Az idei világbajnokság nagyon közel került az utolsó világkupa futamhoz, holott évek óta megszoktuk, hogy az utolsó, vagy utolsó előtti VK futam előtt bonyolítják le. Az egymás utáni hétvégék ugye azért rosszak, mert ha valaki – mint mondjuk Mick Hannah vagy Matti Lehikoinen – kiütötte magát Windhamben, akkor itt sem tudott indulni.
A junior bajnok, Troy Brosnan
Azt már nem tudom, hogy ez a sűrítettség volt-e az oka, vagy a feszülős ruhák tavalyi eltörlése, vagy az idei igazi DH pálya, de tény, hogy nem volt akkora felhajtás és annyi érdekesség, mint Canberrában 2009-ben. Elég kevés volt az egyedi festésű gép. Most inkább az átmatricázásra fektettek nagyobb hangsúlyt. Peaty például szokás szerint angol zászlókat, meg „God save the Queen” ragasztást kapott, Kovarik „lopakodó fekete” festést, death metál stílusú feliratokat, meg ausztrál nemzeti színű villát nyüstölt. Honfitársa, Mitch Delfs, ahogyan tavaly is a Morewooddal, idén a Pivottal birtokolta a mezőny legszebb bringáját. Legalábbis a saját bevallása szerint. Hamar változik az ízlése, mert a két gép színvilága köszönőviszonyban sincs egymással. Mindenesetre ez (az állítás) őt motiválja, mert általában a vb-ken sokkal jobbat megy, mint egy átlagos világkupa futamon.
Marc Beaumont a Val di Sole-i győzelme óta szintén névre szóló Sram alkatrészekkel megy, és talán az ő gépe volt igazán vb-sre csinosítva a brit nemzeti lobogó színeivel.
Mielőtt a pályáról írnék, érdemes megjegyezni, hogy most volt a 20. jubileuma, és ezt jó (giccses) amerikai szokás szerint meg is ünnepelték egy jelmezes felvonulással. A fő érdekesség Greg Herbold volt, aki az eredeti 1993-as Koga gépével gurult át a célterületen. Saját bevallása szerint a mai versenyzők egy kör alatt széttörnék, de akkor még ez volt a csúcsok csúcsa. Magurával hátul, elöl még canti fékkel, 80 mm első rugóúttal, de például állítható geometriával. A rugóstag egy Yamahából származott, és az akkor még ritkaságnak számító hajlított kormányon szarvak voltak. Jellemző volt még a hátsó telekerék, meg a három lánctányér elöl.
A pályát tehát már mindenki régi ismerősként köszöntötte, és tavalyi átalakítása óta nem is nagyon változtattak rajta. Talán a rajtdomb volt az egyedüli komoly újítás, ugyanis a téli olimpia bobpályájának alapzatát képező gyorsító hullám dobta a versenyzőket a pályára. Továbbra is inkább a nagytestű, old school versenyzők voltak előnyben, akik jól tudják tartani a tempójukat a széles, nyílt sodrós, durva terepen. Így Peatnek – főleg az előző heti hasonló pályán elért remek időmérő eredménye alapján – egész jó kilátásai voltak a szivárvány csíkjainak megvédésére. No, meg ő már tizenötödször indult itt. Kicsit fájlalta ugyan még a hátát, mert Windhamben nagyon összeverte magát, de az edzéseken láthatóan jól ment.
Csapattársa Minnaar is szeretett volna visszavágni az előző heti összetett vereség után, és itt ő is nyert már. Idén fő riválisa, Gee viszont nem tűnt annyira magabiztosnak és törekvőnek. Talán a hihetetlenül száraz, sok helyen már homokosnak tűnő és iszonyatosan poros pálya zavarta. Pedig a verseny napján megkapta az őt egész évben segítő „remek” angol időt, mert az egész éjjeli eső mellé még a köd is leszállt.
Greg Herbold és ’93-as győztes gépe
Mivel itt Hill is nyert, és a sérülése ellenére múltkor már a 10. hely körül ólálkodott, így őt sem lehetett leírni. Azt is lehetett tudni, hogy ő idén már mindent csak erre az egy versenyre tett fel, ahogy a nőknél Rachel Atherton is. Náluk egyébként Moseley készült olyat véghezvinni, mint tavaly Peat, akihez hasonlóan ő is nyert már mindent, csak még vb-t nem. Windhamben pedig az időmérőn már durván el tudott húzni a többiektől, így itt is esélyes volt.
A vb-n eddig a rajtlista az időmérőn állt össze, így lehetett egy keveset taktikázni az időjárást figyelve. Idéntől viszont a UCI sorrend volt a döntő, tehát az aktuális világbajnok, azaz Peat indult utolsónak. Ennek ellenére volt egy kötelező mért futam, hogy mindenki láthassa, hogyan állnak a többiek. Persze az élmezőny ezt még ellazsálhatta egy kis gyakorlásra.
Vasárnapra aztán megváltozott a terep, mert éjjel esett, így előkerültek a sárgumik. Napközben aztán száradt, majd megint eleredt, így elég nehéz volt megjósolni, hogy a futamon milyen idő is lesz. Végül az utolsó hét ember járt igazán pórul, mert akkor erősebben megeredt.
A junioroknál megismétlődött a tavalyi felnőtt dráma, ugyanis az akkori 0,05 mp után most 0,06 mp döntött Troy Brosnan javára, aki életében először most tavasszal indult VK-n, és járt Európában, ment igazi saras versenyen. Ennek ellenére az előző hétvégén VK győztes lett, utána hétvégén pedig világbajnok is. Valószínűleg ő lesz a következő évek egyik nagy felfedezettje.
A nőknél – ahogy az várható volt – Moseley hihetetlen agresszív módon rombolt le a pályán, és egyből az élre tört. Sokáig tartotta magát az ideje. Csak akkor érezte, hogy megvan a rég várt arany, amikor az Atherton lány esett, és a nagy rivális Jonnier még sehol sem volt a célvonaltól, pedig már leketyegett Moseley ideje az órán. Jó volt nézni, ahogy minden nő együtt örült vele, ahogy tavaly a férfiak is őszintén örültek Peat felettük aratott győzelmének.
Külön érdemes megjegyezni, hogy ezen a versenyen rajthoz állt az örök intense-es Leigh Donovan, aki 2001-óta nem versenyzett. Már családanya, vezeti a saját cégét, és jövőre negyvenéves lesz. Ennek ellenére bejött a nyolcadik helyre, és ezzel a legjobb amerikai lett.
A fiúknál is nagy volt a küzdelem. Peat ismét hibázott, így elszálltak az esélyei. A hazai pályán versenyző freeride-os Vanderham tesók viszont még jobban belehúztak, mint Windhamben, mert Thomas már a 34. helyen találta magát. Minnaar csak a harmadik helyig bírta felküzdeni magát, míg Gwin, amolyan örök negyedikként, megint eggyel csúszott le a dobogóról. Mellé a pódiumra már csak Gee fért fel.
Az első két helyezett viszont meglepetés volt, mert talán még Steve Smith sem merte remélni, hogy hazájában (még, ha több ezer kilométerre is nyugati otthonától), ráadásul a vb-n éri el élete legjobb eredményét. És ha nem rontott volna egy hatalmasat az alsó szakaszon, akkor talán nyert is volna, hiszen csak bő két és fél másodperccel kapott ki Hilltől. Attól a Hilltől, aki a szezon felénél iszonyatosan összetörte magát, és az is kérdéses volt, hogy tud-e itt majd egyáltalán indulni. És tudott. Tele lett tetoválással, piercinggel, mint egy lüke tini, de neonsárga/neonzöld Demóját behozta a dobogó tetejére. Ezzel a Monster Specialized csapat kettő ausztrál világbajnokot és egyben junior VK sorozat győztest is magáénak tudhat. Hogy mi kettejük titka, azt nem egyszerű megfejteni, de érdemes végignézni az edzésvideókat, ahol az egyik körben Hill és Fairclough együtt jönnek. Hill olyan helyről fordul és ugrik el, ahol nem volt nyom, és ezzel a mozdulattal simán pár méter előnyre tett szert. Ha csak két-három ilyen trükkje van, már akkor megvan a győzelemhez szükséges másodperc, nemhogy tized. És Faircloughtól lép meg így, aki köztudottan bárhonnan, bárhogy elugrik.
Lehet, hogy ő Hill múzsája?
A szezonról most már egyértelműen állíthatjuk, hogy befejeződött. Összességében meglehetősen izgalmas volt, bár Barel és Hill hiánya, Peat lassulása a győztes helyért folytatott csatát kétszereplősre redukálta. Annyira, hogy a hat VK alatt csak bő 2 mp döntött Gee javára. Hill újbóli tündöklése viszont jelzi, hogy jövőre vele ismét számolni kell. Blenki és Gwin is nagyon kiegyensúlyozott már, így bármikor odaérhetnek az élre. Beaumont edzésmunkája is kezdi meghozni az eredményeket, hiszen összetettben 5. lett, míg a vb hatodik helye élete legjobbja, ráadásul az angol bajnokságban is nyerésre áll. Fairclough a szezon vége felé mintha kissé elfáradt volna, hiszen egyre többet rontott, holott benne is bármikor megvan a győzelem lehetősége, főleg, ha nehéz a pálya.
Az évközi csapatversenyt a CRC Intense nyerte, akik egy érdekes statisztikával is szolgáltak a vb-n: az Intense volt ugyanis a harmadik leggyakoribb bringa a mezőnyben, ami nem rossz egy kis manufaktúrától, akik kézzel, és még mindig teljes egészében az USÁ-ban dolgoznak.
Évközben írtam már a kormányokról. Itt a vb-n még jobban látszott, amit már akkor írtam: míg a privát versenyzőknél, hobby bringásoknál terjed a lapos/egyenes kormány láz, meg a mínuszos integrált stucnik, addig az élmezőnyben alig látni 30 mm-nél alacsonyabb kormányokat, és gyakori, hogy feltornyozzák a távtartókat a vállak alatt.
Végezetül egy Wyn Masters által végzett érdekes kutatás adatait ismertetném. Cedric Gracia kiöregedésével ő lesz lassan a VK porond főbohóca. Találomra lemérte pár versenyző vádli méretét, mondván, hogy DH-ban számít a tekerési erő is. Persze az eredményeket elnézve semmi összefüggés nincs a vádliméret és a helyezések közt, hiszen a legcingárabb lábú (320 mm) Danny Hart állandóan és nagyon elverte a legvastagabb lábú versenyzőt, Chris Kovarikot (430 mm). Az abszolút győztes pedig az Athertonok egyik elhízott szerelője lett. Ettől még persze télen eddzetek sokat. Köszönöm az idei figyelmet. Jövőre ismét találkozunk!
Részletes eredmények és videók:
www.dirtmag.co.uk
www.sicklines.com
www.littermag.com
Szöveg: KGÁdám
Fotó: Victor Lukas, www.dirtmag.co.uk
