Folytatjuk beszámolónkat a világkörüli nászútról: Utunk 14. országában, Pakisztánban nagy élmények értek minket. Kína felől érkeztünk meg az országba, a Karakorum Highway-en.
Ezen a hétezres hegyek között csalinkázó híres hegyi útvonalon 2 éve történt egy nagyobb földomlás, ami feltorlasztotta a folyót a völgyben, létrehozva egy 30km hosszú tavat, ami maga alá temetett több falvat – és az utat is. Szerencsére a tavon közlekedtek kisebb csónakok, amelyekre a fel tudtuk pakolni a bringát. A meglepetés a gátnál ért minket, ahol a kikötőhöz vezető ideiglenes „úton” a teherautók és dzsipek által porrá morzsolt sziklatörmelékben tengelyig süllyedtünk. De ezen is túljutottunk, és amíg leértünk Iszlámábádba, fantasztikus élményekkel gazdagodtunk, noha ez sem volt gyenge menet, a nehézségek ellenére örültünk, hogy egyáltalán itt lehettünk, mert már az is kisebb csodának számított, hogy sikerült vízumot szereznünk ebbe a gyönyörű országba.
A Karakorum Highway a “gátnál” – Tengelyig ért a porhomok
Egy iszlámábádi Karácsony és Újév után frissen és kipihenten vágunk neki a Grand Trunk Road-nak, amin meg sem álltunk New Delhiig. Itt két hónapra lepihentek a bringák, mi pedig vonatra szálltunk, hogy körbejárjuk fél Indiát.
A Kabultól Kalkuttáig húzódó Grand Trunk Road-on, Pakisztánban – Versenyt csinálnak a teherautó díszítésből
Ez nem bringásnak való terep, még hátizsákkal is megszenvedtük és alig vártuk, hogy aztán áttekerjünk a sokkal nyugodtabb Nepálba, ahol tényleg üresek voltak az utak, mert amikor megérkeztünk, éppen sztrájk volt, ezért semmilyen autó vagy motor nem közlekedhetett.
Árpi a sikh vendéglátóink gyűrűjében – Punjab, India
Képzelj el egy országot, ahol csak a bringásoké az út! 🙂 Nekünk ez volt Nepál az első néhány napon, és persze rettentően élveztük, ez különösen nagy élmény volt a zsúfolt, zajos, forgalmas India után. Szerettük volna nyugatról keletre átbringázni az egész országot, ám egy vesekő közbeszólt, így fájó szívvel, de egy szakaszon stoppolásra és buszozásra adtuk a fejünket.
Két kerék, két pedál, négy ember, egy család – Így meg ez Nepálban – Hol vagyunk mi ehhez képest, amikor egyedül ülünk az ötszemélyes, 7 litert zabáló autóban reggel a munkába menet dugóban?
Később ezt se bántuk meg, mert így hozott minket össze a sors egy élő bringás legendával, Pushkar Shah-al. Vele Buddha szülinapján és szülőhelyén, Lumbiniben találkoztunk, ő az a nepáli bringás, aki 11 évig kerekezett a világ körül, ami alatt 150 országot látogatott meg, hogy a békét hirdesse. Ha ez még nem volt elég: 100 rupival (300 forint) indult, és miután hazatért, a szerzett országzászlókkal felmászott a Mount Everestre. Ilyen emberrel személyesen találkozni óriási élmény volt, és a tőle, illetve az 50 másik nepáli bringástól kapott dedikált nepáli zászló igazi nagy megtiszteltetés volt.
Pushkar Shah-al (bal oldalt hátul fehér pólóingben) és a nepáli bringásokkal – Lumbini, Nepál
Ezek után Nepál már mélyen belopta magát a szívünkbe, holott a nepáli kalandjaink még csak most kezdődtek igazán. Pokharában a vesekő összehozott minket egy magyar-nepáli családanyával, aki mellesleg orvos, és vesespecialista, úgyhogy a lehető legjobb kezekbe kerültem. 🙂 A vesekő ekkora már eltűnt, úgyhogy indulhattunk a hegyekbe, persze ezúttal bringák nélkül, hátizsákkal. 27 napot túráztunk, és 326km-t, az Annapurnát körbejáró túrára adtuk a fejünket és nem csalódtunk. A körtúra legmagasabb pontja az 5416m magas Thorung La hágó, ahová egyébként a legőrültebbek montival is felmennek, de minekünk ez most nem hiányzott, bringázunk amúgy eleget, jólesett ez a szűk egy hónap változatosság, amiből 17 napig nem láttunk semmilyen motorizált járművet, mivel az út gyakorlatilag csak egy ösvény volt, ahol legfeljebb a teherhordók és a szamárkaravánok fértek el.
5416(+1) méterrel a tengerszint felett a Thorung La hágóban – Annapurna régió, Nepál, Himalája
Mondanom sem kell, ez is nagyon jólesett, miután az egy hónapnyi Indiában nyeregben töltött idő alatt kidudálták belőlünk a lelket is. Errefelé sajnos nem sok szabályt ismernek, ellenben a dudát azt minden esetben használják, és akinek hangosabb a dudája, azt már messzebbről meghallják, ergo minden jármű üvölt, ami elég kiborító, és úgy néz ki, számunkra megszokhatatlan.
Indiában szeretnek hangoskodni az emberek – irányjelzés helyett a dudálás a szokás
Na de ha idáig eljutottunk, dudával vagy anélkül, de ember fia nem állíthat meg minket, és ez még akkor is igaz volt, amikor egy nap csak 24km-t tudtunk haladni, mert egyszerűen az európai értelemben vett út hiányzott a kerekeink alól, és ami helyette volt „földút”, az olyan köves és meredek volt, hogy sok helyen ketten egy bringát ketten tolva is csak nehezen tudtunk haladni. Mégis, megint csak azt kell írjam, talán ez volt az egyik legszebb napunk az egész eddigi túra alatt. Fura, nem? Pedig nem vagyunk mazochisták, Isten bizony! Zita egy kényelmes városi lány, igaz, hogy bringával járt mindenhová, amióta megismert, na de attól még ez számára is nagyon kemény volt, de más választásunk egyszerűen nem volt, ezért nem is gondolkodtunk máson, csak, hogy menni kell előre.
“Istenem, hát végül megélhettem, hogy megérkeztek közénk a földönkívüliek! Fura egy járgányuk van…”
Indiába visszaérkezni még 3 hónap tapasztalat után is újra sokkoló volt, de hála az égnek, sok időt nem töltöttünk ott, nem is engedte volna a lejárni készülő vízumunk. Épp csak fellátogattunk – idő és erő hiányában szégyen szemre terepjáróval – Kőrösi Csoma Sándor sírjához tiszteletünket tenni, harmadnap már úton is voltunk Banglades felé, ahonnan ezeket a sorokat írom.
Bringás barátunk szakálla lobog a menetszélben – képtelenség unatkozni az úton
Hogyan is próbáljam ezt leírni. Azt gondoltam, hogy ha van nagy hátránya a fekvőkerékpárnak, akkor az a fölfelé haladás, de miután átjöttünk a Pamíron ekkora málhákkal, ez megdőlt bennem. Itt Bangladesben világossá vált, hogy hacsak nem szenved az ember fia-lánya őrületes, szűnni nem akaró feltűnési viszketegségben, akkor bizony Ázsiába jönni fekvőbringával nem biztos, hogy számára kedvező ötlet! 🙂 Bizony volt, hogy kiborultunk, és olyanokat tettünk, amit később megbántunk, mert az amúgy rosszat nem akaró, de nekünk már borzasztóan közvetlen, és kíváncsi tömegek minden alkalommal körbeálltak minket, volt, hogy több százan, hisz errefelé még képen sem láttak fekvőkerékpárt, de talán még fehér embert sem. És sajnos az ő kultúrájukba belefér az, hogy az amúgy laza munkát félbehagyva órákon keresztül tömegesen bámulják az idegeneket. Így a pihenők alatt vagy sikerült gyorsan és jól elbújnunk, vagy még a levegőt is elszívták előlünk a bengáli barátaink. Persze ezen is sikerült a legtöbbször felülkerekednünk, és ha megtaláltuk velük a közös hangot (egy bengáli alapfokút nyelvvizsgát lassan tudnánk már abszolválni), akkor nagyszerű időket töltöttünk az amúgy végtelenül kedves és segítőkész bangladesiekkel.
A tízezredik kerékpárral megtett kilométerünk ünnepén, bangladesi barátainkkal
Kalandjainkat folyamatosan nyomon követhetitek a részletes blogunkon, a 360fokbringa.hu-n.
Tudjuk, hogy nagyon szerencsések vagyunk, hogy ez az utazás ebben a formában így elindult (nincs még gyerek, autó-, vagy lakáshitel, megtalálta zsák a foltját), és kisebbfajta csodaként éljük meg, hogy ilyen messze eljutottunk. Ezt a csodát igyekszünk minél jobban megosztani az olvasókkal is, mert a Világ egy sokkal elképesztőbb és fantasztikusabb hely annál, mint ahogy azt a médiák alkotta képből gondoljuk a legtöbben.
Ebben a szellemben készített legújabb álmunk, a falinaptár kiadása is jól halad, már egy előnézetet is publikáltunk. Ha tetszik a naptár, és szeretnél egy izgalmas, egyedi, inspiráló bringás karácsonyi ajándékot magadnak, családodnak, barátaidnak, itt leadhatod rá a rendelésed! Aki október 31. előtt rendel, biztosan hozzájut a naptárhoz, de vigyázat, utána már csak “ameddig a készlet tart” rendszerben lesz rendelhető! 😉
Nagyon köszönjük, ha rendeltek, mert ezzel minket és az utazásunk folytatását is támogatjátok!
Zita és Árpi
