Mostani edzőkörünk során jócskán eltávolodtam a hazai pályáktól, és Dél-Tirolba látogattam, hogy Olaszország Trentino tartományának egyik falucskájából kiindulva feltérképezzem a környékben rejlő lehetőségeket.
Kaiserjägerweg – sport és hadászati célokra egyaránt
Érdekességképpen megemlítendő, hogy magazinunk stábja egy ízben már járt ezen a környéken, Németh Balázs kollégám akkor montis szemszögből mutatta be a vidéket a 2002. júliusi számban, mégpedig nem kisebb személyiség vezetésével, mint a kétszeres olimpiai bajnok Paola Pezzo. A mostani összeállítás kedvcsináló lenne azoknak, akik nem riadnak vissza attól, hogy tíz százalékos átlagemelkedésű utakon másszanak akár nyolc kilométeren át, vagy hogy egyetlen edzés alatt 400-ról 1500 méterre kerekezzenek fel. Emellett a környéken az eső világháború története iránt érdeklődők sem unatkozhatnak…
…hiszen ennek a vidéknek egy része az Osztrák-Magyar Monarchia fennállása idején a határvidéket jelentette Olaszországgal, így az első világégés során intenzív fronttevékenység zajlott errefelé. Ennek nyomaiba lépten-nyomon belebotlunk, és itt nem feltétlenül arra a számtalan erődre, lőállásra és egyéb hadiobjektumra gondolok, amelyekkel olykor a legextrémebb hegyormokon találkozhatunk. A háborús tevékenységnek köszönhetően épült ki rengeteg túra- és sziklamászó útvonal, az egykoron lövegvontatásra használt hegyi utak nyomvonalán pedig ma autóutak kanyarognak.
Kerékpáros kultúra szempontjából is gazdag környékkel állunk szemben, de hát nem is véletlenül vagyunk itt. Kiindulási pontunktól – Caldonazzótól – vonattal könnyedén elérhető távolságban fekszik Treviso, a patinás Pinarello gyár székhelye, melynek repülőterére voltaképpen megérkeztem. A turisták által felkapott Verona kb. ugyanennyi távolság innen, építészeti értékeit tekintve Velencével meccsel a hely, nem beszélve arról, hogy a nyolcvanas években csodaszép országúti gépekkel előrukkoló Chesini cég is itt található. Ha nem megyünk ennyire messzire, akkor elég csak Roveretót említeni, ahol Francesco Moser kerékpárgyára és borászati vállalkozása működik. A pályasport szerelmesei Bassano del Grappában találhatják meg a számításukat, ahová a nyolcvanas években szinte hazajárt a magyar pályaválogatott. Itt esett meg például az a történet… de erről majd máskor.
Főhadiszállásom Caldonazzóban volt, ahol az előző lapszámban bemutatott Dario Pegoretti vázépítőmester praktizál. A faluban a mester újdonsült magyar inasának vendégszeretetét élvezhettem, amiért ezúton is köszönettel tartozom. Ott tartózkodásom első két napja üzemlátogatással és a tesztbringa finombeállításával telt, így csak a második nap délutánján pattanhattam nyeregbe. Miután a nap már lefelé bukott, ezért első nekifutásra valami rövidre gondoltam…
1. Tókerülés
Ha már egyszer van egy tó a környéken, azt kézenfekvő megkerülni ugyebár… Ezt meg lehetne tenni aránylag fájdalommentesen is, de ha már hegyek között vagyunk, akkor meg bele kéne már tenni valami ilyesmit is. Érkezésem óta piszkálta a fantáziámat az a hegyi falucska – Centa San Nicolo –, amely a konyhaablakból látszik, ezért úgy döntöttem, hogy oda felmászva, majd a hegyoldalon a tópartra lecsorogva egészítem ki az amúgy csak harminc kilométeres kört.
Centa San Nicolo
A Centa San Nicolóba vezető öt kilométeres útszakaszon „mindössze” 300 métert gyűrtem magam alá, ennek ellenére kapizsgálni kezdtem a kompakt hajtómű előnyeit. Megállapítottam azt is, hogy bölcs döntés volt a 11-20-as sort 11-23-ra cserélni. Centa festői fekvésű hely, már-már giccses kilátás nyílik innen az egész völgyre és ezért mindössze negyed órát kellett csak másznom. Akár hazafelé is vehetném az irányt, de mégsem, inkább egy rafinált szerpentinen legurulok a tópartra. A szerpentinek kártevői – a motoristák – erre felé is honosak, így nem árt résen lenni.
A környék várakból igen jól ellátott – ez éppen a perginei…
A Lago di Caldonazzo partjára érve előre megfontolt szándékkal elindulok észak felé Perginébe. Tegnap már jártunk itt küllőbeszerzés céljából. A Caldonazzói egyébként jól felszereltnek tűnő bringaboltban ugyanis csak 1,8-as átmérővel tudtak volna egy kerékre való 302-es küllőt adni, így át kellett ruccanni a tó másik végébe. A város melletti hegyormon trónoló középkori várkastélyáról nevezetes Pergine hatalmas bringaboltja főleg Bianchik forgalmazására rendezkedett be. Hatékonyan működhetnek, mert ebből a márkából valóban sokat láttam errefelé. Miközben kapjuk a küllőinket, érkezik egy montis sporttárs, és egy nyeregbeállítást kér a szerelőtől. Apró szögkorrekció, no meg egy kicsit előretolja az ülőalkalmasságot a szaki, és elkér mindezért 17 eurót. Danival egyetértünk abban, hogy mi mindezt 10-ért is bevállaltuk volna, ebben az esetben meglenne annak a cappuccinónak a fedezete is, amelyet az ódon főtéren öntünk majd magunkba nemsokára.
Lago di Caldonazzo
Perginébe érvén ezúttal azonban kimarad a koffeinbomba, inkább visszakanyarodok a Lago di Levico keleti partja mellé. Erről a környékről is lehetne még további jobbnál-jobb pályákat bejárni, hiszen a tavakat és Caldonazzót magában foglaló völgy körül minden irányban 1800-2000 méteres hegyek sorjáznak. Miután azonban a nap már igencsak megindult lefelé, ezért inkább hazafelé veszem az irányt. Mára egy negyvenes gyönge 600 méter szinttel éppen elegendő lesz…
Lavarone kapuja
2. Lavarone-fennsík
Lábunkban az előző szombati napon lezavart egész napos hegyi gyalogtúrával úgy döntöttünk, hogy a Lavarone-fennsik meghódításával tesszük fel a koronát a hétvégére. A fennsík stabil 1200-1300 méteres magasságban terül el, közkedvelt síparadicsommal állunk szemben. Az odafelé vezető útvonal első szakasza már ismerős volt, de unalmasnak mégsem mondanám, Centába akárhányszor szívesen felmásznék ismét. A fennsík jelképes kapuját egy majdnem egy kilométer hosszú alagút testesíti meg, ilyesmivel sem sűrűn találkozhat a magyar biciklista. Az első falu nevéről egyből a pasta ugrik be, az pedig hamar kiderül, hogy aki azt hiszi, hogy egy fennsíkon nincsenek emelkedők, az erősen téved. Kisebb-nagyobb púpokon fel-le haladunk, amikor mindezt meguntuk, elterpeszkedünk Cappella városka főterén egy kávézó teraszán. Aki odahaza nap mint nap életre-halálra menő edzéseket végez forgalmas főutakon, annak mintegy aktív kikapcsolódásként ajánlanám, hogy próbálja ki olykor ezt a kávézós/eszegetős jó kedélyű biciklizgetős műfajt is – persze egy ehhez hasonló festői helyen.
Holland különítmény küzd a Lavarone-fennsík felé – nagy váltás lehetett ez nekik
Ezután egy kis kitérőt teszünk a Belvedere erőd felé, amelyben jelenleg első világháborús múzeum működik. Nem ez a legextrémebb helyre épített erősség a környéken, de méretét tekintve a legkomolyabb, illetve mérnöki-logisztikai szempontból sem semmi. Visszatérve a főcsapásra a mászások után a nap legizgalmasabb lejtmenete áll előttünk, a Kaiserjägerweg néven futó hadiszerpentin. A közepe táján már megváltozik a véleményem, ugyanis a hajtűkanyarok sorozata miatt száguldozni igazából nem lehet, ellenben a folyamatos fékezés meglehetősen fárasztó. Ez az élmény azonban már a következő nap útvonalát hordozza magában…
Kanyarodhattunk volna ezután akár hazafelé is, de inkább levezetésképpen kipörgettük a lábunkból a hegyeket, erre a célra a Brenta folyó vonalvezetését követő Levico és Borgo közötti kerékpárutat használtuk. Az útvonal koncepciója tanulságos lehetne a hazai tervezők számára is, a széles egysávos utakat ugyanis a gazdálkodók és a bringások közösen használják. Az útvonalról leágazásokat találunk a parasztporták felé, ahová betérve sajtot, gyümölcsöt és egyéb hasznos dolgokat vásárolhat a bringás. A gazda cserébe odafigyel a biciklisekre, kaszálja az út szélét és letakarítja a sarat, amit esetleg traktorjával felhord rá. Hogy ez ténylegesen így is van, azt a gyakorlatban is megfigyelhettem. Követendő példa lehetne ez Magyarországon is, bár a táblákon is olvasható „Bici & Agricoltura” kettőséből a bicikli még csak-csak, de ha így folytatjuk a mezőgazdaság idehaza sajnos már egyre kevésbé lesz jellemző.
1200-1300 méteren – a Lavarone-fennsík
3. Hadak útján
Az előző napon annyira magával ragadott az egyébiránt lejtmenetben teljesen élvezhetetlen Kaiserjägerweg, hogy elhatároztam, úgy nem mehetek haza, hogy ne küzdeném fel magamat rajta. A dolog már csak azért is különösen izgalmasnak ígérkezett, mert a térkép szerint alig 20 kilométeren juthatok fel így 460-ról majdnem 1550 méterre, közel 1100 métert szintemelkedést abszolválva. A nevében a „Kaiser und König” időszakot idéző útvonal eredetileg első világháborús hadiút volt, melyet lövegvontatásra használtak. Tervezésénél a következő szempontok lebeghettek a mérnökök szeme előtt: meredeksége egyenletes legyen, illetve pont akkora, amelyen két ló még éppen fel bír vontatni egy akárhányas kaliberű löveget. Hogy a lovaknak mindez jó-e, avagy nem, az már kevésbé volt szempont…
Magyarok (is) építhették – Belvedere erőd
A tényleges emelkedő a házból való kilépés után két kilométerrel meg is kezdődött, szinte már a legelején stabil 10%-os emelkedéssel. Az útvonal eleje teljesen szokványos erdőben kavargó szerpentin, majd a sűrűből kiérve a sziklafalak mentén kezd bedurvulni. Innen már feltárul a caldonazzói és a lévicói tavak teljes panorámája, minden egyes kanyarban újabb perspektívából mutatva az amúgy sem túl unalmas tájat. Az út kialakítása és vonalvezetése egyre vadregényesebb: a keskeny alig egysávos aszfaltcsík szalagkorlátja mellett az ember könyöke alatt olykor több száz méteres mélységek mutatkoznak. Alapjában véve egyáltalán nem félelmetes a szituáció, csak ha komolyabban lenézek, akkor borzongok bele egy kicsit. Az út olykor sziklafalba vájt párkányokon, vagy rövid viaduktszerű vasbeton hidakon halad, amikor így sem megoldható, akkor egy rövid alagút erejéig eltűnik a hegy gyomrában. Ezeken a helyeken tükrök segítik a biztonságos közlekedést, a felfelé kaptatónak mindig elsőbbsége van a lejtőzővel szemben. Más kérdés, hogy félreállni olykor nincs igazán hová, két autó egymás mellett pedig csak behajtott tükörrel fér el.
Minialagút háttérben a Lago di Caldonazzóval
A gyötrelemnek Monteroverére érve szakad vége, innen még párszáz méter meg némi szint és kiér az ember a Lusernába vezető útra. Ezen a ponton 1240 métert mutat a magasságmérő, ami annyit jelent, hogy hála a Monarchia utászainak, 8,5 kilométer alatt sikerült 780 méter szintet letudnunk. Mindez kényelmes tempóban 46 percembe telt. Ha jobban belegondolok, ennyi idő alatt talán még futva is menne, az 5 és fél perces kilométereket kemény hegymenetben tartani bár nem könnyű, de nem is megoldhatatlan feladat. Felérve egy gyors harapás a friss hegyi levegőből és irány Luserna. A hegyi falucskába vezető út helyenként a fantasy-regények vadregényes tájain kanyargókra hajaz, ezt az érzést a ködfátylon időnként átsejlő napsugarak még tovább erősítik.
Kerékpár és agrikultúra szemlátomást jól megfér egymással
Luserna egy sziklaszirtre épült, alatta a mélységgel, innen csak egy hajtűkanyarral a hegynek fordulva mehetünk tovább. Kicsit intenzívebb mászás következik, hiszen 1330 méterről öt kilométeren belül felküzdjük magunkat a kör legmagasabb pontjára mely 1550 méteren helyezkedik el. Persze ez a kaptató már messze elmarad a Kaiserjägerweg 10-12%-os emelkedőitől. A legmagasabb pont közelében egy osztrák-magyar katonai temetőt találunk, a gondosan rendben tartott fejfák egy olyan időszaknak állítanak emléket, amikor az emberek nem kedvtelésből jöttek ide, hanem történetesen meghalni. Ez a hely nekem abból a szempontból is fontos, hogy az Osztrák-Alpok nem sokkal 1300 méter feletti hágói után most jutottam el pályafutásom legmagasabb pontjára bringával. Bevallom, ezen a téren van még hová fejlődnöm…
Vasárnapi csúcsforgalom Borgo felé a bringaúton
A lejtmenet előtt öltözködni kell, majd hat kilométeres zuhanás következik, áthaladva a Passo di Vézzena 1402 méteres hágóján, visszacsorogva a hegyivadászok szerpentinjének tetejéig. Akinek mára nem lett volna még elég, az innen akár továbbmehet a Lavarone-fennsík irányába is, és végtelenségig variálhatja az előző bekezdésben ismertetett kört az ellenkező irányban. Ezzel szemben én inkább kipróbáltam a hadiszerpentint ismételten lefelé, ezúttal egy kicsit tempósabban…
Egyik építész ismerősöm mondta egy ízben, hogy nem igazán mondhatja magát igazi építészek az, aki még életében nem járt Erdélyben. Ezt a kerékpársportba talán úgy lehetne átültetni, hogy nem is igazi országúti kerékpáros, aki nem járt még a Dolomitokban. Természetesen teljes életet lehet úgy is élni, ha ez kimarad, de ezeket a hegyeket megjárva az ember újraértékeli korábbi „magashegyi” élményeit, más léptéket kap a Galyatető vagy a Gorba-hegy. Aki nem rajong a hegyekért, az inkább messze kerülje el a környéket, ellenben aki szereti a kaptatókat, annak kihagyhatatlan.
Szerpentin a javából
Hasznos és kevésbé hasznos tanácsok, észrevételek
Számoljunk vele, hogy ezen a környéken idehaza jól bevált áttételeinkkel nem fogunk boldogulni. A szokványosnak tekinthető 39/23 kombináció felejtős, innentől kezdve két lehetőség jöhet szóba: vagy a sort cseréljük 26-, 27- netán 29-es lánckerékre végződőre – annak függvényében, hogy mit bír a hátsó váltónk –, vagy kompakt, netán tripla hajtóműben gondolkozunk. Igazából idáig kellett utaznom, hogy megértsem a manapság népszerű kompakt rendszerek létjogosultságát, a Pilisben valahogy ez még nem volt számomra egyértelmű. Végül 50/34 kompakt hajtóművel és 11/23-as sorral vágtam neki a Dolomitoknak, ami jó választásnak bizonyult. A 34/23 kombinációval kényelmesen pörgetve abszolválhattam az akár 5 kilométeren át stabil 12%-os emelkedést produkáló hegyi pályákat, az 50/11-re pedig lejtőzésnél sem lehetett panasz. Persze lejtmenetben nem árt az óvatosság, hiszen ezek a lejtők jóval technikásabbak, mint idehaza, a szalagkorlát pedig nem mindenhol szériatartozék.
Katonai temető 1550 méteren
Öltözködés tekintetében célszerű számolni azzal, hogy kellemes nyári időben is érhet minket meglepetés, amikor egy edzőkörön belül 800-1200 méternyi szintkülönbség-változást élünk meg. Persze aki tisztában van azzal, hogy napsütéses tavaszi időben akár a sokat emlegetett Dobogókőről lefelé is simán meg lehet fagyni (ha nem készülünk fel eléggé), annak valószínűleg most nem mondtam újat. Lényeg, hogy fokozott szerephez jutnak a kar- és lábmelegítők, hiszen az izzasztó kaptatókat és a hosszú hűvös lejtmeneteket nehéz ugyanazon öltözékben végigtekerni.
Edzéseinket ezen a környéken vétek nem megszakítani néha egy-egy jó cappuccinóval, amelyet a hegyi falvak vagy kisvárosok főterein csodálatos környezetben teljesen emberi áron fogyaszthatunk el. A hozzám hasonlóképpen koffeinistáknak egy kis árkörkép: kevésbé felkapott helyeken 1,3-1,5, míg turistákkal gazdagon ellátott környéken 2-3 euróért osztják ezt az olasz specialitást, amely egyes hazai vendéglátósok gyakorlatával ellentétben továbbra sem azonos a tejszínhabos kávéval. A legolcsóbb mintavétel Trevisóban esett meg 1,25 euróért, míg a leghúzósabb ajánlattal Veronában találkoztunk – 3,5 euró – de ezt nem vállaltuk be, inkább kerestünk egy 2,5-ös helyet. Ne feledjük: a koffein a kerékpáros szakirodalom szerint szimpatikus hatású drog…
Az edzés utáni söradag beszerzésével kapcsolatosan nem lehet elmenni azon pozitívum mellett, hogy az itteni üvegszabvány 0,66 liter, tehát ideális azok számára, akiknek a 0,5 kevés, ellenben két sör egy nekifutásra viszont már túl sok. Az olasz sörök esetében a helyiek szerint az ár csak tájékoztató jellegű és nem áll semmiféle kapcsolatban a minőséggel. Ezt bizonyítandó felhívták a figyelmemet arra, hogy az olasz sörök 90%-át ugyanott palackozzák…
A vasúti közlekedés tekintetében csak pozitívumokról tudok beszámolni. Először is olcsóbb, mint a hazai, mert míg Magyarországon jelenleg már egy teljesárú vasúti kilométer 15,7 Ft, addig ennek olasz verziója átszámolva csak 12,8 Ft, ennek tetejébe pedig kerékpárunknak napijegyet (!!!) válthatunk kemény 1 euróért… Vajon mindez hogyan éri meg nekik? Valamiért azonban úgy tűnik, hogy megéri, és emellett a vonatok és vasútállomások tiszták, az alkalmazottak udvariasak és jó kedélyűek, az utastájékoztatás pedig kifogástalan (Egyes vélemények szerint mindez csak Észak-Olaszországra jellemző…). A legutolsó személyzet nélküli falusi állomáson is méretes LCD kijelzőn olvashatjuk az információkat, minden egyes szerelvényen digitális kijelzőn pörögnek a vonatra és a megállóhelyre vonatkozó információk. Na ja, idehaza sajnos kb. ebben a sorrendben törnék össze az utastájékoztatás ezen korszerű eszközeit…
Megjelent a Bikemag 2008. január-februári számában
Szöveg: HBalage
Fotó: HBalage, evelyn
