Az idén debütáló Trans Hungária Maratonról szállingózó hírek már az év elején beindítottak bennem valamit, ezért úgy döntöttem, lesz, ami lesz, ezt a műfajt is ki kell próbálnom. Első megmérettetésnek tökéletes volt a június elején megrendezett Trans Germany, amit egyesületemmel sikeresen teljesítettem. Bár éppenséggel ez sem mondható könnyed nyári túrának, a nagyobb kihívás mégis júliusig váratott magára, a Zillertal Bike Challenge formájában. A kevés távon összpontosuló brutális szintkülönbség igen hamar felkeltette az érdeklődésemet, s ez a perverz gondolat Ágoston és Norbi fejében is megpendített valamit, így eldöntöttük: szenvedni akarunk!
Nem éppen hazai terep...
Így tehát, miután Ágostont kemény döntés elé állítottuk, miszerint vagy az ipari méretű hősugárzóját hozza magával, vagy pedig a pótkerekét (pótkereket hozott), máris bepakoltunk, s elrobogtunk Fügen irányába, ami röpke 7 óra autózásnyira található.
A nevezés és a kapcsolatfelvétel gördülékenyen és profin ment, minden kérdésünkre néhány órán belül, e-mailben, kimerítő választ kaptunk. Ismételten kiváló példát kaptunk abból, hogy egy sportrendezvény miként hozhat pozitív változást egy régió életében. Ennek megfelelően a szervezők nagyobb léptékben, a szállás- és egyéb programadókkal szoros együttműködésben, dolgoztak – hogy a legegyszerűbb példát említsem, a versenyzői igazolvány a völgyben az összes tömegközlekedési mód igénybevételére feljogosított, ami módfelett megkönnyítette a helyváltoztatást. Ebből nagyon sokat tanulhatnánk mi is, elég csak arra gondolni, hogy itthon a versenyszervezők hány akadállyal szembesülnek egy-egy verseny rendezése során.
Rajt előtti feszült pillanatok - éppen csepereg
Mi logisztikai okokból Zell am Zillerben szálltunk meg egy apartmanházban – innen a három rajtból kettő 20-20 perc vonatozásra, az egyik pedig helyben volt megtalálható, ezért a falu tökéletes bázispontnak számított. A vonatozás, mielőtt valaki elfintorodna, egyáltalán nem volt gáz; menetrendet kaptunk, s a vonatokat ellátták versenylogóval díszített tehervagonokkal is, ahol a bringák utazhattak. A nevezéshez járó tornazsákokat a szervezők eljuttatták a célba, így például száraz ruha, törülköző rögtön a rendelkezésünkre állt. Ebbe bele lehetett pakolni egy minimális „pánik-csomagot” is, amelyre a rajtig esetleg szükségünk lehetett. Ez azért egyszerűbb, mint naponta tábort bontani, s átrendezkedni egy másik szállásra, ráadásul, amatőr szinten, segítő személyzet sem szükséges.
A rajtcsomag átvétele után (ami a már említett tornazsákból, pár gélből, sapkából, rajtszámból, karszalagból, parkolójegyből, szintdiagramból és egy halom kuponból állt) gyorsan belaktuk a szállást, kis szerelés, s másnap már a szemerkélő esőben ácsorogtunk a rajtnál. Az esőcseppek kopogását csak a folyamatos baljós sziszegés törte meg, ahogy mindenki engedte le az első kerekét a tapadás fokozása végett, mintha ez segítene bármit is. Nem volt sok induló, az összes kategóriában úgy 300 versenyző állt rajthoz. Nem tudtuk, hogy ez a verseny nehézségének volt-e csupán köszönhető, vagy a kissé szerencsétlen időpont választásnak, mivel az Alpokban igazi „kemény verseny” hétvége volt. (Sellaronda Hero, KitzAlpBike)
Az első nap 72 km és 3710 m szintkülönbség volt a táv, de mivel „csak” 2000-ig ment fel a pálya, így a verseny szempontjából mindez csak ráhangolódásnak számított. Sajnos már napok óta küszködtem egy gyomorrontással, így végigszenvedtem az egész szakaszt. Amikor az utolsó hegyen Norbira nagy nehezen felértem, kérdezte is, hogy megyek-e tovább. „Kösz nem, jó itt.” (Ágoston ekkor már messze járt) Az időjárás időközben megszépült, az utolsó hegyen egyenesen melegünk lett. A célba érkezés után kis frissítés, majd hazamentünk összeszedni magunkat másnapra, ami már keményebbnek ígérkezett.
Eldurvulhat (eldurvult)
Este elmentünk a hivatalos értekezletre, ahol egy baljós fotóval fogadtak minket, s a következő információval: „Srácok, jelenleg iszonyat hideg van, havazik, s holnap is egész nap csapadék valószínű, ezért a rajt el lesz csúsztatva egy órával, s ki lesz nyitva a hegy tetején a ház, hogy át lehessen öltözni téli ruhába.” Vicces volt az arcokon feltűnő őszinte rémület…
Norbi ma sem barnul le
Ehhez képest egészen barátságos időben kezdtük el a második szakaszt Zell am Zillerből. Hó csak foltokban, 2000 m fölött volt, s a legnagyobb problémát az olvadó hótól lucskos utolsó pár méter (35%-nyi meredekség!) és az Übergangsjoch-Isskogel nyereg jelentette, ahol azért örültem neki, hogy előző éjjel leszedtem az első kerékről az aprómintás gumit. A hideg ellen jó vastagon bekentem magam mindenféle kencével, így nagyon fel sem kellett öltöznöm, de azért a sisak alá sapkát kellett vennem, s a csúcson a kesztyűt is átváltottam téli modellre. Norbi itt kissé alulöltözött, s elfagyott ujjakkal „élvezhette” a gyors lefeléket. A rajtot nagyon jól sikerült elkapnom, Ágoston csak a völgyben ért utol, így a második hegyre együtt értünk fel. Itt enyhe rosszulléttel küszködve a hóviharban lefelé leszakadtam, s pár percre egymástól értünk be a Mayrhofenben található célba. A völgyben már napsütés és jó idő fogadott, aminek módfelett tudtunk örülni. Összesen 3405 méter szintkülönbséget kellett ezen a napon legyűrni, amit a magasabban fekvő részek miatt nehezebbnek éreztünk, mint az előző napi szakaszt.
Kellene egy kis(ebb) tányér előre…
A harmadik szakasztól már nem féltünk annyira. (újabb 3170 m) Persze, fel kellett menni egy 2100-as hegyre bemelegítésnek, majd egy gyönyörű és kitett lejtő után neki kellett menni a Tux-i gleccsenek (2700-ra), de ha az utolsó szakaszról van szó, még ha beledöglünk is megtekerjük – gondoltam. Az első hegyen Ágoston szépen rátette a kerekét az első nő, a maratonmenő Andrea Kuster, (izé) kerekére, s én is egész jól kapaszkodtam úgy 1900 méterig, ahol egy félreváltás és láncleesés miatt leakadtam. Félelmetes tempót mennek a csajok, nem is bírtuk. A tetőn gyönyörű idő és elképesztő táj fogadott, fura érzés volt a sok túrázó között frissíteni és belezúzni a lejtőbe. Az idő változékony volt, de szerencsére nem esett. A gleccser megtámadása viszont sokkal nehezebb volt, mint amire számítottam: már a Sommerberg előtt is 1-1-ben billegtem a technikás mászáson, de utána még jött 700 m szintkülönbség átlag 23%-os gyilkos meredekségen – hát itt komolyan elhibázottnak gondoltam a 26-os kistányért. Csak az tartotta bennem a lelket, hogy ha itt leszállok, szinte kizárt, hogy el tudok újra indulni – s persze a sok fotós miatt is muszáj volt kicsit vicsorogni.
Mi nem ebben a tempóban mentünk fel
A célba érkezés a sízők között nagyon egyedi, számomra soha nem tapasztalt élmény volt. Nagyon hamar rádöbbentem, hogy milyen iszonyatosan hideg van (3 fok volt a gleccseren), s szinte azonnal átöltöztem meleg ruhába. Szerencsére a ház nyitva állt a versenyzők előtt, s pazar lakomát tarthattunk, változatos és finom ételekből (ravioli számtalan öntettel, saláta, sült hús, héjában sült krumpli, hogy pár dolgot említsek). Innen már felvonóval kellett lemenni Hintertuxba, ahol a záróceremónia zajlott. Az eredménylista is nagyrészt elkészült eddigre: Ágoston a 64., Norbi a 82., én pedig a 74. helyen zártam, ami a középmezőnyt jelenti. Az első 20-30 helyezett „űridőket” ment, de hát ők a „droid kategóriában” versenyeztek, s nem velünk.
Még a profik is bebillegnek néha
A családias hangvételű kis ünnepségen kiosztották az igen jelentős díjakat: a királykategóriában győztes Markus Kaufmann 4.000 euró és egy BMW fully tulajdonosa lett, míg a nőknél az összetett győzelmet Andrea Kuster szerezte meg.
Innen még jó 1000 méter lejtőzés várt ránk a vonatig, mivel nem éltünk a buszos lehetőséggel. Ha eddig nem égett be a féktárcsám, itt biztosan megtette, mivel a forgalmas szerpentinen hirtelen és nagy fékezésekkel tudtunk csak lemenni, a busznál valamivel gyorsabb tempóban, fülig érő vigyorral az arcunkon. Másnap, ahogy az velünk lenni szokott, tökéletes idő és meleg fogadott minket, hogy a hazaúton a rosszulléttel küszködve vészeljük át a bő 7 órát, amely után ismét a lankás dombok országában találtuk magunkat.
Összességében elmondható, hogy egy kicsit családias léptékű, de vérprofi szervezésű versenyen vehettünk részt, ahol gyakorlatilag mindenre gondoltak, így bátran ajánlom az Alpok kedvelőinek. A szintidő igencsak baráti, így a némi rutinnal és nagy akaraterővel rendelkezők „kényelmesen” teljesíthetik. Van egy könnyebben teljesíthető kategória (Prince/Princess of the Mountain, azaz a Hegy Hercege/Hercegnője), ahol a táv egy részét, s a szintkülönbség felét a helyi vasút és felvonóhálózat segítségével teszi meg a mezőny (időjóváírással és neutrál-szakaszokkal), de persze ez csak a mászásra vonatkozik, a lejtőkből ez a kategória is teljes mértékben részesül. 🙂 Az utolsó napi szakasz pedig egynaposokra készülőknek lehet jó program: lényegében egy hegyi időfutam, ami felmegy a gleccserhez, s külön versenyként is megrendezik (Conqueror of the Ice). Egy biztos, a teljesítés már önmagában is hatalmas élmény, a „finisher” mez pedig értékes trófea (főleg a „King of the Mountain” feliratos), amelyet évekig büszkén viselhetünk.
Annyi tanácsot még adnék a reménybeli indulónak, hogy az összes rendelkezésre álló ruháját vigye magával, a sikeres teljesítés múlhat ezen ugyanis. Ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni: teljes téli felszerelésre szükség lehet, cipő, téli kesztyű, kamásli. Persze, mindezek hiányában, néhány tekercs öntapadó szalag is csodákra képes… Emellett persze elengedhetetlen egy könnyű és kifogástalan fékekkel ellátott bringa. A pályán a fully hátrány, a mezőny többsége hiperkönnyű űrtechológiás merevfarúval ment, s sokan még első teleszkópot sem használtak.
Nagyon Alpok
Remélem egy kicsit talán sikerült a kedveteket meghozni egy ilyen jellegű megmérettetéshez, s jövőre kicsit többen vállalják be a Zillertal meghódítását. Biztosan sokan elkezdtek számításokat végezni a költségek tekintetében: a verseny, utazással, szállással, nevezéssel, kis költőpénzzel, 5 nappal számolva, 80-90 ezer forintból kihozható. Ez lehet, soknak hangzik a magyar fizetőképesség tükrében, de a többnapos versenyek költségvetésével összevetve eléggé baráti. Természetesen, mivel a völgyben számos sport- és bringázási lehetőség van, érdemes esetleg egy kis aktív nyaralással összekötni, s ekkor már az egész más megvilágításba kerül.
Köszönettel tartozunk a Magnefil Kft-nek a MaBaker Giant Bar szponzorciós csomagért, amely nagyon megkönnyítette a szakaszok közötti feltöltődésünket. Nagyon jó tapasztalatunk volt a szelettel, a kis csomagban fellelhető gigászi kalóriamennyiség pedig tényleg jól jön egy három napos küzdelemben.
Szintfüggők álma
További információk: www.zillertal-bikechallenge.com; www.sportograf.com; www.en-tritrainer.com
Szöveg: Horváth Csaba
Fotó: www.zillertal-bikechallenge.com; www.sportograf.com
