fbpx

Kerékpártúra a Vaskapuhoz

Négy nap alatt három évszak, és ehhez nem kell repülőre, csupán kerékpárra ülni. Még csak másik földrészt sem szükséges megcélozni, épp elég szomszédolni. Hogy közben egy éjszaka alatt sikerül, ami a törököknek kemény harcok árán sem? Bizony, történnek az emberrel efféle csodák, ha nagyobb szabású kerékpártúrákra adja a fejét.

Nem teremsport, ezt a népi bölcsességet már rég megtanultuk a kerékpározásról. Minden szépsége és nehézsége pont szabadtéri mivoltából fakad: fúj a szél, elered az eső, szembetalál egy bogárraj, 50-es tempójú lejtmenetben csíp meg egy mez alá tévedt darázs…ezeket nem lehet lemodellezni egy spinning teremben. Igazi hegyre kapaszkodsz, érzed a lefelé csorgadozó patak hűsét az arcodon, felérve a látvány pedig csak a tiéd, megérdemelt jutalom, amiért keményen megküzdöttél. Ez egy igazságos világ, a teljesítményért cserébe mindig megkapod a jussod.

Nándorfehérvár falainál a csapat: Miki, Zoli, Imre, Dénes

Nándorfehérvár falainál a csapat: Miki, Zoli, Imre, Dénes

Addig viszont el is kell jutni, és az idei szezonkezdő túránk paraméterei még ideális időjárási körülmények esetén sem ígértek könnyű győzelmet. Igaz, olyan nagyon nagy hegyen nem kellett átrágnunk magunkat, de négy nap alatt nyolcszáz kilométert dimbes-dombos útviszonyok közepette letekerni épp elegendő kihívást támasztott számunkra. No de hová is tartottunk?

A Vaskapu és a Kazán-szoros neve még ma is kicsit misztikusan cseng a fülünkben, pedig jelenlegi állapotának elérésében, hajózhatóvá tételében nem kis szerepe volt hazánknak: Széchenyi István reformkori törekvései közül az egyik legfőbb célkitűzés a dunai gőzhajózás megindítása volt. Ez a hatalmas, több évtizedig tartó munka egészült ki aztán a vízerőmű megépítésével a múlt század 60-as, 70-es éveiben, immáron nem a Monarchia, hanem Románia és Jugoszlávia együttműködésének keretein belül. Sokan a Duna Fekete-tengeri torkolatának közelébe helyezik, és bár innen már tényleg nincs túl messze a Duna-delta, azért még jó néhány kanyart leír a folyó, többek között elhagyja Szerbiát, és Románia mellett Ukrajnával incselkedik, mielőtt végleg megérkezne oda.

Két nap Szerbia, két nap Románia, a tervünk testvériesen oszlott meg az országok között. Belgrádig a Tisza volt vezérfonalunk, onnan a Duna déli partszakasza mentén kanyarogtunk a Vaskapuig, azon átkelve pedig a Déli-Kárpátokon keresztül Temesvár következett, utána pedig teljesen síkon már Magyarországot célozhattuk. Ez így pár szóban nem is hangzik túl komplikáltan, menet közben aztán a kalkulált résztávok szétcsúszásánál okoz egy kis plusz izgalmat, hogy a számítógépen megrajzolt számok vajon tényleg lekövetik-e a valóságot?

Az utolsó híd a Tiszán

Az utolsó híd a Tiszán

Aminek az interpretálásához az idők szeléhez alkalmazkodva már nem csak szavakat, hanem képeket is használunk, igaz, egyelőre kicsit sután, tanulva ezt az új világot. Teljes felszerelést kaptunk a MyActionCam.hu sportkamera szaküzlettől, hogy ne csak utólag elmesélve, de mintegy magunk közé beengedve, az utazás hangulatát is éreztetve mutathassuk meg, merre is jártunk. Még csak belekóstoltunk, de már ez is elegendő volt, hogy rájöjjünk, mennyire hasznos kis szerkezet egy ilyen sportkamera, milyen új dimenziók nyílnak meg a kerékpártúrázók számára is általa.

Vállalkozásunk kezdő- és egyben végpontja Szatymaz, egy kedves kis község Szegedtől alig tíz kilométerre. Innen gyorsan, alig egy óra alatt elérhető a határátkelő Tiszaszigetnél, és máris Szerbiában falhatják az aszfaltot a kerekek. Amire sok panaszunk nem is volt, meglepetésünkre a hazai átlagnál jobb útviszonyok fogadtak minket a Vajdaságban. Szintén a túloldal javára írhatjuk azt is, hogy a Tiszán sokkal sűrűbben vertek hidat arrafelé, mint nálunk, és szerintem kerékpárosoknak nem is kell különösebben túlragoznom, hogy akár a Duna, akár a Tisza hazai ellátottsága ebben a tárgykörben mennyire szegényes, mennyire tudja ketté, illetve háromfelé vágni még ezt a kis országot is az átkelési lehetőségek meglehetősen szűkös választéka. Sok esetben vezeti kényszer a túrakerékpárost, amikor az útvonalát tervezgeti.

Titelnél ugyan kihagytuk a Tisza és Duna randevúját, annak meglehetősen nehézkes megközelíthetősége miatt, azért nem maradtunk látnivaló nélkül már az első nap sem. Barátságos falvakon, kezelhető méretű városokon baktattunk át, köztük meg hol kanyargós és változatos, fákkal szegélyezett utakon, hol nyílt, klasszikus alföldi vidéken tekeregtünk. Mindenhol segítőkész helybeliek, akik a térkép feletti tanácskozásunkat látva azonnal, kérés nélkül adtak útbaigazítást, ha kellett, akár kézzel-lábbal is. Bár ha nagyon akartunk volna, biztosan találunk anyanyelvi segítséget is, Zenta, Magyarkanizsa, Becse és megannyi településnév jelezte, hogy több száz évnyi magyar jelenlét nem múlik el nyomtalanul.

Sötét kilátások Belgrád előtt

Sötét kilátások Belgrád előtt

Ekkor még az időjárásra sem kellett panaszkodnunk. Napbarnította hazaérkezésünk ennek a néhány órának köszönhető, szinte már-már izzasztó melegben, és lendületet adó hátszélben suhantunk Belgrád, az egykori Nándorfehérvár felé. A fenyegető viharfelhőket ügyesen kerülgettük, az Óbecsén elfogyasztott ebéd után nyakunkba kapott záporeső még fel is frissített minket. A komolyabb csapásokat viszont inkább kivártuk biztonságos távolságban, így csak alkonyatra értünk be a fővárosba.

Fáradtságot alig, álmosságot annál inkább éreztünk a több mint kétszáz kilométeres bringázás után, ennek ellenére még csatába indultunk a nándorfehérvári erődítményhez. II. Mehmed szultánnal ellentétben ez a tervünk alig egy óra alatt eredménnyel zárult, zsákmányunk az esti fényekben talán még lenyűgözőbb várfalak, a gyönyörű várkert, illetve a Duna és Száva ölelésében elterülő Belgrád éjszakai panorámája voltak. A koronát erre a napra pedig a pesti Váci utcára, annak forgatagára emlékeztető sétálóutcában elfogyasztott pizza és sör tette fel.

Az éjjeli szállást egy almáskert jelentette, már Belgrádot elhagyva. Összesen 240 kilométer volt a lábunkban az első nap után, és mivel esővel nem kellett komolyan számolni, nem keresgéltünk fedett hely után. Ja, sátor ezúttal is otthon, kiesett a csomagkönnyítési rostán.  Ugyan hajnalban fázósra hűlt a levegő, harmattól lett csatakos a fű, de ezeket a kényelmetlenségeket a kelő nap gyorsan kezelésbe veszi, ráadásul a felcihelődésünk utáni első kilométerek már egy új világban, dombok között kezdődtek, ami az emelkedőknek köszönhetően kellő gyorsasággal üzemi hőmérsékletre dolgozott minket.

Kazán-szoros

Kazán-szoros

A Duna mellett pazar a vidék errefelé is: várromok, hajókikötők, sziklafalak, és ez még nem is a főétel számunkra…Kora délután érkeztünk meg Veliko Gradistebe, innen már szemmel látható a vízlépcső hatása, a Duna megemelt vízszintje. Na és a világ legszemtelenebb kutyái is itt lelhetők fel, a pecsenyésnél megvásárolt helyi ételkülönlegesség csak magasan a fej fölé tartva van biztonságban tőlük, különben igen gyorsan kilopnák a kezemből. Motoros találkozó, össznépi happening, vízpart, vidámság, sörrel lefojtott ebéd, azért panaszra nincs okunk.

Galambóc vára – ahol egy magyar turistacsoporttal is találkoztunk – már a Kazán-szoros közeledtét jelzi, tulajdonképpen a bejáratának is nevezhetnénk. Sziklafalba vájt alagutak, fokozatosan összeszűkülő folyómeder, egyre hosszabb emelkedők és lejtők, lépésről lépésre változik meg a táj, és vele együtt az utazás hangulata. A varázslatnak csak a sötétedés vethet véget, szálláskeresésünk első, sikertelen próbálkozása egy garázsba történő bekéredzkedés volt, második nekifutásra azonban már ötcsillagos szállodába botlottunk.

„Ki evett a tányérkámból? Ki ivott a poharamból? Ki feküdt az ágyacskámban?” – kérdezik a törpék a jól ismert mesében, aztán rábukkannak a csinos, fiatal lányra. Az út melletti romos kis házacska gazdája – már ha van egyáltalán – négy borostás, fésületlen, de kipihent, és a mesebeli leánykára cseppet sem emlékeztető Hófehérkével találkozott volna, ha reggel felkeresi elhagyatott, ugyanakkor minden szükséges használati tárggyal felszerelt hajlékát, amit erre az éjszakára szálláshelyünknek kijelöltünk. Törött tányérok és csészék, gyertyák, könyvek, rendben tartott ágyak, horrorfilmeken edződött lélekkel még akár kísértetháznak is nézhetnénk, pláne, ha a hálózsákom melletti üvegablakos ajtó kilincsét éjjel egy árnyalak lenyomta volna, de természetesen semmi efféle baleset nem történt. Ellenben sem szél, sem eső nem fenyegethetett minket, illetve a környéken kószáló emberevő tigriseknek is más zsákmány után kellett nézniük.

Kazán-szoros

Kazán-szoros

Reggel egy közelben parkoló autó miatt gyakorlatilag ki kellett lopnunk magunkat a házból, így kicsit izgalmasra sikeredett a távozásunk. Úgy húsz méterre jutottunk, amikor már rögtön tábort is vertünk, persze nem a rossz munkakörülményeink, alacsony bérünk miatt sztrájkoltunk. Speciális defektproblémát orvosoltunk, méghozzá először bicskával, mert a pótbelső szelepmérete kompatibilitási gondokkal küszködött, így fúrtunk, faragtunk, vájtunk, jó bányász módjára. Hegyek között ez végül is rendeltetésszerű viselkedés.

Délelőttünk a szépségről, a délután már inkább a teljesítményről szólt. Kapkodni kellett a lábainkat, mert az előző napot kicsit lelazsáltuk, csak 150-et mentünk, de ami még jobban megijesztett minket, hogy a Vaskapuig tartó utazást sokkal kisebbre taksáltuk, még egy erős 90 km volt hátra a határátlépésig. Előzetesen nem pontosítottuk a résztávolságokat, de abban bíztunk, hogy az össztávot helyesen számoltuk, és akkor túl nagy meglepetés nem érhet minket. Félidőben féltáv, és ha ez igaz, akkor nem kell küldeni értünk a mentőhelikoptereket.

Persze aztán megint volt okunk meg-megállni. A Dunát tíz ország vallhatja magáénak, és itthon vita nélkül a Dunakanyart tartjuk az ország egyik legszebb részének, ugyanakkor most azt is megállapíthattuk, hogy néhány száz kilométerrel lentebb a Kazán-szoros kisujjból kenterbe veri. Pedig itt annyira nem Duna a Duna, valahogy nehezen illeszti a látványt az ember a benne élő képhez, amit a földrajzórákon és az otthoni arca kapcsán magában kialakított. Talán Franciország, vagy Szlovénia hegyvidékei jutnak eszébe, meg gyerekkori fabulák fantáziaképei, de semmiképpen sem Soroksár.

Pedig a partokat ott is ugyanez a víz mossa.

Kazán-szoros

Kazán-szoros

Déltájban értünk a Vaskapuhoz, de túl sokat bámészkodni, felvételeket készíteni itt nem nagyon lehet, a határőrök sokkal morcosabbak annál. Már EU, de nem schengeni, a szigor így érthető. Ebéd a mintegy tízezer lakosú Orsovában, amit ma már más helyen kell keresni, mint néhány évtizeddel ezelőtt: Ceausescu nem mértéktartásáról volt híres, itt sem lacafacázott sokat, a vízerőmű építésekor az egykori várost egyszerűen elárasztották, az egészet arrébb költöztették. Plusz egy mozdulattal szabadultak meg a Kazán-szoros romániai részén futó Széchenyi-úttól, 30-40 méterrel küldve azt a vízfelszín alá.

A Déli-Kárpátokon átvezető főút forgalmas, ellenben csak néhány százméteres szintkülönbségeket kell rajta legyőzni, na meg a kapával felfegyverzett öregasszonyt, aki küllőre céloz. Tavaly majdnem kihorgásztak, most meg betakarítani szerettek volna, el nem tudom képzelni, legközelebb milyen rafinált halálnem vár majd rám. Az eső is elkezdett szemetelni, és ez már kicsi ízelítőt is adott nekünk az utolsó nap megpróbáltatásaiból. Bőven nyárban indultunk, a következő két nap inkább felhős, őszies körülményeket hozott, hogy aztán ez a tendencia végül igazi strandidőben, hétvégi nagymosásban csúcsosodjon ki.

De már az éjszakánkat is az eső befolyásolta. Kizúgtunk a hegyek közül, és igyekeztünk minél nagyobb falatot harapni még sötétedésig. Végül kétszáz fölé lendült a napi számláló, és egy félig szétvert benzinkút, illetve egy falu széli romos ház sem volt eléggé tetszetős a már begyakorolt nomád szálláshely keresése közben. Ám az újra megeredő, ezúttal nemcsak ideiglenes tartózkodásra bejelentkező eső megállásra kényszerített minket. Caransebestől 15-20 kilométerre egy kis falut szel ketté a főút, ahol még éjjel is százhússzal húznak át a kamionok, szinte percenként, ahol egy pártszékház pár négyzetméteres előtere kapott egy kis árkádos jelleget, és ahol egy kis csapat kerékpáros némi tanácstalanság után végigcsövezett egy teljes éjszakát.

Kazán-szoros

Kazán-szoros

Váltott őrködés, fogvacogtató hideg, folyamatosan zakatoló eső, állandó kamionforgalom, tökéletes szituáció bármilyen távol-keleti jógagyakorlat elvégzéséhez, de még inkább a regeneráló pihenéshez. Így az utolsó napra fordulván könnyedén kezeltük a helyzetet, érzékenyebbek lettünk volna rá, ha még több nap, és több száz kilométer lett volna előttünk. Persze, valami gyógymódot akkor is találtunk volna az alváshiányra, hidegre, esőre-szélre, hiszen valahol ebben rejlik a többnapos túrák titka, hogy az állandó hullámzást, amit a fizikális és mentális tényezők, a sorra jelentkező sokféle természetű problémák okoznak, kezelni tudjuk. Hogy megérezzük ennek a ritmusát, a hangulatfüggvény negatív és pozitív tartományába is elkalandozó, nem teljesen szabályos szinuszgörbét.

A negyedik napunk igazán embert próbáló körülményeire fokozottan érvényesült ez. Szinte folyamatos esőzés, alig tíz fokos hidegben, mintha apró jégdarabok csapkodták volna az arcunkat. Temesvártól nekifordultunk a szélnek, kilencven kilométeren keresztül, egészen a határig szembe kaptuk orkánerejű rohamát, oldalról pedig állandóan billegtette a csomagokkal megrakott kerékpárokat. A túratáskák oldalrekeszeiben ujjnyi vastagságban állt a víz. Megjött a tél, de a tavaszt már nem várjuk meg az úton.

Nekifeszültünk, a dolgunkat nem könnyítette az sem, hogy szinte végig nyílt terepen haladtunk, szántóföldek és kaszálók váltották egymást. Sehol egy erdő, néhol út menti rekettyés, ami úgy-ahogy adott némi szélárnyékot. Valahol Temesvár előtt, már nem tudom melyik városban egyszer csak arra eszmélek, hogy egy szépen megtermett kutya épp a vádlimat cibálja, dühöm csak tovább hergeli, szerencsére felületi a sérülés, még véráldozattal sem jár. A négy pulóver a kabát alatt mindenesetre jó gondolat, nem fázom, és az eső sem képes átrágni magát ekkora ellenálláson. Temesvár látnivalói ezúttal kimaradnak, a Sandra névről ezután pedig már nemcsak csinos lányok, hanem az a település is eszembe jut, ahol rájöttünk, hogy nincs kegyelem, nem csavarodik el az út, ahogy előtte vártuk, maradunk pofaszélben.

Nyugodt pillanatok

Nyugodt pillanatok

Pötyörgésünk a határig eltartott, közben a sérüléseink listájához egyikünk már napok óta vacakoló térde mellé elázott talpam is csatlakozott. A felpuhult bőr elég nagy fájdalommal jár, noha semmilyen egészségügyi kockázata nincs, mégis mintha tűpárnán járkálna az ember, és minden egyes pedáltaposás más és más helyen gyötri meg a talpat. Aznapi legkomolyabb hegyünk, a szegedi Új Tisza-híd még soha nem érzett magán olyan szánalmas és erőtlen araszolást, mint amit aznap produkáltam, addigra már úgy hatvan kilométer minden repedése, bukkanója kellőképp lemasszírozta a kritikus csatlakozófelületet. No igen, tedd barátoddá a fájdalmat, mert ellenségként elviselhetetlen!

Este fél 8-kor léptük át a határt Kiszombornál, félig-meddig megszáradva a kora esti napsütésben. Szegedre, majd Szatymazra már sötétben érünk, a rokonok finom gyümölcsteája lehel belénk újra életet. A fáradt arcok, elnyúzott tekinteteink beszédesek lehetnek, a kérdésre, hogy megérte-e, egyértelmű igennel felelünk.

Nemcsak az élmény, a látnivalók, vagy a kaland miatt. Nem csak egy pillanatnyi impulzus ez, hosszútávú hatása is van (hogy a még pár napig sajgó talpról, vagy az egy hét múlva is zsibbadt ujjakról ne is beszéljünk): a civilizáció kényelmébe szokott embernek időnként el kell hagynia a komfortzónáját, ki kell próbálnia önmagát, még ilyen goromba és kegyetlenkedő körülmények közepette is, mert nemcsak testet, de lelket és fejet is edz, tisztába tesz egy-egy ilyen megpróbáltatás, aminek aztán a mindennapok során is magunkban hordozzuk az erejét, magabiztosságát.

Vaskapu

Vaskapu

Video a túráról a Myactoncam.hu támogatásával:

[youtube height=”HEIGHT” width=”WIDTH”]https://www.youtube.com/watch?v=_e2mYe33VZY[/youtube]
Szerző és fotók: Barna Imre

 

Hozzászólások

Írd ide a hozzászólásod:

Leave a reply

Kerékpár magazin - Bikemag.hu - Hírek, tesztek, versenyek
Logo