fbpx

65 év a kerékpársportban – beszélgetés Tihanyi Gyulával

Gyula bácsi lehetett volna akár focista is, hiszen együtt rúgta Kispesten a rongylabdát a legendás Puskás Öcsivel. Vagy akár bokszoló, de az sem igazán tetszett neki. Végül a kerékpározásban találta meg a számítását. A sport korabeli vonzereje leginkább abban keresendő, hogy egyfajta felemelkedési lehetőséget nyújtott a nem túl jómódú fiataloknak. Gyula bácsi és versenyzőtársai mindemellett azonban rajongásig szerették a kerékpársportot, és bármit képesek voltak feladni érte. A negyvenes évek versenyzőgenerációjának egyik utolsó élő tagjával Csepeli otthonában beszélgettem.

2007-ben a Millenárison

2007-ben a Millenárison

– Egyszer ígérem, kitalálok majd valami frappánsabb kérdést indítás gyanánt, de eddig még nem sikerült… Szóval önnél hogyan kezdődött a sport-, illetve a kerékpáros karrier?

– Kispesten egy osztályba jártam a Puskás Öcsivel, rengeteget fociztunk együtt. Kézenfekvő lett volna tehát, hogy focista legyek, meg is kérdeztek annak idején, hogy akarok-e, de nem igazán volt kedvem hozzá. Aztán elmentem bokszolni, de ott meg túlságosan szétverték a fejemet – így ez sem tetszett meg túlságosan.

Csóró gyerek voltam, így korán elmentem dolgozni inasnak egy kerékpárműszerész kispesti műhelyébe. Szerettem a kerékpárokat, amikor például anyámtól kosztpénzt kaptam, azt mindig eltettem, és vettem valamit a biciklimre. Persze akkoriban olyan biciklim volt, hogy arra manapság már fel sem ülne senki.

Abban az időben, 1943-44-ben a fiataloknak minden héten el kellett menniük katonai kiképzésre. Leventemozgalom néven futott a dolog, fapuskával gyakoroltunk minden vasárnap. Aki nem ment el, azt a rendőr kísérte be. Volt olyan, hogy az ablakon ugrottam ki, mert kerestek otthon, hogy nem voltam ott. Egyszer aztán azt monda a vezetőnk: „Gyula, gyere gyorsleventének, akkor nem kell a harci feladatokat gyakorolnod, helyette csak biciklizünk”. Ebbe bele is mentem, aztán meg is tetszett a dolog. Persze nem volt másunk, csak egy rozzant biciklink, egy bricsesznadrágunk kockás térdzoknival, meg hozzá egy magas nyakú fehér pulóver, így hajtottunk hóban-sárban.

Válogatott versenyzőként

Válogatott versenyzőként

– Melyik klubban kezdett versenyezni?

– Kispesten, a KSZKK-ban. Jól emlékszem az első versenyemre. Kritérium volt szakadó esőben Székesfehérváron. Előző nap Pestről tekertem le, egy iskolában aludtam szalmazsákon. Másnap a háztömbkörüli, aztán tekertem haza. Olyan is volt, hogy a 200 kilométeres verseny után egy korsó üdítőt, meg egy olyan pogácsát kaptunk kalóriának, hogy ha valakit fejbe vágtam volna vele, bizony betörik a koponyája. Nem volt akkor sem pénz, volt viszont lelkesedés. Ez az, amit manapság a sportból hiányolok.

– Legnagyobb sikereit azonban már a Postás színeiben érte el…

– Azért mentem át a Postásba, mert nagyobb és komolyabb csapatnak számított akkoriban. Egész pontosan 1946-tól 1950-ig versenyeztem náluk. Nagyon sokan persze itt sem voltunk, 1948-ban az első osztályban például mindössze öten. Ennek ellenére 1948-49-ben a bajnokságot többségét megnyertük. Emiatt hívtak át a Csepel SC-be, 1950-ben kezdtem ott, aztán a sportpályafutásomat 1954-ben náluk is fejeztem be. Ezután szakosztályvezető lettem a klubnál. Csepeles versenyzőként a kerékpárgyárban kaptam munkát, annak idején a gyártelepen 35.000 ember dolgozott. Először a kerékpár kísérleti-, aztán a gépgyár kísérleti-, majd a motor kísérleti-, végül ismét a kerékpár kísérleti üzemben dolgoztam. Onnan mentem nyugdíjba 1987-ben.

Pontverseny a Millenárison – jobbról a negyedik Tihanyi

Pontverseny a Millenárison – jobbról a negyedik Tihanyi

– A kerékpár kísérleti üzemben milyen jellegű munkát végeztek?

– Bicikliket szereltünk a gyártósoron, meg a mintadarabokat építettük. Ha egy új típust kellett készíteni – vázat, villát vagy alkatrészeket – mi gyártottuk le először, aztán közlekedtünk/versenyeztünk vele egy darabig, csak ezután ment szériagyártásba.

– Sportállásban volt akkoriban?

– Nem, a Csepelben mindössze a szerdai napot kaptuk meg, akkor mentünk edzésre, egyébként ugyanúgy dolgoztunk, mint a többiek. Biciklizni szerdánként, meg a többi hétköznap munka után, no meg hétvégén a versenyeken tudtunk. Emellett hetente háromszor jártunk ki a Millenárisra. Korábban a Kőbányai úti dohánygyárban is dolgoztam, akkoriban reggel öt órakor mentem ki a pályára, ott edzettem fél hétig, aztán hétre mentem a gyárba.

– Milyen állapotú volt a Millenáris akkoriban, illetve milyen élet volt a pályán?

– A pálya minősége már akkor sem volt túl jó – igazából mindig csak toldozgatták-foldozgatták. Annyira viszont nem tragikus szerintem most sem, lehet még rajta versenyezni. Persze az én időmben még versenyző is volt, meg versenyek is voltak – minden szombat-vasárnap. Emellett azonban volt közönség is, hiszen a pályára szívesebben kijöttek az emberek, mint az országúti versenyekre. A sprintekért olykor különdíjakat osztottak – színészek ajánlottak fel vacsorát, a hentesek különféle élelmiszereket.

Pásztor Istvánnal egy győri kritériumverseny befutója után

Pásztor Istvánnal egy győri kritériumverseny befutója után

– Pályán és országúton egyaránt nyert bajnokságot. Annak idején mennyire volt mindennapos, hogy valaki mindkét szakágat művelje?

– A mi időnkben aki ment országúton, az ment pályán is. Én is országúton kezdtem, Pelvássy Ferenc volt az edzőm, ő mondta egyszer: „Gyere ki a pályára, ott kapsz hírnevet, látnak, megismernek.” Így is lett, innentől kezdve országúton és pályán egyaránt versenyeztem. Kétszer voltam bajnok 4000 méteres csapatban, emellett leginkább pontversenyben indultam.

– Ha már a bajnokságoknál tartunk: melyik győzelmére a legbüszkébb?

– Hát, természetesen az egyéni győzelmeimre, az egyéni bajnokságaimra. Leginkább talán az 1949-es hegyi bajnoki címre. Mindig is jól mentem hegyen, többnyire ott voltam az első tízben, mondta is az edzőm, hogy egyszer már nyernem is kéne – ’49-ben végül sikerült.

– Hol rendezték a hegyi bajnokságot 1949-ben?

– Két futam volt. Az egyik a Szabadság-hegyen, a másik a Hármashatár-hegyen. A kettőnek az együttes értékelése számított.

Háztömbkörüli verseny Székesfehérváron

Háztömbkörüli verseny Székesfehérváron

– Hányszor versenyzett válogatott színekben, illetve milyen külföldi versenyeken vett részt?

– Kétszer vagy háromszor voltam válogatott összesen, külföldön csak a Bécs–Budapesten indultam. Később szakosztályvezetőként jártam Jugoszláviában, meg a Kelet-Németországban. Nem voltam nemzetközi szinten túl sikeres, de idehaza mindenhol ott próbáltam lenni az elején.

– Milyen kerékpárokkal versenyeztek?

– Hazai gyártású kisipari gépekkel. A bringák akkoriban a versenyzők saját tulajdonában voltak. A végén már adtak egyenbiciklit a válogatott tagjainak, de az én időmben még ahhoz is bizonyos eredményeket kellett elérni, hogy az ember új gumit kapjon. Volt télre egy strapabiciklim, aztán egy a házak közötti versenyekre, egy országútra, meg egy pályára. Kudett Károly és Rajczy József által épített vázakkal mentem. Rajczyval később dolgoztam együtt a kísérleti üzemben is. Talán idehaza a legtöbb kisipari vázat ő készítette. Szintén kollégám volt Belán János is. Olyan vázat senki sem tudott forrasztani, mint ő, ráadásul szemüveg nélkül dolgozott.

– Miután abbahagyta a versenyzést, továbbra is bringázott?

– Mindig is volt biciklim – most is van – azzal jártam munkába. Kispestről biciklivel jártunk a feleségemmel Csepelre, hóban-sárban.

Sprintgyőzelem Székesfehérváron

Sprintgyőzelem Székesfehérváron

– A sportág és a kerékpár szeretete is megmaradt?

– Amikor csak tehetem, kimegyek a Millenárisra. Mindig is nagyon szerettem a kerékpárt, ez szeretet megmaradt a mai napig is. Nagyon örülök emellett, ha tudok segíteni valakin. Még most is hoznak hozzám olyan kerekeket, amit más nem tud megjavítani. Mert tisztelet a kivételnek, ma már kevesen tudnak centrírozni. Múltkor például olyan kereket hoztak, hogy hat küllő volt benne egy oldalon, és az agynál, felül kellett centrírozni. Életemben ilyet még nem láttam, kulcsot kellett hozzá gyártanom, meg rá kellett jönnöm, hogy hogyan kell ezt most kicentrírozni.

– Ön szerint manapság mi a legfőbb probléma a kerékpársportban és mi lenne a megoldás?

– Az a gond, hogy nem tudnak kellő propagandát csinálni a sportágnak. Be kellene csalni a népet, meg főleg az iskolásokat a Millenárisra. Lehetne fiatal zenészeket, meg zenekarokat hozni, hogy jöjjön a közönség. Emellett az iskolákban a testnevelőket rá kéne venni, hogy a sportóra keretein belül a kerékpározást is forszírozzák.

Gyülekezik a mezőny a városligeti kritériumon – Az első sorban balról a második Tihanyi

Gyülekezik a mezőny a városligeti kritériumon – Az első sorban balról a második Tihanyi

– Végül mit üzenne a jövő versenyzőgenerációjának?

– Úgy gondolom, kerékpársport olyan sport, hogy akinek nincsen hozzá kellő önbizalma, az inkább ne is foglalkozzon vele. Nem a szép bicikli a fontos – hiszen azt is hajtani kell –, nem azon múlik a siker, hogy fél kilóval könnyebb vagy nehezebb a bringa. Rengeteg önbizalom és akaraterő – ez a lényeg!

Szakosztályvezetőként a Csepel SC-ben

Szakosztályvezetőként a Csepel SC-ben

Tihanyi Gyula magyar bajnoki címei:
1947– 4000 méteres üldöző csapatbajnok (Csikós Gyula, Pelvássy Ferenc, Tihanyi Gyula, Tóbiás Zoltán – Postás SE)
1948– 4000 méteres üldöző csapatbajnokság (Csikós Gyula, Pelvássy Ferenc, Tihanyi Gyula, Tóbiás Zoltán – Postás SE)
1949 – hegyi bajnok (Postás SE)

Tihanyi_9

Szöveg: HBalage
Fotó:
HBalage, Tihanyi Gyula gyűjteménye

Hozzászólások

Írd ide a hozzászólásod:

Leave a reply

Kerékpár magazin - Bikemag.hu - Hírek, tesztek, versenyek
Logo
Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért, tovább lépve elfogadod a cookie-k használatát. Adatvédelmi tájékoztatónkban megtalálod, hogyan gondoskodunk adataid védelméről.
Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért, tovább lépve elfogadod a cookie-k használatát. Adatvédelmi tájékoztatónkban megtalálod, hogyan gondoskodunk adataid védelméről.