Így az 500. kilométer környékén a táv nagyon lassan akar véget érni. A tengerparthoz közeledve újabb és újabb kaptatók jönnek, miközben Balázs kissé kopottas helyismerete alapján próbálja optimista irányba terelni a hangulatot: „még feltekerünk a környék legmagasabb pontjára, megpillantjuk a tengert, aztán már csak gurulunk Koperig…” A környéknek viszont megszámlálhatatlan magas pontja van, és amikor már látni vélnénk a tengert, már jön is a következő…
Három évvel ezelőtt kezdett el érdekelni a hosszútávú országúti bringázás. A gyökerei azonban jóval korábban keresendők. Az első ilyen vállalkozásomat a szükség szülte. Középiskolásként táborozni mentünk Zánkára, anyagilag pedig nem voltunk túlságosan eleresztve. Kitaláltuk hát, hogy pénzt takaríthatunk meg, ha vonat helyett bringával megyünk. Ez akkor 160 km-t jelentett, megfejelve ezt még egy kis esti örömbringázással, beállítottam több mint tíz évig fennálló 180 kilométeres napi csúcsomat. Bár sejtettem, hogy képes lennék rá, mégsem igazán foglalkoztatott ennek a megdöntése egészen 2006. júliusáig…
Amikor is egy Tátra körüli országúti maraton apropójából túlléptem a 200 kilométeres „álomhatárt”, és gazdagabb lettem egy tapasztalattal: ha adott némi állóképesség, a bringa és a ruházat rendben van, elegendő a folyadék és az étel, akkor már csak szabadidő kérdése, és az ember elméletileg bármekkora távot bevállalhat. A felismerésen felbuzdulva a következő cél a 300 kilométer volt, ezt még ebben az évben, egész pontosan augusztus 16-án (a dátumnak később még jelentősége lesz) túl is léptem, 341 kilométert teljesítve. Már ekkor tudtam, hogy ezt is szeretném egyszer megfejelni, csak abban kételkedtem, hogy lesz-e rá időm és ideális alkalom…
Az idei év elején beszéltem Vock Balázs kollégámmal valami magazinos ügyben. Balázs tarsolyában mindig van valami extrém őrültség, így ezúttal egy 500 kilométeres nonstop bringázás terveit vázolta fel, melyet 2009. augusztusában terveztek lebonyolítani. Arra a kérdésre, hogy csatlakozom-e, hogy is lehetett volna más a válaszom: hát persze!!!
Indulás előtt a csapat: (balról) Leon, Vock Balázs, Kemencei Ábel, Hardi János, Várallyai László, Farkas Arnold, Halász Róbert, HBalage
A győri George Kerékpárcentrum parkolójában 2009. augusztus 15-én fél órával kilenc óra előtt lázasan és kevésbé lázasan folyik a készülődés. A konvoj 8 bringásból, egy lakóautóból, két személykocsiból és 4 fő kísérőből áll. Ekkora gépjármű armadára azért van szükség, hogy az úti cél elérése után a bringáról lekászálódó társaságot háromfelé osztva kényelmesen teljen a hazaút. A kísérők szerepleosztása valahogy úgy alakul, hogy Niki és Viki, a fotós szekciót alkotó lányok haladnak a sor előtt, Ákos kísér minket végig személykocsival, a konvoj végén pedig Tamás halad a lakóautóval, hogy a Tour de France „seprűs kocsijának” mintájára begyűjtse az elhullottakat. Az akciónknak célja is vagyon: a figyelemfelkeltés, a tömegek ráébresztése arra, hogy ha az ember megtehet bringával akár 500 kilométert is, akkor talán nem is olyan nagy cucc az 5 kilométerre lévő munkahelyre kerékpárral menni.
A konvoj valahol Délnyugat-Magyarországon
Kilenc óra előtt pár perccel felsorakozunk a bolt előtt, elkészül a csapatfotó, majd belevetjük magunkat a győri forgalomba, és a 83-as főúton elhagyjuk a várost. Az időjárás ekkor még kellemes, bár biztos ami biztos, jól lekentem magamat naptejjel. További extra előkészületként még egy fél tégely babaseggkenőcsöt kentem a hajlataimba, meg energiadúsan táplálkoztam az előző egy hétben.
Mindjárt az elején meg kell, hogy említsem, érzésem szerint állati nehéz dolgot vállaltam magamra, no nem (csak) a bringázással, hanem ezzel az irománnyal. Mostan 22 és fél óra történéseit kéne szövegben összefoglalnom. Éppen ezért a részletes útleírás helyett inkább kevésbé részletessel szolgálnék, továbbá kiemelnék néhány momentumot.
Például azt, hogy az első személyes holtpontomat úgy 70 kilométernél értem el, ami viccesen hangozhat. Nem fizikai jellegű volt, sokkal inkább mentális. Ekkor gondoltam ugyanis bele, hogy mennyire sok is az 510 kilométer. Tovább nyugtalanított a tény, hogy bár 25-ös átlagot tűztünk ki célul, és azt is megbeszéltük, hogy az elejét egy kicsit jobban megnyomjuk, egy ideje 30-33 km/h-s tempót diktálnak az élen haladók, az átlagunk pedig 100 kilométernél 29 km/h. Ekkor tartjuk az első pihenőt, ami egy gyors vizelésre, valamint az ital és ételkészletünk feltöltésére korlátozódik. Mint kiderült, a terv az lenne, hogy a jó erőben lévő sporttársak 20 km-es távokat felváltva vezetve képzelik el a haladást. Ezzel szemben én inkább a 4-5 km-es váltásokat preferálnám, pusztán változatossági okokból. Miután ezt csak én gondolom így, ezért fejet hajtva a közakarat előtt, az útvonal egyik legszebb részén, Zalában vállalok be egy húszast. A rédicsi határátkelő előtt újabb megálló következik, 183 kilométernél járunk ekkor, átlagunk pedig 28,5 km/h. A szokásos evés-ivás mellett egy plusz szolgáltatást is nyújt az út menti benzinkút: lehet mosakodni és végre kultúrált körülmények között nagydolgozni. Ezek a megállások számomra mindig nagyon rövidnek tűnnek, mert rengeteg dolgot kell ilyenkor elintézni, előre gondolkodni a következő 100 kilométerre … Vagy mennyire is? Elég rosszul hangzik, hogy hátra van még több mint 300 kilométer. A társaság amúgy még aránylag egyben van, ketten kissé megilletődtek az eddigi tempótól, de fájdalmai, vagy komolyabb problémái még senkinek sincsenek. Egyelőre…
Rutinosnak gondoltam magamat, így másfél éve jól bejáratott gatyámmal indultam útnak. Tudom, hogy ennek a betétje hosszú távon is kényelmes, aggodalomra mindössze az adhat okot, hogy az anyaga helyenként már eléggé kinyúlt. Ez utóbbiból adódóan egy elég meglepő macera következik: a combom belső oldalán minden egyes tekerésnél ráncot vet az anyag, majd ez a ránc a nyereg orrához érve elkezdi dörzsölni a combomat. A következő megálló egy újabb százas után lesz, kérdés, hogy felvegyem-e már most a cseregatyát – amiben még sohasem tekertem 100 km felett, így hosszú távon még akár rosszabb is lehet – vagy trükközzek valamit. Végül úgy döntök, hogy a gumírozás feltűrésével próbálom a combomon megfeszíteni az anyagot, így adok egy újabb esélyt a ruhadarabnak. Ehhez hasonló problémák foglalkoztatják az embert egy ilyen expedíció során… Legjobban azonban nem a gatyakérdés izgat, hanem a cipőm – vajon mennyire lesz kényelmes mondjuk 400 km után? Biztos, ami biztos, ebből is hoztam még egyet…
A bemutatott trükkök veszélyesek lehetnek... Viselj mindig sisakot!
Szlovéniai pályafutásunkat Lendva után egyből egy eltévedéssel kezdjük. Ebben most a GPS a ludas, úgy tűnik ugyanis, hogy a szoftverfejlesztés/frissítés nem követi azt a tempót, amit déli szomszédaink közlekedési infrastruktúra-fejlesztés terén diktálnak. Elég az hozzá, hogy a GPS által főútnak mutatott útvonal élőben határozottan autóút képét mutatja. Három elbizonytalanodott GPS-re sajnos egyetlen térkép sem jutott, így néhány helyi bringás turista tanácsai alapján folytatjuk az utat.
Adni belőle? Soha...
Szlovénia kezdetben sík szakaszokkal, majd a 220. kilométer környékén emelkedőkkel gazdagon tarkított dimbes-dombos tájékkal fogad minket. A következő 80 kilométeren az eddigi 600 mellé további 700 méter szint ugrik be pár kilométeres emelkedők jóvoltából. Az út minősége ezeken a kisforgalmú fő- és mellékutakon nagyon gyatra. Az aknamező még valahol Körmend környékén kezdődött, de úgy tűnik, hogy a határokon is átível. Ez a tendencia majd az éjszakai lejtmeneteknél lesz izgalmas. Persze az még odébb van, bár az idő erősen telik. A nap már bágyadt aranysárga fényét mutatja, közben az emelkedőkön beindul a virtuskodás, vagy résztávozás, vagy ahogy nevezzük – lényeg, hogy ki ér fel az aktuális pukli tetejére elsőnek. Persze ez így, ebben a formában nincsen kimondva, mindenesetre annak a fényében, hogy éppen féltávnál járhatunk, kockázatosnak tűnik. A szintgyűjtés egy áldozatot már biztosan szedett: Arnold kollégánknak sikerült úgy meghúznia a combját, hogy nem tudja már tovább folytatni az utat, így Tamásnak az elkövetkező 300 kilométeren lesz társasága a lakóautóban. Sokáig úgy tűnik, hogy további embert is vesztünk: Leon már kb. a 140. kilométernél meglehetősen meggyötörtnek tűnt, a mostani emelkedők viszont még tovább őrölték az erejét. Elmondása szerint valójában a 200 kilométerrel is bőven elégedett lenne, a kényelmes lakóautó pedig komoly csáberőt jelent. Erős hezitálásának végére Balázs tesz pontot, aki meggyőzi arról, hogy jöjjön velünk tovább, majd a komolyabb emelkedők tetején esetleg bevárjuk – így is lesz.
Estére jár az idő, így előreküldjük a technikai személyzetet, hogy keressenek egy alkalmas pontot a vacsora elfogyasztására. Egy főút melletti bekötőútra esik a választás, így pár perccel nyolc óra előtt itt tartjuk meg sötétedés előtti nagyobb pihenőnket. A kilométerszámláló ekkor 273-as értéket mutat, a környéken sok a szúnyog, ellenben a tésztakaja jól esik. Mindenki próbálja felkészíteni magát az éjszakai műszakra. Ez nálam két Red Bullt jelent, meg egy mez- és gatyacserét. Halász Robi meglepő módon egy dobozos sört kortyolgat, elmondása szerint ő éppen ettől nem alszik el. Hmm… Az este kellemes hőmérsékletűnek mutatkozik, így a többség a kukásmellény mellé csak egy karmelegítőt húz magára. Felugrik mindenkinek a világítás is, aztán pár perccel háromnegyed kilenc előtt belevetjük magunkat a szlovén éjszakába…
Hol a rákban vagyunk valójában?
…mely sík szakaszokkal kezdődik, majd olykor 7-800 méter hosszú, 16-18%-os emelkedők figyelnek be. Időközben örömmel konstatáljuk, hogy túlléptük a 300. kilométert, így már „csak” valamivel több, mint 200 van hátra. De hülyén hangzik ez… A tempó viszont csak nem akar csökkenni, a dimbes-dombos, hegyes-völgyes szakaszokhoz érve pedig a bátrak vad lejtőzésbe kezdenek. Így 10-11 óra környékén a forgalom zérus, a veszélyforrást csupán a sötétség jelenti. Hiába a bringalámpa, meg a kísérő kocsi távolsági fényszórója, az embernek az az érzése támad, mintha fejjel robogna a falnak. Érdekes továbbá, hogy mivel sebesség tekintetében viszonyítási pontot csupán a szaggatott felező vonal és az útszéli távolságjelző karók jelentenek, ezért az ember sebességérzete elbizonytalanodik. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a 40 km/h-t kb. 60-nak érzem. Mindez megfejelve azzal, hogy az utat csupán 80-100 méterre látjuk be, eléggé halálközeli élmény ez.
Az önfeledt lejtőzésnek majdnem egy incidens vet véget. Éppen Halász Robi és Leon repesztenek az élen, amikor is egy hegyi faluba érve méretes juhászeb keresztezi komótosan az utat. A buktát éppen hogy sikerül elkerülni, harmadikként haladva viszont lepereg előttem életem filmje (láttam már párszor, nem túl izgalmas), de legalább – gondolom – most egy kicsit majd visszavesznek a fiúk. Nos, egy frászt. Némi poénkodás az eseten, majd a tempó ismét ötven fölé kúszik…
Pihennek a lovak
Elég szürreális jelenség hét tempósan haladó biciklis az éjszakában. Az ember közben folyamatos, térben elnyújtott történetként látja a szlovén éjszakai életet, csak a helyszínek és az arcok változnak. Elsőször, úgy 300 km magasságában látjuk, hogy buliba mennek a fiatalok. Úgy 350-400 km között már tombol az éjszakai élet, míg ezután az öntudatlanul hazatámolygók jelentik az út szélén az állandó látnivalót. Közönségünk reakciója általában a következő: először megrökönyödés, majd sörösüveget lengetve kirobbanó biztatás egy-egy mulatóteraszról. Tényleg olyan az egész, mint egy road movie, csak néha azt nem értem, hogy moziszék helyett mint keresek éjszaka a nyeregben.
Ez akár az a vágókép is lehetne, amikor a főszereplők a végén belelovagolnak a naplementébe - valójában viszont csak egy majdnem 23 órás film közepén járunk...
Valamivel 330 km után újabb 20 kilométeres vezetésre vállalkozom. Kellemesnek tűnő 27-29-es tempóra állok rá, és néha a rápillantok a sebességmérőre. Igazából azt a pillanatot várom, amikor átfordul a távmérő a bűvös 341 kilométeren és végre az új egyéni csúcsom felé haladhatok. Ehhez hozzásegít az is, hogy gatyaproblémáim időközben teljesen megszűntek. A méregdrága, másfél év alatt csúnyán leamortizált Adidas rövidgatyámat egy sportáruházi kommersz Coolmax betétes noname darabra cseréltem, ami leírhatatlan komfortot nyújt. Elgondolkodok rajta, hogy valójában hogyan szponzorálhatott évekig Pro Tour csapatot az Adidas, amikor a nálam megfordult olcsónak nem éppen mondható 4 terméke közül eddig mindössze eggyel voltam maradéktalanul elégedett. Tanulság: nem a márka a lényeg, hanem a tartalom. Ezzel a konklúzióval csorgok szépen a sor végére, az éjfél pedig olyan 370-380 km után ér el minket, immár augusztus 16-a van, így napra pontosan három évvel ezelőtt ugyanazt csináltam, mint ma: egyéni napi távolsági csúcsot döntögettem.
Életemben először viseltem kukásmellényt - igaz nem is sűrűn biciklizek éjszaka lakott területen kívül
Utolsó komolyabb megállásunkra 400 kilométernél, Ljubljana után kerül sor, ahol elfogyasztjuk a második adag tésztát, és mindenki elvégzi ügyes-bajos dolgait. Robi újabb sört iszik, mások újabb energiaitalokat, én pedig a bokrok felé távozom egy papírtekerccsel. Valójában a mögöttem hagyott 400 km alatt végig zabáltam, a szőlőcukor, a müzliszelet, a banán, a szendvics, a pogácsa és a tészta kombinációja pedig úgy tűnik robbanóelegyet alkotott. Fejben már igencsak elgyötört a csapat. Például amikor Arnold a gázfőzőről frissen leemelt tésztás lábassal a lakóautó ajtaján próbál kikászálódni, Balázs segítségére sietve a tűzforró aljánál megfogva veszi át a lábast… Meglepő módon egyben marad a tenyere. Balázs amúgy több mazochista elemet is bedob még a szórakoztatásunkra, de erről majd később. A hőmérséklet közben az esti kellemes 22-23 fokról 15-16-ra zuhan. Az is tudvalevő viszont, hogy izzasztó kaptatók jönnek, így túlöltözni sem szerencsés. Végül egy aláöltözet rövid ujjúval fejelem meg eddigi maskarámat, hogy aztán indulás után meg is bánjam gyorsan.
Mit iszik a zenekar?
A táv legszemetebb része következik. Hátra van még 100 kilométer, gond pedig nem a fizikai fáradtsággal van, hanem a szellemivel. Meg most már az álmosság is bejátszik, így azon kapom magamat, hogy két másodperceseket pislogok. Kellett volna egy energiaitalt benyomnom, csak az igazság az, hogy túllőni sem akartam magamat. Aztán melegebb sem lett, sőt. A hegyekbe érve a hőmérséklet 11 fokra csökken, ami az indulásunk óta regisztrált 39 fokos csúcshőmérséklet fényében érdekes. Hátra van még két komolyabb szerpentines kaptató, melyekkel kapcsolatosan Balázs megjegyzi, hogy darabonként 1200 m szint van bennük, és 17 km hosszúak. A Dolomitokban nemrég másztam ilyeneket, és még élénken élnek az emlékeimben – ha tényleg ez jön, én bizony lefordulok a bicikliről. Persze szokás szerint Balázs fapofával blöfföl, csak az ember ilyenkor már elveszti mindehhez a humorérzékét. Arról, hogy ne fázzunk, és ne aludjunk el, közben Várallyai Laci gondoskodik. Olyan tempóban nyomja meg a hegyeket, hogy egyből felébred mindenki, és még lefelé sem fázunk – az adrenalin fűt, vagy mifene. A lejtőkön szívem szerint lassan mennék, mert fejben nem vagyok már a topon – amikor azonban lassítanék, és a többiek elgurulnak, konstatálom, hogy egyedül maradok a setét hegyi éjszakában, ami talán még kellemetlenebb, mint a gyors éjszakai ámokfutás. Rákapcsolok hát én is, majd az utolsó lejtő aljában álmosság ellen felezünk egy további Vörös Bikát, meg a szétfagyott lábaimra felrántom a lábmelegítőt.
Reggel fél nyolc: ezért a látványért jöttünk
A napfelkelte nagyon szépre sikerül, főleg, hogy helyenként némi köd is társul hozzá. Szépen rakott alacsony kőfalak között haladunk, a kísérő kocsi fényszórója a ködfátyolra vetíti megnyúlt árnyékainkat. A tengerpart felé sűrűsödnek a kisebb-nagyobb technikai jellegű megállások, az utolsó nálam ismét egy bokortúrát jelent. Az induláskor Balázs felszólít minket, hogy el ne essünk má’ az utolsó lejtőn, majd azzal a lendülettel induláskor leugrik a lánc a nagytányérjáról, és az árokba borul. Az akció egy lánckerékmintás hegtetkót eredményez a combján, de olyan a csávó, mint egy rajzfilmhős – végigmegy rajta háromszor az úthenger, de negyedszerre még azért bevállal egy a fejére pottyanó betonkeverőt…
A csapat változatlan, az arckifejés ellenben különbözik
…no aztán itt van még ez a legmagasabb pontos poén, amiről már esett szó… Az utolsó húsz kilométeren érdekes jelenséget veszek észre magamon. A pulzusom nagyon alacsony tartományban mozog, lejtőkön akár 69-75 közé is lesüllyed, de emelkedőkön sem lépi túl a 120-130-at. Be vagyok lassulva, vagy mifene, netán a szervezetem már alszik. Közben az utolsó harmincasra ismét becsatlakozik Arnold, így újra nyolcan vagyunk és végre tényleg megpillantjuk a tengert, majd egy fantasztikus szerpentinen lezúgunk a városba, hogy egy könnyed eltévedés után egy part menti parkolóban gyűljön össze a csapat. Gyors mérleget vonok: a pontos táv 510 km lett, ezt 18:47 perc tiszta menetidővel és 27,1 km/h-s átlaggal teljesítettük, a Polarom szerint 2490 m, a Sigmák szerint pedig 2800 m szintet gyűrtünk le eközben. Egész pontosan 22 és fél órát vett igénybe az út, ehhez 10.186 kcal-ra volt szükségem, miközben gyors lábfordulattal pörgetve a lehető legalacsonyabb intezitásra törekedtem. Ez sikerült is, hiszen az átlagpulzusom alig haladta meg az 50%-os küszöbömet, azaz 121 lett 176-os maximum mellett. Üzemanyag gyanánt menet közben becsúszott úgy 9 liter folyadék, hat mini szendvics, egy tucat müzliszelet, egy zacskó szőlőcukor, hat banán, egy kiló pogácsa és három tál tészta – magyarán zabáltam rendesen.
Utunkat az autósok részéről szokatlan tolerancia kísérte magyar és szlovén oldalon egyaránt. Összességében az útminőség nagyon rossznak mondható, de ez betudható annak, hogy következetesen kerestük a kisforgalmú utakat. Az expedíció káros mellékhatásaként egy enyhe fájdalmat említhetnék a jobb térdemben, amit igazából nem értek, hiszen pörgetni próbáltam, nem erőltettem (update: a fájdalom némi kenegetés, jegelés és pihentetés után 3-4 nap után megszűnt.)
Így nézett ki az 510 km grafikonja (nagyobb méretért tessék kattintani): felül a pulzus, középen a szintgörbe, alul a sebesség
Koperben nem időztünk sokat: csoportkép készítése, csobbanás a tengerben, egy pizza és egy sör (végre), aztán irány haza. Magamat nem méltatnám, ellenben elismerésem az összes többi résztvevőnek: Hardi Jánosnak (aki 51 évesen nyomta végig a távot), Halász Robinak (akit a jókedve sohasem hagyott cserben), Kemencei Ábelnek (aki alig húsz évesen a legfiatalabb tagja volt a csapatnak), Szücs „Leon” Ferencnek (aki valójában már 200 kilométernél teljesen elkészült, mégis végigcsinálta), Várallyai Lacinak (akinek sok szerepe van a jó sebesség átlagban), Vock Balázsnak (akinek ilyesmik jutnak az eszébe, mint ez a túra) és Farkas Arnoldnak (aki másfél éves bringás múlttal be merte mindezt vállalni, és közel 300 km teljesített is). No meg persze köszönet a kísérőknek: Havlin Nikolettnek, Tomozi Viktóriának, Szücs Tamásnak és Mászáros Ákosnak, akik velünk ellentétben még a hazafelé út alatt sem pihenhettek.
Végül az expedíció tanulságai:
– Jó dolog a GPS, de nem árt mellé mankónak egy naprakész térkép
– A férfihangon megszólaló GPS hajlamos a hölgyeket romantikus, ámde az úti cél szempontjából teljesen fals irányba eső hegytetőkre kalauzolni
– Valóban le lehet tekerni 500 kilométert különösebb dráma nélkül
– Forró lábast a fülénél praktikus megfogni – ha ez nem megy, viseljünk azbesztkesztyűt
– A babaseggkenőcs nemcsak a babák számára hasznos
– A váltógatya és a váltócipó praktikus kiegészítő, még akkor is, ha az utóbbira szerencsére nem volt szükség
– A Red Bull és társai szárnyakat nem adnak ugyan, de kellő fogyasztás esetén megvédenek az elalvástól
– Szlovéniában szeretik a bringásokat
– Mindegy milyen hosszú az út, ha a célhoz vezet…
További fotókért ide érdemes kattintani.
A támogatásért köszönet: George Sport, BikeMag, Moszkitó kávézó, Gictej,
Fotó: Havlin Nikolett, Tomozi Viktória
Szöveg: HBalage
