket fűztünk, gyönyörűek voltak. Aztán végül a 100 km-es csapatversenyben hatodikak lettek a fiúk. Büszke vagyok arra, hogy ebben az eredményben az én kezem munkája is benne van…
Tényleg, régen a direkt időfutamra épített bringák milyenek voltak?
Nem volt külön időfutam bicikli, geometriában sem volt különbség. Mindenki a saját országúti gépével ment, csak a kerekeket cseréltük ki rajtuk. Könnyű gumi, könnyű felni. Akkor azok a kerekek olyan könnyűek voltak, hogy még a mai karbon konstrukciók sem olyanok. A mostani felnik többsége a korabeliekhez képest mozdonyabroncs…
Egy dologgal maradtunk még adósak az olvasóknak, mégpedig azzal, hogy honnan származik a becenév, ahogyan Önt mindenki ismeri…
Amikor kissrác voltam, sokszor kivettem egy nap szabadságot, hogy elmehessek a nagyokkal edzeni Mátrafüredre vagy Balatonfüredre. Azelőtt harminc-harmincöt éves korukig bringáztak az emberek és a legtöbbet az idősebb versenyzőktől lehetett tanulni. Nagy dolog volt, hogy együtt hajthattam velük, de be kellett illeszkednem a csapatba. Azért hogy elfogadjanak, nagy tisztelettel kellett feléjük fordulnom. Ez persze kölcsönös volt, például nem nézték le az embert azért, mert olcsóbb biciklije volt. Sokan azt hiszik, hogy a bicikli teszi az embert. Nem, az ember teszi a biciklit. Oda, ahová kell… Na elég az hozzá, volt egy ilyen idősebb versenyző – Sere Gyula -, aki nem tudta megjegyezni a nevemet, és mindig csak úgy emlegetett, hogy a „Kispajtás”. Ez aztán úgy rám ragadt, hogy később felnőtt fejjel is Pajti bácsinak hívtak a gyerekek a Dózsában. Sokan még most sem tudják a keresztnevemet…
Szöveg: HBalage
Fotó: Németh Balázs
Megjelent a Bikemag 2006. márciusi számában
