Kohász-kék túra

2009.06.11.

Május 1. pár éve szinte már azonos az aktuális Kohász-kék túrával, amelyre már izgatottan vártam az elmúlt hetekben. A kedvezőtlen előzetes időjárás-előrejelzések sem szegték kedvemet, a múlt években már megedződtem e téren, szerencsére nem először tévedtek a meteorológusok az esőzésekkel kapcsolatosan. Az időbeni rajtolás érdekében hajnali indulás volt tervezve, így 5 előtt már a találkozóhelyen voltam, bizony ekkor még fagypont közeli volt a hőmérséklet. Az egyesületi buszban fűtés nemigen van, így jól esett a vastagabb öltözet utazás közben is. Kb. 2 és félórás buszozás után érkeztünk meg a megszokott rajthelyre, Miskolc nyugati határára. Eredetileg hatan vágtunk volna neki a túrának, de egyikünk betegség miatt visszalépett, így egy ötfős csapat jött össze. Nemzetközi jellege is lett a programnak, mivel a már-már törzsgárda csapathoz – Gábor, Pisti, Somi és jómagam – csatlakozott Szlovákiából a Füleki Krisztián…

A múlt évi beszámolóban ismertettem, hogy a Kohász-kék túra a három észak-magyarországi kohászatáról híres várost (Miskolc, Ózd és Salgótarján) köti össze, de mi nem teljes mértékben követjük a gyalogtúra útvonalát. Az időjárás is formálni szokta az útvonalat, most a kedvező, száraz időre tekintettel a „klasszikus” útvonalon terveztük legyűrni a távot, ami azt jelenti, hogy a túra útvonalában a lehető legtöbb az erdei terep és földút. Ott váltjuk ki az erdei gyalogutakat, ahol a kerékpáros teljesítés nagyobb akadályokba ütközne.

A kb. fél nyolcas indulás miatt még igen hűvösben kezdtük meg hosszú túránkat, így jól esett a kezdeti kis emelkedésű út Lilafüredig. Az aszályos időszakra tekintettel a vízesés most nem ontotta olyan bőségesen a vizet, mint egy évvel ezelőtt, de azért egy pillanatra megálltunk előtte. Tovább haladva a Kastély Szálló most még csendes épülete mellett a Hámori tó mentén vettük az irányt Ómassa felé, egy darabig az aszfalt úton jó iramban haladtunk a hullámzó úton. A kis forgalom lehetővé tette a tájban való gyönyörködést is, csend és nyugalom honolt a környéken. Itt-ott a már bográcsozáshoz készülődő kirándulók hangja zavarta csak meg a természet csendjét, na meg bicajaink kerekeinek jellegzetes hangja. Meg is állapítottam, hogy ünnepnap ellenére néhányan jó korán felkeltek, talán le akarták foglalni a jobb helyeket az erdőszéleken lévő pihenőhelyeken.

Ómassát elérve máris fordultunk a kék jelzésű ösvényre, itt a falu szélén meg a vásárosok pakolták már ki portékájukat. Tudtuk, hogy innen keményen emelkedő ösvényen fogunk haladni, de arra nem számítottunk, hogy máris tolásra kényszerülünk, mivel az ösvény egy szakaszát a múlt évi nagy esőzések gyakorlatilag hajthatatlanná tették. Ezért bár az út meredeksége megengedte volna, mégis egy darabig gyalogosan tudtunk haladni, majd már hajthatóvá vált az út. Itt egy kis pihenőt tartottunk a Jubileumi forrásnál, akinek kellett, vízkészleteit is pótolhatta. Hamarosan jobbra fordultunk az ösvényről egy kicsit szélesebb, köves útra és kapaszkodtunk felfelé, mígnem elértük a Szentlélek nevű helyet, ahol egy kolostor romjait lehet látványosságként megtekinteni. Ez megint okot adott fotózásra és nézelődésre, meg itt vártuk meg a csapat kicsit lemaradozó tagjait. A túra nem a versenyről szól, így időnként mindig bevárjuk azt, aki éppen kicsit lassabban halad. Innen még egy kis rövid kapaszkodást és pár perc tekerést követően hamarosan elérkeztünk a túra legmagasabb pontjára, amely közel 800 m magasan van. Ekkor a rajthelyhez képest kb. 600 m szintet küzdöttünk már le. Ezután egy hármas elágazónál Mályinka felé kanyarodva egy hosszú lejtmenet következett. Ez a sok mászás után persze jól esik, de most a hűvös idő miatt némi kellemetlenség is adódott a hosszas száguldásból, majdnem úgy jártunk, mint a jegesmedve megdermedve. Kétórányi tekerést és a száguldást követően Mályinkán a már megszokott frissítő ponton kisebb átöltözés, evés-ivás következett, majd máris indultunk Dédestapolcsány felé. Innen viszonylag lapos terepen érkezünk a Lázbérci víztározóhoz, amely mindig a túra egyik látványossága. Most a múlt évihez képest sokkal többen piknikeztek a tó mentén, a korai időpont miatt még nem ingerelt nagyon a bográcsokban készülő ételek illata. A tavat elhagyva a már várt, látványos sziklákkal körülvett kanyargós „kanyon” következett, majd hamarosan Upponyba érkeztünk, ahol most megállás nélkül suhantunk tovább Borsodbóta felé. A túra ezen szakasza inkább a haladósabb részek közé tartozik, egyrészt országúton haladtunk, másrészt kevésbé látványos a táj, inkább kisebb dombok jellemzik a környéket.

Három kisebb hágót teljesítve megérkeztünk Ózdra, majd a város szélén rákanyarodtunk a Járdánháza felé vezető kerékpárútra, amelyen szinte sík terepen jó iramban haladtunk, oldalirányban voltak kisebb-nagyobb dombok. Hamarosan meg érkeztünk következő megszokott frissítő pontunkhoz, amely Járdánházán a Rózsa presszó melletti beépítetlen területen van. Ekkor már jól esett egy kávé az energia szeletek mellé. Rövid táplálkozás után máris indultunk a Gyepes völgy irányába egy erdészeti úton. Szép környezetben haladtunk a kanyargós erdészeti úton, majd elértük a mindig őrrel is ellátott sorompót, ahol be kell mondani, kik vagyunk, és hová megyünk. (Nehogy fatolvajlás céljából keressük fel az erdőt, kerékpáros túrázó álcájában.)

Egy erdészházhoz érkezve az aszfaltozott utat elhagyva betértünk az erdős részre, ahol máris a túra legkeményebb kaptatója következett, itt még a bicaj tolás sem volt könnyű feladat, szerencsére rövid ez a szakasz. Kiérve az erdei ösvényről egy köves útra értünk, amelyet keresztezett a mi továbbvezető utunk. Ezúttal a kék jelzésű út teljesen jó állapotban volt, így nem kellett alternatív útvonalban gondolkozni. Hullámzó úton érkeztünk meg a jobbra kanyarodó meredek ösvényig, amely az Ökör-hegy felé vezet. Itt hamarosan kiderült, hogy Krisztián – aki a szlovák bajnokságban is versenyzett – a legerősebb, ő végig kihajtott, mi ezt a szakaszt részben tolva teljesítettük. Majd felérkeztünk ennek a résznek a legmagasabb pontjára, ahonnan már megpillantottuk szűkebb pátriánk jellegzetes helyvonulatát, a Karancsot.

Innen egy darabig meredek, növényzettel benőtt út következett, majd változatos viszonyok követték egymást, hol dózer út, hol hajthatatlanul meredek, sűrűn benőtt részek következtek. Többnyire azonban szép környezetben, kellemes terepviszonyok között folytathattuk utunkat. Hamarosan a Szalajka házat elhagyva beértünk a Váraszó melletti tavakhoz, ahol ismét aszfaltos útra érkeztünk. Itt a tavak környékén rengeteg embert töltötte szabadidejét horgászással, piknikezéssel. A szép környezetben lévő tavakat elhagyva beérkeztünk Váraszóra, majd a templom mellett megpillantottuk a már várakozó kísérő kocsit. Ez volt az utolsó frissítő hely, ezért alaposan feltankoltunk és beraktuk maradék készleteinket a hátralévő útra. Itt már mindenki rövid mezre váltott, mert közben már egészen kellemessé vált a hőmérséklet. A falut elhagyva Erdőkövesd előtt jobbra, egy köves útra tértünk, majd kereszteztük az Istenmezeje felé vezető országutat, és szemben máris rátértünk az erdei útra. Ez valamikor piros turistajelzéssel szerepelt a térképeken, de már nincs az ajánlott útvonalak között. Azonban nekünk jobban megfelelt, mint az Istenmezeje felöl vezető kék jelzésű, bicajjal nehezen teljesíthető gyalogösvény. Egy pár km lapos részt követően, balra fordultunk, majd máris kezdődött a kb. 200 m szintkülönbséget áthidaló szerpentin megmászása. Ez az útszakasz viszont szintén nagy élményt nyújt, nem túl meredek a szerpentin út, szép az erdei környezet, majd az egyre látványosabb panoráma kísér utunk során.

A Bárna előtt lévő Nagykő csúcsig igen látványos részeken haladtunk, innen már feltűnt a Mátra vonulata, a tiszta időben jól kivehetők voltak a Kékes és Galyatető csúcsai is. A Nagykő csúcs lábáig változatos útvonalon haladhattunk, hamarosan elértük a megyehatárt, itt kisebb pihenő következett. A másik irányban viszont, amikor a fák között megnyílt a kilátás, a Szlovákiában lévő közeli és távolabbi hegyvonulatok tárultak fel. Ezután három kisebb kaptatót kellett még leküzdeni, majd a csúcsot jobbról kerülve élvezetes ösvényen, majd egy meredek szurdokban haladva, a végén még egy homokos lejtőt teljesítve érkeztünk be Bárnára. Innen a Karancs-Medves túrával azonos útvonalon, az országúton megint egy hágót leküzdve a Mátraszele felöl jövő országútra fordulva haladtunk tovább. Az inászói elágazónál balra térve várt ránk a túra utolsó emelkedője, amikor a Somlya és Pécskő közötti nyeregre másztunk fel megint kb. 450 m szintmagasságig. Innen aztán szinte végig downhill jött a kék jelzést követve, mígnem beérkeztünk a városba, és hamarosan találkoztunk újra kísérő kocsinkkal. Itt magunkhoz vettük holminkat, majd elköszöntünk egymástól, és mindenki megtoldotta még a túrát a hazatekeréssel. E szempontból Krisztián járt legrosszabbul, de neki talán nem okozott gondot Fülekig a még kb. 20 km megtétele. Rám még kb. 4 km várt hazáig, ez is többnyire enyhén lejtős úton, ez már csak laza levezetésnek számított a 10 órányi túra után. Idén a tavalyinál jóval kevesebb kalóriát fogyasztottam, kb. 4300-at, a kiadós vacsora azért jól jött, megfejelve egy sörrel.