Téli túráinkat tervezve igyekeztünk úgy alakítani az útitervet, hogy nagy hideg esetén se fagyjunk meg valahol az erdő mélyén. Roppant kellemeset csalódhattunk azonban a mostani télben. Így esett meg az, hogy december 9-én 18 fokban tekerhettünk egy nagyon jót a tó körül és a Velencei-hegységben. Végig tekerhető enyhe emelkedők, hunyorgó napsütés, tetszetős cserjés táj, illetve széles erdei utak tették emlékezetessé a kirándulást.
Szerencsénk volt nem vitás, bár ha ez a globális felmelegedés hatása, állunk elébe! Persze nem gondoljuk, de meg tudnánk szokni, ha sosem lenne ennél keményebb a tél kezdete. Bringás szempontból legalábbis tökéletes…
Velencei-hegység – ezt már félve írom le, hiszen nemrég (teljes joggal) kijavítottak az egyik korábbi cikk után, hogy tulajdonképpen akkor nem is a Bakonyban jártunk… Szóval maradjunk annyiban, most a tó északi részén lévő puklikat vettük célba. És igen, megint sikerült nulla helyismerettel eltévedés nélkül abszolválnunk a küldetést! Minden úgy ment, ahogyan előre elterveztük, és a vidék is olyan szép volt, amilyennek megálmodtuk. Félre a csöpögéssel, nézzük hát a tényeket!
Fővárosból indulva, nincs másfél óra a vonatút, igaz így szezonon kívül bringaszállító már nem volt, így maradt a peronon csövezés. Mi Gárdonynál szálltunk le, ami szinte pont a tó közepénél helyezkedik el, de ha olyan vonattal megyünk, ami minden bokornál megáll, akkor bármelyik déli parti települést választhatjuk. Az aszfaltot a tó körül, illetve a lovasberényi kitérőnk alkalmával használtuk, északon végig dózer- illetve turistautakon haladtunk.
Mint az összes eddigi túránk ez sem igényel különösebb erőnlétet, technikai képzettséget. Az emelkedők végig enyhék, bár néha hosszúak. A lejtőkön is nagyon élvezetesen lehet suhanni egy alap montival is, köveket csak elvétve találunk. Jól kijártak az utak, sajnos ez a krosszmotorosoknak köszönhető, akik szemmel láthatóan kissé átalakították a talajt. Minden vitát megelőzendő, nekünk ez most a könnyebb haladást jelentette, és szerencsére eggyel sem találkoztunk. Vízvételi lehetőség útközben nem akadt, csak a falvakban, ahol még működtek a jó öreg kék kutak.
Jorus így emlékszik minderre:
Az enyhe tél nem is igazán jó kifejezés arra a kora tavaszt – esetleg késő őszt – idéző ragyogásra, amiben tekerhettünk. Szívet-lelket melengető szikrázó napsütés, gyönyörű táj, kellemesen langyos hőmérséklet, enyhe észak-nyugati szél. Igen ám, de ez az időjárás azért bizonyos szempontból hátrányos is tud lenni, mert ugye a hideg sör már nem esik olyan jól a 15-16 fokban, viszont az italmérések még nem főzik nagyüzemben a jóféle szegfűszeges, fahéjas forralt bort. Nos ez tipikusan az a bizonyos két szék között a földre való esés – bizonyos szempontból persze. Irány tehát a Velencei-hegység, a kis szintkülönbségek és vicces nevű falvak vidéke!
Fagyos, decemberi hajnalon kerekedtünk fel, volt is nálunk mindenféle windstopper, esőkabát, tartalék kamásli, térdmelegítő, és egyéb ilyenkor használatos akszesszoár. A Déli pályaudvarról indultunk. A pályaudvari restik kínálata kimerült az apró, féldecis röviditalok különböző színű változataiban, így ezek közül voltunk kénytelenek választani egy-egy szimpatikusabb színezékkel dúsított üvegcsét. Bringaszállítónak még hírét sem láttuk a szerelvényen, ezért jobb híján ráugrottunk az utolsó kocsi utolsó peronjára, mint Kiszel Tünde a push-upos melltartó outletre.
Megszoktuk már az epés és egyéb megjegyzéseket a kerékpárokat illetően, kezdve onnan, hogy ugyebár „höhh, ez biztos volt vagy ötven, he…”,, keresztül azon, hogy „há’ a múlthéten pont ilyet vettem a fiamnak csak pirosba’…”, egészen odáig, hogy „…erre már motorjogsi kell, mi?”. Persze. Ötvenért, pirosban és motorjogsi, és igen, ez így rugózik, igen. A kalauz erősen fókuszált a gépekre, így már vártuk is a fentiekhez hasonló elmés párbeszédek egyikét, de ő csak annyit jegyzett meg Beg gépét szemlélve, hogy „hmm… ez ugye az a Hone szett?” Pályafutásunk során most először találkoztunk aktív bringás vasutassal, aki montizni és országútizni egyaránt szokott; naná, hogy végig értekeztük az utat Gárdonyig…
Gárdonynál nyeregbe pattantunk, és nekiálltunk megkerülni a tavacskát. A térkép jelölt ugyan valami 424-es gőzmozdonyt, de azt – mint a levelet, amelyben a pénzt kérted –, speciel nem leltük meg. Átkeltünk a sínek másik oldalára és máris Arató Bandi bácsi egykori sikereinek színhelye mellett tekerhettünk. Gyors tó-nézés, szippantás a tó-illatba, és irány Pákozd a túlparton. Tudtuk, de nem nagyon hittük magunk körül a decembert, ahogy közeledtünk az M7-es szürke csíkjához. Üvegkék ég, keseszín mezők, lombjukat hullató jegenyék a kép bal szélén.
Lángos, napsugarak, december
Pákozdra beérve majd tessenek eltekerni a főútig, azon jobbra fordulni, és egészen a templomig menni. Igen, túl a kocsmán, de a piacon és a kisközérten még innen. Mi háromszor mentünk el a templom előtt, mire rájöttünk, hogy a zöld jelzés mögötte indul neki a domboknak. A házak közül kibukkanva jó hangulatú, laza talajú dózerút kezdett lágy ívben felfelé kanyarogni a fákkal, kisebb bokrokkal ritkásan benőtt domboldalon. Az utak szaporodtak, és kezdtek egyre illogikusabb nyomvonalakat követni, buckákra felmászni, céltalan gödrökbe süllyedni. A táj valahol félúton volt egy harckocsi gyakorlótér és egy amatőr krosszmotorpálya között, legalábbis a mi tippjeink ezek voltak. A dombtetőre érve kapcsolódunk a piros kereszthez, majd amikor éppen eltűnne az út a bokrok között a hívogató lejtőn, akkor kell dobni egy jobbost a meredek kaptató irányába, majd tovább fel egészen a Pogány-kő elnevezésű sziklacsoportig. Innen – bár csupán 241 méter magasan vagyunk – szép kilátás nyílik a környező dombokra, völgyekre, falvakra és persze a tóra.
Pogány-kőtől lefelé indultunk a piros kereszten, kicsit megeresztettük a gépeket, nehogy elszokjanak a rendes iramtól ugyebár. Néhány tisztás, néhány erdő-csík váltakozott gyors egymásutánban, majd az út egy széles völgybe futott, melynek alján apró patak csörgedezett. (Nem áll szándékomban emigrálni, de ha mégis ilyesmire vetemednék, egészen biztosan nagyon hiányoznának kies hazánk véget nem érő vízmosásai.) A völgyecske oldalain puha avarszőnyeg, a fák hiányos lombkoronáján gyakran áttűz a nap, alattunk halkan csobog a víz, hát nem édeni a hangulat? A völgyből a 281 méter magas Sor-hegy fölött bukkantunk ki, innen ismét tisztás és erdő váltja egymást. Mondtam is Begnek, hogy ha nagyon gyorsan mennénk, olyan lenne, mint valami stroboszkóp, mi meg szeletelhetnénk… Az időközben ismét egyesült piros- és piros kereszt jelzéseken haladva kisvártatva ott álltunk a hegység legmagasabb pontjának – a Meleg-hegynek – lábainál. Ez persze most itt erős írói túlzás, hiszen egy mindössze 351 méter magas földrajzi matériáról beszélünk.
Kicsit hideg volt a víz!
Elhagyva a Magas-hegy vonulatait hamarosan bekarikáztunk Nadapra. Első körön persze a külterületre, azon belül, ahogy az lenni szokott a temetővel kezdtünk, aztán gazdag házak, szegényebb házak, romos házak, kocsma-templom-posta-közért centrum, majd ugyanez kifelé. Még a kocsma előtt, a főútra fordulva, északi irányban 8 km-re található Lovasberény. Akinek van kedve s ideje egy 16 km-es kitérőre, az követhet minket a Cziráky-kastélyhoz. Flaszter, némi emelkedő, némi lejtő, de összességében kényelmes, lazító tekerés várt ránk oda-vissza. Kastélyok emlegetésekor az ember szeme előtt minimum egy várárok, egy csapóhíd, kecses fiatornyok, gyilokjárók, legalább tizenhárom lappangó ősi titok, két megfejtetlen rejtély, lovagterem és egy franciakert jelenik meg ugyebár. A Cziráky-kastély ezzel szemben leginkább egy jókora, romos családi házra emlékeztetett. Az ég is beborult, fotózni sem nagyon tudtunk, úgyhogy a kastélynak látszó épület parkjában ebédeltünk meg. Na a park, az igen. Horrorfilm-rendezők egymás sarkát taposnák a helyszínért, az egyszer biztos. Ahogy a sokszázéves tölgyek lábainál lassanként megsűrűsödő köd eltorzította a távolabbi fák kontúrjait, mi is jobbnak láttuk, ha visszaindulunk Nadapra – még Begbie-nek is sietős lett a dolog, pedig ő magas, szikár gyerek alapjában véve.
Nadapra visszaérve, ijedtünkben megittuk a vastartaléknak szánt Pákozdon vásárolt „féldekásokat”, majd igyekeztünk megtalálni a térképen is jelölt szintezési főalappontot, más néven a „Szintezési Ősjegyet”. Ez annyira misztikusnak hangzott, hogy nem hagyhattuk ki. Ha a főúton jöttök a Velencei-tó irányába, akkor egy kis, rendezett park előtt kell jobbra fordulni a sziklafal felé, és lám, ott lesz az izé. A jegy. Nos, maga az Ősjegy – mint az Ősjegyek általában gondolom én – egy fém tábla formájában öltött alakot egy sziklaorom lábánál. Az Ősjegy lényege, hogy az itthoni magasságmérés minden pontja innen ered. Hogyaszongya, idézem: „az Adriai-tenger középszintjének a trieszti Molo Sartorio mareográf mércéjén 1875-ben meghatározott évi középértékén áthaladó szintfelületet választották. Nadap főalappont magassága ebben a rendszerben 173,8385 m” (forrás FÖMI) – biztos nem azért választották épp Nadap ezen részét, mert, hogy nézd mán, olyan szép kerek számot ad, de hát a lényeg, hogy megtaláltuk a kis táblát, és átéreztük annak jelentőségét.
A továbbiakban mély elégedettséggel, jóllakva, ellazulva karikáztunk vissza a tóhoz, aznap másodszor is átkelve az M7-esen, beérkezvén Velence „Ófalu” elnevezésű részére. Errefelé nagyjából értelmét veszti a településhatár, mint fogalom, mert Nadaptól Gárdonyig lakott területen haladtunk, míg a térkép szerint persze különféle önkormányzatok vonzáskörzetét tapostuk.
Az észak felől közelgő fellegeken (Olyan költői, ez a kifejezés, nem?) még néhol áttörtek a nap utolsó sugarai, miközben a decemberi tó partján elfogyasztottuk életünk ritka, téli sajtos-tejfölös lángosainak egyikét, röhögtünk, hogy „hehh, kacsák, bekortyoltuk a maradék sört”, majd a vasútállomás felé vettük az irányt…
Információk az érintett településekről:
Velence:
A tó legnépszerűbb üdülővároskája. Remek strandjai miatt érdemes éppen itt merülni a habok közé. Történetét az ember megtelepedésétől (kőkorszak) tartják nyilván. Látnivalónak elsősorban a tópart adja magát. A környék borkultúrája is nevezetes, bár ezt inkább otthon, puha fotelben kortyolgatás közben tudjuk igazán értékelni. Hozzáértők szerint egész jó a település köteles wakeboard pályája. www.velence.hu
Gárdony:
A település három részből áll: Gárdony, Agárd, Dinnyés. Mint a többi part menti település itt is a fürdőzés a legfőbb vonzerő (nyáron). A többi évszakban is érdemes megnézni persze a tavat, az aranyos kis beugrószerű csónakkikötőkkel. Agárd településrészen 1999-ben gyógyvízzé minősített melegvízű fürdő található. A Gárdonyi Géza emlékház is Agárdon található. A templom-fetisiszták is meglelhetik a maguk műemlék 18. századi református- és 19. századi katolikus templomát. www.gardony.hu
Lovasberény:
Roppant bájos településként bújik meg a dombok között. A korai középkorban kialakult község a Csák nemzetség ősi szállásterületéhez tartozott. Elnevezését valószínűleg a lovas szolgálatot teljesítő katonaságáról kapta. Ide ugye a kastély miatt iktattuk be a kitérőt, és megérte. A Cziráky-kastély építéstörténete a XVII. századig nyúlik vissza. Mai alakját, klasszikus formáját az 1804 és 1810 közötti felújítás során nyerte el. Előzetesen bejelentkezve belülről is megnézhettük volna. www.lovasbereny.hu
Pákozd és Sukoró:
Nevét már Anonymus is említi, de mi mégis leginkább a legendás 1848-as ütközetről ismerjük. A történelem során érdekes módon több fontos csata is zajlott itt a pákozdi domboknál, a török időktől egészen a második világháborúig bezárólag. www.pakozd.hu
Sukoró a Velencei-tó legmagasabban (168 m) fekvő és egyben egyik legszebb települése. A község északi határában bronzkori földvárat találtak, melyet Pákozdi-vár néven ismerünk. A falu mellett találhatók a különös formájú kőalakzatok – az ingókövek –, a Likaskő és a többi, lepusztult gránitképződmény. Érdekesen festenek a javarészt cserjékkel borított tájon. www.sukoro.hu
Megjelent a Bikemag 2007. január-februári számában.
Szöveg: Jorus, Begbie
Fotó: Begbie, Jorus
Térkép: AtiTheBest
