fbpx

Játsszunk edzőtáborosdit! – Mallorca aszfalton

Mindeddig nem igazán engedhettem meg magamnak, hogy a versenyszezon alapozó időszakát egy-egy melegégövi edzőtáborral tegyem igazán hatékonnyá. Minden bizonnyal ezzel nem vagyok egyedül. Emellett úgy gondoltam, hogy az én szintemen erre nincsen is igazán szükség, meg amúgy is úri huncutságnak tartottam az ilyesmit. Ezúttal azonban a Merida Press Camp jóvoltából alkalmam nyílt arra, hogy egy hetet a kötelező sajtótevékenység mellett a bringázásnak szentelhessek. Nem is akármilyen helyen, hiszen a tábort ezúttal is az országúti bringások Mekkájában, Mallorcán rendezték meg…

Mallorca_01

Paradicsom és egyéb zöldségek

A Spanyolország keleti partjainál található Baleár-szigetek legnagyobb tagja Mallorca, mely az évtizedek során az európai országútisok elsőszámú edzésközpontjává nőtte ki magát. Nem véletlenül, hiszen a hőmérséklet ingadozása csekély, a szélsőségek nem jellemzők, a csapadék ritka, a fagy pedig ismeretlen fogalom errefelé. Ezek az ismérvek főleg az év eleji alapozás időszakában teszik vonzóvá a helyet a bringások számára, hiszen ilyenkor Európa északabbra fekvő területein elég gyötrelmes dolog az állóképesség növeléséhez szükséges kilométer-mennyiség begyűjtése. Az edzőtáborozni érkezők többsége német és svájci, a sziget bringás turizmusa főként rájuk épül. Ennek megfelelően például a bringakölcsönzők többségét hasonló nemzetiségű vállalkozók működtetik, a bérelhető kerékpárokat pedig többnyire a német nyelvterületen kedveltebb márkák – mint amilyen a Cube vagy a Merida – adják. A szigetre érkező kerékpárosok összetétele a lehető legváltozatosabb képet mutatja. A hobbistától az amatőr versenyzést komolyan gondoló megszállottakon át egészen a Pro Tour versenyzőkig terjed a paletta, szakágak tekintetében pedig az országútisok mellett az alapozást aszfalton végző montisok is megjelennek.

Mallorca_02

Itt említendő meg, hogy Mallorca elsősorban országúti kerékpáros paradicsom. A montisok érdeklődésére számot tartó területek nagy része magánkézben van, vagy egyéb védelem alatt áll, illetve olykor körülményesen megközelíthető. Ezzel szemben a sziget aszfaltúthálózata igen sűrű, az útminőség a kényes német ízlésnek is megfelel, a terep pedig változatosabb talán nem is lehetne. A nyugati részen hágók tömkelege csalogat, és bár a hegyek inkább 1000 méter alatt maradnak (a legmagasabb a Puig Major a maga 1445 méterével), mivel a kaptatók többnyire a tengerszinthez közelről indulnak, ezért lehet szintkülönbséget gyűjteni bőven. Meg persze kilométereket is, hiszen a sziget valójában hatalmas, ha a part mentén körbetekernénk rajta, (ami a gyakorlatban lehetséges is), akkor a végén kb. 240 kilométert mutatna a számláló. Ha szép és tartalmas köröket szeretnénk menni, nehéz megúszni 100 km alatt, oda-vissza 150 km pedig legfeljebb a sziget szívébe való eljutáshoz elegendő.

A képen látható sporttársak eredményes szezont kívánnak a Bikemag.hu összes olvasójának – a felfelé mutató hüvelykujjat akár így is lehetne értelmezni

A képen látható sporttársak eredményes szezont kívánnak a Bikemag.hu összes olvasójának – a felfelé mutató hüvelykujjat akár így is lehetne értelmezni

Szélmalmok és pálmafák

A fenti előtanulmányok elvégzése után nagy izgalommal vártam az indulást, bár az időjárás ezúttal annyira nem ígérkezett jónak. A február közepén Mallorcán szokványos 15-18 fokhoz képest 8-14 fokokat prognosztizáltak az előrejelzések, egy-két délután erejéig ebben az időszakban idehaza is el lehetett csípni holmi 8 fokokat. Meg is jegyeztem magamnak, hogy ez tipikusan az én formám: megyek délre megfagyni, pedig erre idehaza is lenne alkalmam. Biztonság kedvéért mindenféle időjárási szélsőséghez pakoltam ruhát, így nagy meglepetés nem érhetett.

A rendőrautók errefelé ilyen vidáman néznek ki

A rendőrautók errefelé ilyen vidáman néznek ki

A repülőtérről a szálloda bringakölcsönzőjének kisbusza repített minket a Santa Poncában foglalt szállásunkra. Útközben az első komolyabb a szigetről szerzett impresszióm a pálmafák után a szélmalmok hihetetlen mennyisége volt – ez szeles vidéket sejtetett, ami ugyebár nem éppen a bringás legjobb barátja. Az ötfős magyar kontingens első dolga a szobafoglalás, második a bringakölcsönzés, a harmadik pedig az első edzőkör abszolválása volt. A hőmérő 14 fokos átlaghőmérsékletet mutatott első utunk során, a hőérzetet a napsütés növelte valamelyest. Ennek ellenére nem éreztem soknak a vékony neoprén kamáslit, a bélelt kesztyűt és a fülemet is takaró sisak alatti sapkát. Ekkor még nem sejtettük, hogy egyhetes itt tartózkodásunk legmelegebb napját éljük meg, hiszen a továbbiakban inkább a 10-11 fok lesz majd a jellemző.

Erik Zabel a kertek alatt

A második Mallorcán töltött napunk meglehetősen szomorkásan indult. A szobám tengerre néző teraszán gyűlő pocsolyák jelezték, hogy esős délelőttre számíthatunk. A kilátások nem voltak túl derűsek, bár ez rajtunk kívül sokkal inkább zavarhatta a Mallorca Challenge versenysorozat profi mezőnyét, akikre ma az öt etapból álló széria utolsó próbatétele várt. Közös megegyezéssel ezúttal egy közepes hosszúságú kör mellett döntöttünk, indulási időpontnak pedig fél kettőt jelöltük meg. Így talán esélyünk nyílik egy felszáradó félben lévő aszfalton abszolválandó nyolcvanasra, emellett pedig Palmanovában megtekinthetjük a verseny befutóját is.

Kaptató Palma felé. Vasvári Feri kollégánk volt az élő bizonyíték arra, hogy ha a munka mellett nincs elegendő idő edzeni, abban az esetben emlékezetből is lehet jól menni

Kaptató Palma felé. Vasvári Feri kollégánk volt az élő bizonyíték arra, hogy ha a munka mellett nincs elegendő idő edzeni, abban az esetben emlékezetből is lehet jól menni

Az úti elemózsiámat az étterem bringások részére fenntartott „csináld magad” zónájából válogattam. Banán és müzliszelet híján szokatlan tételek kerültek a csomagba: aszalt szilva, füge, aszalt őszibarack és ízlés szerint sonkával vagy sajttal tuningolt zsömlék. Egyből az Eddy Merckx portréfilm egyik jópofa jelenete jutott eszembe, amikor a Molteni csapat stábja valami hihetetlen mennyiségben gyártja a verseny során a tarisznyákba kerülő apró szendvicseket. Az általam gyártmányolt darabok pont olyanok voltak, mint a filmben, némi hetvenes évek fílinget csempészve karbonból felépített mai kerékpáros világunkba.

Palma de Mallorcában a szecesszió nemzeti irányzatai iránt érzékenyek is megtalálják a számításukat

Palma de Mallorcában a szecesszió nemzeti irányzatai iránt érzékenyek is megtalálják a számításukat

Tempósan haladtunk, egy hágón átbukva hátulról szándékoztunk támadni Palmát. A névtelen domborulat alig ötszáz méter magassággal rendelkezett, de a leküzdendő szintkülönbség is közel ennyi volt… Idei első komolyabb hegymenetemet éltem meg itt, a konkurencia szakemberével szemben szerencsére derekasan helytálltam, igaz Tamás egy komplett fotóscuccal a hátán diktálta azt a tempót, ami most annyira nem is esett jól. A szerpentin az éles oda-vissza fordítós kanyarjaival viszont nagyon tetszett. Az ilyen utak fel- és lefelé egyaránt speciális kanyartechnikát igényelnek, ha az ember nem érez rá időben, akkor két-három kanyar után behozhatatlan hátrányba kerülhet edzőpartnereivel szemben.

A fővárosba begurulva sebezhetetlennek hirdetett külsőm ismét bebizonyította, hogy a szilánkok által teljesen átjárhatatlan szövetréteg hasonlóképpen fenntartásokkal kezelendő fogalom, mint a karcmentes üveg, a nem párásodó szemüveglencse vagy a lélegző ruházat. Szóval defektjavítással köszöntöttem a mallorcai fővárost. A tengerpartra érve egy Magyarországról ismerős koncepcióval épített kerékpárúton haladva vettük célba a katedrálist. Az út szeszélyesen kanyargott a part menti sétányon, a gyalogosok pedig hasonlóképpen szeszélyesen közlekedtek rajta. Ennek ellenére mégis meglepően sok bringás használta, köztük számtalan profinak öltözött egyed is. A katedrális uralja a sétányt és a kikötőt, udvarán pedig meglepetésképpen egy főiskolai tanulmányaimból ismert szabadtéri színpadba botlottam. Nagy nosztalgiázásra azonban nem volt idő, mivel lassan közeledett a verseny befutója, Palmanováig pedig még kb. 20 km út állt előttünk.

Idő hiányában irány hát a tengerparti szupersztráda, szerencsénkre közben megérkezett a „Crazy train” (by Quimby), két komolyabb kinézetű országútis személyében. Szélárnyékukba becuppanva tempósan haladtunk a hullámos főúton, és nemsokára már a befutó lekordonozott zónájában találtuk magunkat. A célegyenest a városka sétányán alakították ki, előszezon lévén pedig az érdeklődés erősen elmaradt attól, amit az ember egy profi országúti verseny befutójától várna. Viszont úgy tűnt, a régi hazai versenyek rajtemelvényét adó IFA tehergépkocsi nem előkép nélküli, hiszen itt ugyanezt a funkciót egy erre a célra kialakított kamion látta el. Ez persze nem új felismerés volt részemről, csak ezúttal élőben csodálkozhattam rá. Húsz perc feszült várakozás után végre átélhettük azt az egy percet, ami a versenyzők érkezésének izgalmával telt: ígéretes Columbia-High Road sprintet követően végül Milram győzelem született a 2005-ben hazánkban a Tour de Hongrie-n is vitézkedő Gerald Ciolek jóvoltából.

Nem túl vidám dolog az utolsó száz méteren elbukni egy hosszú etapot – itt még nem látszik, de ez egy Ciolek-féle Milramos győzelem lesz

Nem túl vidám dolog az utolsó száz méteren elbukni egy hosszú etapot – itt még nem látszik, de ez egy Ciolek-féle Milramos győzelem lesz

A befutó után és a díjkiosztó ceremónia előtt körbejártuk a versenyközpont környékét, így sikerült egy parkolóban kifigyelnem a sprinterlegendát, a Columbia-High Roadnál tanácsadóskodó Erik Zabelt. A nemrég leköszönt német sztártól minden egyes a csapatkamionhoz igyekvő versenyző legalább egy hátba veregetést kapott, a kiemelkedően szereplőknek pedig baráti ölelés is dukált. Látnivaló persze azért akadt ezen kívül is bőven. Lehetett például csapatbringákat sasolni, vagy levezető profikat szemlélni. Számomra érdekes volt, hogy a mezőnyben szerepelt olyan osztrák csapat is, melynek mezei feltűnnek az általam látogatott radmarathonokon is.

Magyarok mindenütt

A harmadik napon egy helyi klasszikus meghódítására készültünk: az úti cél Sóller városa és a Col de Sóller szerpentinje volt. Az étlapon szerepelt még egy sziklás tengerparti útvonal, meg néhány olyan hágó, amire az induláskor valójában nem is számítottunk. Társaságunk nemzetközivé bővült, egyben a főszerkesztők száma is tekintélyesre duzzadt. Az ötfős magyar különítményt Chris Southwood, az Australian Mountain Bike, valamint Dan Mazur a román MBike főszerkesztője egészítette ki. Chris alapjában véve montis, ezen belül is inkább DH-s vagy freerider, de valójában igazi mindenevő, így otthonosan ült az országúti gép nyergében is. Dan kevésbé tudta definiálni magát, azt azonban megtudhattuk, hogy életében először ül országútin. Ha tudta volna, hogy mi vár rá, valószínűleg ezt az alkalmat is kihagyja…

Útban Sóller felé

Útban Sóller felé

Sóller felé mandulaültetvények között vezető már-már giccses utakon haladtunk. Forgalom szinte egy szál se, a réteken birkák tömegei gondozzák a gyepet. Az első meglepetést a szembejövő Cube-Rothaus csapata okozta, benne Benkó Barbarával, aki felismerve körünkben egykori kerékpárszponzorának képviselőjét, szemlátomást örömmel nyugtázza honfitársai jelenlétét. Egy-egy ilyen találkozáshoz azonban némi szerencse és odafigyelés is kell. A sziget útjain ugyanis olyan gyakori a kisebb-nagyobb bringás csapat, mint Pesten az aszfaltterepjáró. Egy idő után az ember már meg sem nézi annyira a sporttársakat, mert oly sűrűn jönnek szembe, mint idehaza az autók. Ebbe a megnövelt halmazba aztán további ismerősök is beleférhetnek, így futhattunk össze az itt edzőtáborozó Buruczki Szilárddal és társaságával is.

A Col de Sóllerre menet nagyjából kirajzolódott, hogy ki milyen erőnléti állapotban van, Chrissel hamar az élre vágtunk, és tempósan, de emellett végigdumálva a távot értünk fel a csúcsra. Útközben megtudhattam, hogy meglepően kis stábbal dolgoznak, honlapjuk inkább blognak nevezhető (akit érdekel: www.australianmountainbike.blogspot.com), viszont ötször annyi példányban jelennek meg, mint fénykorában a Bikemag. Az ausztrál magazin szerkesztési munkamódszerek mellett persze azért a kaptató is érdekes volt, olyan bélcsavarodás jellegű. Hat kilométer alatt háromszáz méter szintet dumáltunk át, majd bevárva a többieket Sóllerbe gurultunk.

Az ausztrál kolléga életében először járt Európában – szerintem nem utoljára

Az ausztrál kolléga életében először járt Európában – szerintem nem utoljára

A parthoz közeli várost éppen hogy csak érintettük, majd egy újabb kisebb hegy teljesítése után a part menti szerpentines aszfaltúton folytattuk a kört. Azon meg már meg sem lepődtünk, amikor az egyik kanyar után Nagy Hédibe botlottunk… Ezen az útvonalon akár egészen szálláshelyünkig haladhattunk volna, meseszép, sziklás tengerparton vezető pályáról van szó, melynek lejtős részei különösen élvezetesek. A szerpentinek kanyarkombinációit sikerült olyan jól kiszerkeszteni, hogy minimális fékezéssel nagyon jókat lehet rajtuk gurulni. Ha valaki a lejtőző technikáját kívánja fejleszteni, már csak ezért is érdemes Mallorcára jönni.

A hullámos parti aszfaltúton a román kolléga egyre inkább az enerváltság jeleit mutatta, így igyekeztünk a lehető legkisebb szintet felvonultató, legrövidebb útvonalon a hegyek között átslisszolva hazajutni. Ez körülbelül ebben a sorrendben nem sikerült, így Dan további három tetemes emelkedővel szembesülhetett, így végül 2150 m szinttel térhetett haza élete első országútis köréről. Persze távolság szempontjából is lett volna dicsekvésre oka, hiszen ennek a körnek is röpke 126 km lett a vége. A dicsekvéshez sok kedve azonban nem lehetett, hiszen az utolsó hágóra felérve komolyan elgondolkoztunk rajta, hogy igénybe vesszük számára a bringakölcsönző azon szolgáltatását, hogy 20 euróért szinte bárhonnan hazaviszik a harcképtelenné vált kerékpárost.

Bár az emelkedőket megszenvedtük mi is, Chrissel lefelé hatalmas gurulási versenyeket rendeztünk. A totál szembefordítós kanyarokból felépített szerpentineken való ereszkedésnek is megvan a maga ideális technikája, ha az ember jól elkapja a ritmust, akkor gyors és roppant élvezetes örömbiciklizés lehet a dolog vége. A lényeg emlékezetem szerint valami olyasmi, hogy megfelelő sebességgel a belső ívre kormányozva szabályosan bele kell ejteni a biciklit az ív aljába, majd kigyorsítás a következő kanyarig, rákormányzás, ejtés és így tovább. A kanyarokat igyekeznek szinte teljesen egyformára gyártani, így ha az ember egyszer ráérez a ritmusukra, akkor már csak arra kell ügyelni, hogy ki ne jöjjön abból. Alattomos viszont az árnyékos erdei szakaszokon az aszfalton megmaradó vízfilm, ilyen foltok olykor teljesen száraz időben is váratlanul felbukkanhatnak.

Pihenőhely a nyugati part szerpentinjén

Pihenőhely a nyugati part szerpentinjén

A Santa Ponca előtti utolsó faluban elfogyasztott életmentő csokis keksz után aztán váltott vezetéssel igyekeztünk haza, hogy minél kevésbé késsük le a Press Camp hivatalos nyitórendezvényét. Ez maradéktalanul nem sikerült ugyan, de késésünk oka itt bocsánatos bűnnek számított – hiszen biciklizni voltunk. Ha a kedves olvasó azt gondolja, hogy ez egy kerékpáros újságíró esetében általános tevékenység, nos el kell mondanom, hogy nem feltétlenül. A világ minden tájáról összesereglett kollégák között bizony akadtak olyanok is, akiknek a pocakjától nem férne el a felsőcső talán még sloping geometria esetén sem.

A csúnyán elszámolt kör

Bizonyára mindenki tapasztalta már, hogy idegen helyen kizárólag úgy lehet helyismeretet szerezni, ha az ember egyedül kel útra, és a felmerülő problémákat maga oldja meg. Kezdett tehát idegesíteni, hogy négy napja vagyok már a szigeten, de valójában nem látom át azt szerkezetileg, miután mindeddig a környéket ismerő kollégákkal bringáztam. Elhatároztam tehát, hogy ezúttal egyedül indulok útnak, és a változatosság kedvéért síkot megyek, a cél tehát a sziget keleti féltekéje. A konkrét úti cél Monastery de Cura, azaz a keleti félteke egyetlen kiemelkedését uraló kolostor meglátogatása volt. A koncepcióba jól illeszkedett az igény, hogy szerettem volna szétnézni egy kicsit Palmában, meg a déli part is érdekelt. Vártam, hogy melegedjen az idő, így nem túl korán, fél 11 körül indultam útnak, ha jól emlékszem két banánnal, két kicsi szendviccsel és egy nagy marék fügével a zsebemben. Megközelítőleg 125-130 kilométerrel számoltam mára, aztán ugye ember tervez…

Ki gépen száll fölébe… – bringaút Palma határában

Ki gépen száll fölébe… – bringaút Palma határában

Az első nagy egyéni kerékpáros vállalkozásom kemény 70 kilométerről szólt, és lehettem hozzá vagy 15 éves. A főúton kipécéztem magamnak egy 35 kilométerre levő úti célt, és azt szándékoztam bejárni oda-vissza. Pumpa, pótbelső, kaja meg úgy általában véve sok minden nem volt nálam, de hát az ember ifjú és bohó. Az 55. kilométernél egy elég durva első kerék defektet kaptam, így innentől szinte hazáig tolnom kellett a jószágot. Időközben rám is esteledett, éhes is voltam, ergó minden tekintetben benéztem a túrát. Ez a történet a mai napon 87. kilométernél jutott eszembe, miután a mostani kört hasonlóképpen sikerült elkalkulálnom.

Kőkerítések mindenfelé

Kőkerítések mindenfelé

A sziget déli partját sűrűn hálózzák be az utak, ezeket pedig bonyolult forgalmi csomópontok egészítik ki, így a Santa Poncából kikeveredésem kicsit hosszadalmasra sikeredett. A szigeten igen népszerű objektum a körforgalom, helyenként szinte pár száz méterenként követik egymást. Ezeken a kerékpárosok sajátos technikával haladnak át. Lassítás nélkül rongyolnak be, előtte heves integetéssel kérve elsőbbséget az éppen benn kavargó autósoktól. A furcsa a dologban az, hogy ezt mindig meg is kapják, sőt olykor még egy-egy elnéző mosoly is jár mellé. Az úti célok kitáblázása aránylag jó, sőt helyenként még túl jó is, ez is okozhat zavart. Arra érdemes figyelni, hogy bringások számára a fehér hátterű táblák a nyerők, ezek ugyanis a szimpla főutakat jelölik. A kék hátterűeket nem érdemes követni, mert ezek autópályákra vezetnek. Palmáig kényelmesen tempóban haladtam a hullámos tengerparti úton, majd a fővárosban megejtettem egy városnézős/turistás pihenőt, meg jól eltököltem az időt a helyi velodromban is. Amikor a városközpontból ismét kelet felé vettem az irányt, kicsit elbizonytalanodtam. Fél háromra járt az idő, errefelé ilyenkor háromnegyed hat körül már sötétedni kezd, így legfeljebb negyed-fél hétig lehet kinn lenni. Némileg megnyugtatott a tudat, hogy a könnyű egyledes lámpáim a zsebemben lapulnak, ellenben érzésem szerint a kajám kissé kevesebb a kelleténél. Nem abból a fából faragtak azonban, hogy kitalálok valamit, aztán félúton visszahőkölök, így a déli part bringaútján elindultam kelet felé.

Kaptat, hátranéz – a sziget nyugati hegyes tájéka egyre csak távolodik

Kaptat, hátranéz – a sziget nyugati hegyes tájéka egyre csak távolodik

A part menti bringás szupersztráda használható és kevésbé használható szakaszokból állt, szívem szerint kihagytam volna, de a kerülőút megkeresése bonyolultabbnak tűnt. Az viszont kétségtelen, hogy közel 15 kilométeren keresztül a közvetlen tengerparton bringázni nem mindennapi élmény. Nagyjából belőttem magamnak, hogy a repülőteret elhagyva kezdhetem el majd keresgélni az északnak fordulás lehetőségét. A légikikötő közelségét a fejem felett pár száz méterrel ereszkedő óriásgépek jelezték, úgyhogy elhagytam a part menti promenádot, és a reptér mellett vezető úton haladtam tovább. Az egyik körforgalom után a kerékpárkölcsönzők katalógusaiból ismert kép fogadott: különböző korú és nemű országútisok egyforma mezes, hatalmas csoportja haladt velem szembe. Korábban azt hittem, ilyen tényleg csak a prospektusokban létezik. Ellenben legalább láthattam, hogy jó felé haladok.

Mallorca_14

Az út, amelyen ismét keletnek fordultam, közvetett úti célom, Llucmajor felé, már a térképen is viccesen nézett ki. Nyílegyenes, 14 kilométeres szakaszról volt szó, ami azonban nem látszott, hogy alattomosan emelkedik, és közel 200 méter szintet rejtettek el benne változó intenzitású emelkedők formájában. Mindezek mellett valószínűtlenül gyönyörű volt ez a szakasz, az aszfaltcsíkot hol sziklafalak, hol kőből rakott évszázados kerítések övezték. Az egyes puklik tetejéről a sziget hegyes nyugati felét csodálhatta meg az utazó, ha ugyan volt rá energiája. Llucmajort egy a település léptékénél jóval nagyobb templom – vagy inkább katedrális – uralja, mely először 5-6 kilométerre tűnik fel, majd túl lassan közeledik. A tövébe érve komolyan eltűnődtem, hogy most kéne inkább megfordulni, mert csúnya rám sötétedés és eléhezés lesz a vége… De innen a tábla szerint a környék egyetlen magaslata mindössze 9 km, az még belefér – gondoltam.

Mallorca_15

A 9 kilométert természetesen a kaptató aljában elhelyezkedő Randa nevű településig mérték, innen további 5 km a csúcs. Most már mindegy, megmászom. Azt már le sem reagáltam, hogy a kerékpáros útvonalat jelölő táblák minden egyes feltűnésükkor más és más távolságba helyezték a csúcsot… A hegytetőn – mely ez esetben 549 métert jelentett – egy több építészeti korszakon átívelő megjelenésű kolostor fogadott, melynek tövéből szinte 360 fokos panoráma nyílt a szigetre. Nagyon örülni viszont nem tudtam ennek, mert mintegy 970 m szint és 87 kilométer volt a lábamban ez fényképezős/megállós stílusban majdnem négy óra utat jelentett. Tudtam, hogy a visszaút palmai kitérő nélkül időben és távban egyaránt kevesebb, de hogy pontosan mennyivel, arról fogalmam sem volt. Továbbá eszembe jutott, hogy a bringagarázst állítólag hatkor zárják. Nem volt mit tenni, befaltam egy szendvicset és némi aszalt gyümölcsöt, konstatáltam, hogy a folyadékom fogytán, és mindössze néhány fügém maradt. Mission: Impossible – jutott eszembe, majd közvetlenül ezután egyik haverom nagyapja, aki a családi legenda szerint egyetlen tábla szalonnából gazdálkodva tért haza élve a Don-kanyarból. Talán nekem is sikerülni fog…

Mallorca_16

Az óra fél ötöt mutatott, amikor elindultam a szerpentinen lefelé. Randában valami bizonytalan helyről folyó, ámde tisztának tűnő forrásból megtöltöttem a kulacsomat, miközben az útikönyv intelme jutott eszembe – mediterrán országokban még a csapvíztől is óvakodjunk. Az idáig alattomosan emelkedő út ezúttal engem segített – az első huszonöt kilométert harminchetes átlaggal teljesítettem. A „járt utat járatlanért el ne hagyj!” elvet követve Palmába a nem túl haladós part menti bringaúton mentem vissza, a lehetőségek szerint azonban itt is próbáltam nyélen haladni. A fővárosban aztán áttértem a sztrádára, sebességemet talán jól demonstrálja, hogy a part mentén hosszan elnyúló városon egyetlen zöldhullámmal haladtam át. Kiérve szürkületgyanúsak lettek a körülmények, így jelzőfényeimet felhelyezve robogtam tovább. Közben szépen beosztva tömtem magamba a fügét.

Mallorca_17

A bátor végül elnyeri méltó jutalmát – legalábbis a kerékpársportban biztosan. A visszatérés sikerült a totális sötétedés előtt, a táv 65 kilométer lett, ehhez 2 óra 3 perc kellett, azaz kb. 31,5 km/h-s átlagot teljesítettem. Nem tudom, utoljára mikor hajtottam ki magamat ennyire. A vacsoraasztalnál állítólag nagyon enerváltnak tűntem – nem véletlenül, hiszen ma mintegy 4000 kalóriát égettem ki magamból. Viszont ha valamire mindig is emlékezni fogok Mallorcából, az a sikeresen teljesített Monastery de Cura fedőnevű akció lesz…

Carsten

Minden jó véget ér egyszer. A magyar télbe azon keddi nap estéjén indultunk vissza, melynek délelőttjébe még egy kilencvenes azért belefért. Ezzel együtt a hat és fél nap alatt 640 kilométerrel és 8000 m szinttel lettem gazdagabb. A reptérre a kerékpáros utazási iroda egyik középkorú munkatársa fuvarozott ki minket, akivel útközben beszédbe elegyedtünk. Tanulság: sohasem tudhatod, kivel állsz szemben, amikor őszinte érdeklődéssel rákérdezel, hogy szokott-e biciklizni… Mint kiderült, szokott, mi több, hajdan versenyző volt. Főleg pályán. Az egyszerűség kedvéért hátraadott egy kártyát, melynek egyik oldalán Merida matricával ellátott pályagépén hasít, a B oldalon pedig az eredményei szerepeltek. Ebből kiderült, hogy ő Carsten Wolf, aki junior egyéni üldöző világbajnok volt, tagja az 1988-as szöuli olimpián ezüstérmet nyert keletnémet 4000-es csapatnak, valamint az 1989-es vb 4000-es bajnokcsapatának. Emellett négy hatnapos győzelemmel is büszkélkedhet… Többször versenyzett a Millenárison, a magyarok közül Somogyi Miklósra határozottam emlékezett. Vezetési stílusa is a bringapályákon megszokott gyors és robbanékony harcmodort követte, a repülőtérre menet mindössze kétszer haltunk meg majdnem. A kedélyes búcsúzás után ránk még 8 óra utazás várt, az itthoni fagy és friss havazás kellő kontrasztot adott a Mallorcai hűvös tavasznak.

Bringakérdés: vigyük vagy kölcsönözzük?

Egy bringás edzőtáborozás elengedhetetlen kelléke ugyebár maga a kerékpár. Két lehetőség áll a Mallorcára készülő előtt: vagy a sajátját viszi, vagy helyben bérel egyet. A sziget turistaforgalmának jelentős részét a kerékpáros turizmus teszi ki, így a palmai reptéren apró figyelmességekkel is találkozhatunk, például külön szekciót tartanak fenn a kerékpároknak, azok nem kavarognak a poggyászos szalagokon. A fapados légitársaságok fuvaronként 25-40 eurót számolnak fel egy bringáért, tehát egy retúr fuvarra 50-80 euró között kell költenünk.

Itt laktak a lovaink – bringagarázs és szerviz a szállodánkban

Itt laktak a lovaink – bringagarázs és szerviz a szállodánkban

A másik lehetőség a bringabérlés, ami ha utánaszámolunk nem sokkal drágább, mint kedvencünk utaztatása, emellett megszabadulunk rengeteg macerától, így a sérülés/elkallódás kockázatától, a szétszedés/összerakás, a kicsomagolás/becsomagolás procedúrájától és közben még nem is a saját alkatrészeink kopnak. Aluvázas országúti bringát 10-es Shimano 105-ös szettel már 70 euró/hét áron bérelhetünk, aki Ultegránál alább nem adja, az 85-ért talál bringát, aki számára pedig a karbonváz is lényeges, annak igényeit 105 euróért elégítik ki. A montisok 85 euróért már akár LX-szel szerelt fulltelós gépet is kaphatnak.

A bringákhoz sebességmérő, pumpa, kulacs és pótbél jár, pedált ellenben célszerű vinni magunkkal. A bérelt kerékpárokat a bringabarát szállodákhoz csatlakozó garázsban, zárható módon tárolhatjuk, ugyanitt helyezhetjük el saját bicajunkat is. A garázshoz többnyire szerviz, bringamosó és bringabolt csatlakozik. A kerékpáros turizmust is előnyben részesítő szálláshelyeken a reggeli után banánt, aszalt gyümölcsöket, szendvicseket és izotóniás italokat csomagolhatunk az aznapi edzésünkhöz, ezt a szolgáltatást a szállásdíj tartalmazza. Szerencsés esetben tehát az embernek semmire sincs gondja, csak felhőtlenül gyűjtheti a kilométereket.

Pályabringa rajongóknak: velodromok a fővárosban

Bármerre is járok külföldön, mindig utánanézek, hogy a környéken milyen velodromok találhatók, és ha módomban áll, meglátogatom őket. Az már a non plus ultra kategóriája, ha ki is sikerül egyiket-másikat próbálni, de sajnos nem ez a jellemző. Mallorca központjában, Palmában két velodromot tartanak nyilván. Az egyik a Palma Arena multifunkcionális sportközponton belül található, egy fedett 250 méteres fapályáról van szó. A létesítmény a 2007-es pálya világbajnokságra készült Sander Douma és Hans Koning (www.cyclingtrack.com/) tervei alapján. Nem fűztem sok reményt ahhoz, hogy ezt részletesebben meg tudom tekinteni – így is lett, így mindössze kívülről szemlélődhettem. A másikkal már sokkal nagyobb szerencsém volt. A Velodromo Municipal 250 méteres cementpályája egy a budapesti „Népstadion és Intézményei”-hez hasonló sportkomplexumon belül található, a főváros külső részén. Első körben nem gondoltam, hogy a komplexumba bejutok, de végül sikerült. Megkerestem a velodromot, de felkészültem rá, hogy be kell érnem ennek is a külső szemlézésével. Nem így lett, mert nyitva találtam a létesítményt. Mindegy, kipróbálni úgysem tudom majd – gondoltam. A környéken azonban egy lélek sem volt, a pálya belsejébe vezető alagút meg nyitva, így nem sokat töprengtem…

Palma de Mallorca – Velodromo Municipale

Palma de Mallorca – Velodromo Municipale

A pályát barátságos léptéke egyből szimpatikussá tette, így hamar körözni kezdtem rajta. Dőlésszöge meredekebb, mint a Millenárisé, 40-45 fok közöttire tippelném, emellett a pályatest és a belső talajszint kapcsolata gyökeresen más – ezen persze már meg sem lepődök. A kék biztonsági sáv és a döntött futófelület itt is egy pontban találkozik, szemben a Millenárison megszokott vályúszerű csatlakozással. A mérővonal a kanyarokban is a teljes dőlésszögű részen fut, így a pálya legalján is ügyelni kell a pedál/futófelület kontaktra. Itt most nagyon jól jött a Merida Scultura magas középrésze, így a 172,5-ös hajtókar ellenére sem kellett paráznom. A pálya geometriája nagyon jól eltalált, az ívek kifejezetten segítik a gyors haladást. A kanyarokban a meredekség miatt erősen dőlni kell, de a Millivel szemben itt ez teljesen természetes érzés. Cserébe az ívből az egyenesbe szabályosan kidobja az embert a kanyar, ezzel is segítve a maximális sebesség tartását.

A felület tökéletes (leszámítva a hőtágulásnak köszönhető néhány műgyantával tömített repedést), de ezen nem is kell meglepődni: errefelé kevés a csapadék, a hó és a fagy ismeretlen fogalmak, így egy jó minőségben elkészített kültéri pályaburkolat évtizedekig kitarthat. Ennek köszönhetően Spanyolországban közel 40 darab 200-250 méteres nyitott cementpályát találunk. Érdekes, hogy a hosszú (333–400 m-es) pályák vannak kisebbségben, bár ez esetben is további majdnem 20 darabról van szó. Egy a palmaihoz hasonló nyitott 250 méteres cementpálya felépítése építésszemmel nem tűnik olyan vészesen költségesnek, a pálya belsejében elhelyezett döntött kanyaros 200 méteres futópálya és egyéb atlétikai funkciók pedig a kihasználtságot is jelentősen növelik. Elviselnék pár hasonló velodromot idehaza is… no de félre az álmokkal…

Megjelent a Bikemag 2009. május-júniusi számában.

Szöveg és fotó: HBalage

Hozzászólások

Írd ide a hozzászólásod:

Leave a reply

Kerékpár magazin - Bikemag.hu - Hírek, tesztek, versenyek
Logo
Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért, tovább lépve elfogadod a cookie-k használatát. Adatvédelmi tájékoztatónkban megtalálod, hogyan gondoskodunk adataid védelméről.
Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért, tovább lépve elfogadod a cookie-k használatát. Adatvédelmi tájékoztatónkban megtalálod, hogyan gondoskodunk adataid védelméről.